Nagyon jól rátapintott a lényegre az, aki kitalálta a heavy prog stílusmegjelölést, amellyel általában azokat a csapatokat szoktuk „megbélyegezni", akik kissé vadabban, energikusabban és vastagabb alapokon tolják a progresszív rockot, de még azért nem csúsznak át teljes mértékben progresszív vagy szimfonikus metálba. A 2016-ban alakult, finn Joviac is ebbe a kategóriába tartozik, bár több helyen is szeretik progmetálnak jellemezni őket. Szerintem viszont túl sok itt a finomság ahhoz, hogy kizárólag csak ilyesmiről legyen szó.
A zene alapján a legnagyobb hatásaik is tök egyértelműek. A Dream Theatert, az Opethet, a Circus Maximust, a Pain Of Salvationt, a Totót, Plinit, Devin Townsendet, az A.C.T.-t, a Porcupine Tree-t és a Frost*-ot jelölik meg rokonként, akiknek nevével nagyjából be is lehet tájolni azt, hogy milyen típusú muzsika is hallható az Autofiction Pt. 1-en. No, de az, hogy valakik olyan zenében utaznak, mint a nagyok, alapjában véve még nem szokott elég lenni az üdvösséghez. Kell valami plusz, kellenek azok a bivaly nóták, amelyek levesznek a lábamról. Viljami Jupiter Wenttola és zenekara pedig ki is tettek magukért, hogy ezt a hatást elérjék nálam.
Az énekes/gitáros frontember már csak azzal is rögtön szimpátiát váltott ki, ahogy fülembe öntötte azokat a lezser eleganciával kidolgozott, több sávra felénekelt énekdallamokat, amelyekkel nekem mindig el lehetett adni az efféle muzsikákat. A korábban emlegetett Circus Maximus-hatások is annyira eklatánsak néhol, hogy nem is szükséges utánajárni a motivációknak, úgyis egyből bekattannak a szembetűnő motívumok. A szokásos intrók után elstartoló B.O.M.B. szelíd megoldásainál is ugyanazokra a súlyos alapokra fektetett, szinte AOR-os könnyedségű dallamok köszönnek vissza, mint a norvégoknál. Hasonló mondható el a komplexebb ritmusokra ráhúzott Burnről is, amit szintén sikerült olyan okosan és tudatosan felépíteni, hogy a technika ne temesse maga alá a mondanivalót, de egyébként a villantós kompozíciókra is sokkal inkább a még ép ésszel befogadható megoldások a jellemzők, mint az egyszeri hallgatót megrémítő, lélektelen témahalmozások.
Nekem néha még egy lágyabb melódiákkal operáló Haken, illetve egy kevésbé fajsúlyos Pagan's Mind is becsúszik olykor (utóbbiaktól de jó lenne már valami újat hallani), bár persze ők azért mindkét esetben karakteresebb hangszínű énekesekkel dolgoznak és némileg súlyosabb progmetálban is gondolkodnak. Wenttoláéknál viszont nagyon tetszik, hogy mernek teret engedni az olyan légiesen könnyed megoldásoknak is, mint amilyenek például a Canvasben hallhatók, s amelyek szinte már kommerszek, de szerencsére azért még nagyon messze vannak attól, hogy irritálóak legyenek. Az olyan éteri zeneiséget sugárzó szösszeneteket, mint amilyenek az acapellás Open Eyes And Mind sem nevezném zavarónak, sőt, ilyesmiket az említett hatásoknál (például a Dream Theaternél) még soha nem hallottam. A Shine sokszor ismétlődő, egyszerű(nek tűnő), de mégis óriási főtémája is szinte már banálisnak hat, s ahogyan tálalják, már elsőre is magával ragadó. Nem beszélve arról, hogy Tuomas Honkkila billentyűs és Johannes Leipala gitáros mennyi és milyen sok kis apróságot, ellenpontozós fikcsit belecsempészik a motívum közé, amelyek sokadik hallgatásnál is frissnek és újszerűnek hatnak. Tipikus példája annak, hogyan kell remek ízléssel pikánssá megfűszerezni és izgalmassá tenni egy alapvetően átlagos témát.
Az utolsó, tizenegy perc fölé kúszó Once fogósságán lehet, hogy egy kicsit dolgoztam volna még és az eredetiség hiánya miatt is inkább most levonnék tőlük egy fél pontot, ez azonban nem jelenti azt, hogy el akarnám tántorítani tőlük a fent említett zenekarok rajongóit. Épp ellenkezőleg: a pofátlanul fiatal, mindössze huszon-egynéhány éves átlagéletkorú Joviac nevét a jövőben nem árt megjegyezni, és ha úgy alakul, később a hatásaikkal együtt emlegetni. Én megelőlegeztem nekik a bizalmat, és várom a folytatást.
