Shock!

Az a nagy helyzet, hogy még mindig ott tartok, hogy még magam sem tudom eldönteni, kedvelem-e a frontasszonyos bandákat vagy sem. Kétségtelen, hogy akadnak a rockzene e szegmensében olyan alakulatok – gondolok itt elsősorban a heavy, az extrém, a gótikus vagy az operametál jeles vagy jellegtelen képviselőire –, akiknek nagy részétől sokszor fellép nálam a Törpapa-effektus. Magyarul: úgy görnyedek magamba tőlük, mint akit Lionel Messi herén rúg egy csontkeményre felfújt labdával. Imádnivaló és külön kategóriaként kezelendő kivételek persze itt is vannak, akiket most inkább nem sorolok fel.

A hard rock, a vintage rock (illetve a pop és a folk) viszont valamiért egészen más tészta. E zenei területeken nem szokott annyira gyakran jelentkezni a kínos idegrángás, mint a fentebb említetteknél, sőt, sokkal sűrűbben vesz fel olyan formát a leányzók fekvése, hogy vonzalmat érezzek irántuk. Főleg ha csak úgy a semmiből felbukkan egy nagyon hülye névvel rendelkező és még annál is hülyébb, túltolt girlpower-borítóval ékeskedő hölgy, akit viszont akkora hanggal és karizmával „dobott ki a gép", hogy szinte nehezemre esik bármilyen bírálatot megfogalmazni róla. A Norvégiából érkező Lill Sofie Wilsberg és csapata ráadásul pontosan abban a tipikus, veretes, kissé koszos-poros melodikus hard rockban utazik, ami épp csak annyira dallamos és fogós, hogy nem kell rányomnunk a kommersz stílusgyakorlatok ragacsos pecsétjét.

Szóval szerintem nagyon jól eltalálta a zenekar az arányokat a tüskés barátságtalanság és a szélesebb körökben elterjedt befogadhatóság között. Valahogy úgy, mint az a The Pretty Recklessnél, a Halestormnál vagy a(z amerikai) Dorothynál is érezhető volt akkor, amikor még nem legyintette szájon őket a siker tornádója. Oroszlán kisasszonyt (a Löwe ezt jelenti norvégül) persze nemcsak hangilag eresztették el jól, karosszériailag is jóval több itt az áramvonal, mint a szögletesség. Plusz extrák. Tehát, ami a lényeg, nem kell Stevie Wondernek lenni ahhoz, hogy megállapítsuk: Lily dögös csaj. Ha úgy vesszük – mert ugye úgy vesszük –, akkor az ilyesmi már garantált fél siker, ha pedig a körítés, plusz a kerítés (értsd: hátszél) is megvan, akkor már tényleg csak a zenén és a jó dalokon múlik minden, illetve az, hogy miből is lesz a cserebogár. Márpedig Lily és bandája ezen a területen sem vall szégyent.

Adrian Sunde Bjerkedvedt és Stian Hansen gitárosokkal, Patrik Svendsen basszerrel, valamint Eiliv Sagrusten dobossal karöltve egy remek dalcsokorból álló, 27 perces (!) második lemezt kalapáltak össze, ami egy négy évvel ezelőtti (Löwe), jóval fésületlenebb és nyersebb bemutatkozó szárnypróbálgatást követ. Már az elsőnek érkező Demonsszal is vannak annyira meggyőzőek, hogy ne a vállamat vonogassam egy újabb tucat csajos rockbanda miatt, inkább felkapom a fejem a penge produceri munkára, a gitáros szólójára és a fronthölgy hangjában is érzem, hogy zizeg benne valami tanulhatatlan adottság. Azonban az igazán ütős nóták a harmadik Puppet Masternél kerülnek bele a képbe, amelynek a két gitáros jegyezte, Doug Aldrich-féle érzelemgazdag szólói szintén felteszik a koronát az ügyre. A címadó a maga ragadós refrénjével sem véletlenül lett a címadó, de az igazi ász szerintem az ezt követő energiabomba Glitter & Gore, ahol tényleg nagyon süketnek kell lenni ahhoz, hogy ne vegyük észre, mekkora hang is szorult hősnőnk torkába és, hogy mekkora nóta is ez. Ugyanez jellemző az Our Secretre is, ahol az énekesnő ellentmondást nem tűrő hangon préseli a füledbe azt, hogy „so damn high", és amivel kábé le is söpör mindent az asztalról. Klassz még a laza és vagány Wild is, ami szakasztott olyan, mint egy Lady Gaga-nóta, csak így persze még jobb.

A norvég zenekar példája egyébként tökéletesen alátámasztja, hogy a zeneiparral valami nagyon nincs rendben, hisz csekély feliratkozóik és hallgatóik száma baromira nincs szinkronban a produkció színvonalával és a benne rejlő potenciállal. A jelenség talán abból fakad, hogy a fiatalabb generáció és a szélesebb réteg már abszolút nem gerjed a melodikus, fogós, hagyományos hard rockra, sokkal inkább a hard rocknak csak némi jóindulattal nevezhető, modernnek csúfolt, túlhype-olt cuccokra. Ha viszont bírod a minőségi nótákkal kiszerelt, feltűnőes dögös hanggal és egyéb kiegészítőkkel kiszerelt dallamos hard rockot, mindenféle trendire vett komponens nélkül, vagy csak nem akarsz kínosan fészkelődni a legújabb, háromezredik gagyi csajbanda láttán, ne habozz sokáig, mert akkor ez pont neked való.