Shock!

március 07.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Primus: Green Naugahyde

A Primus visszatért, szóval most már biztos, hogy őrületes egy évünk van! Jó, persze, kedvenc zenebohócunk, Leslie Edward Claypool soha nem futott ki teljesen a látómezőből, gondoljunk csak a fergeteges elnevezésű Colonel Les Claypool's Fearless Flying Frog Brigade-jére, vagy a C2B3-ra (anyakönyvezett nevén Colonel Claypool's Bucket Of Bernie Brains), hogy a normál emberi fogyasztásra teljességgel alkalmatlan szólólemezeiről már ne is beszéljünk (azokról inkább tényleg ne). És tudom, hogy hivatalosan a Primus is csak három évre jegelte magát (2000-től 2003-ig), de azért a visszajövetel óta – a sok live meg válogatásanyag közepette – szigorúan nézve csak egy ötszámos EP-re futotta új cuccként, és annak is már jó nyolc éve (Animals Should Not Try To Act Like People). Így aztán az utolsó teljes stúdiólemez már tizenkét éves vagyon, szóval kambekk ez a javából. Mi meg örvendezünk vala.

megjelenés:
2011
kiadó:
ATO Records / Prawn Song
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 24 Szavazat )

A Primusról mindig az a mondás jut eszembe, hogy nincs nagyobb különbség aközött, mint hogy az okos hülyéskedik, vagy a hülye okoskodik. Na, ez itt az első, a szerencsésebb eset, azaz zseniális zenészek művelnek olyan fura dolgokat, amik minden kellően gyermeklelkű egyént mosolyra fakasztanak. Én pedig épp eléggé infantilis vagyok, úgyhogy mindig is szerettem a Primust, és persze, hogy most sem teszek másként. Még ha gyorsan el is ismerem, hogy ez azért messze nem a legjobb lemezük nékik. Claypool ezredes a lemezt megelőzően sokszor beszélt arról, hogy akkor itten nagy visszakanyarodás fog következni az egészen kezdeti, Suck On This-es meg Frizzle Fry-os időkhöz, amit az is jelez, hogy az állandó társ Larry LaLonde gitárnyűvő mellett az a Jay Lane szerepel a korongon, aki korábban mindösszesen egy '88-as demó erejéig volt a csapat dobosa. Ebben van is valami, bár azt kell mondjam, hogy az a játékos lendület és eszement energia, ami akkoriban jellemezte őket, most csak nyomokban van jelen. És nekem éppen ez hiányzik a legjobban. A magam részéről akkor már sokkal inkább azt mondanám, hogy a Green Naugahyde a hiányzó láncszem a csapat csúcskorszakát záró Tales From The Punchbowl és a kicsit szürkébb (vagyis inkább barnább) Brown Album között.

A korongon – egy intro (Prelude To A Crawl) és egy outro (Salmon Men) közé ékelődve – tizenegy számból álló dalcsokor kapott helyet, nagyrészt ugyanolyan őrülten zseniális, zseniálisan őrült darabok, mint ahogy azt már megszokhattuk, bár sajna közel sem egyenletes színvonalon. A nyitó kettős – a szerencsésebbeknek koncertről már ismerős Hennepin Crawler, és „a korong slágere" címre esélyes, együtténeklésre kiválóan alkalmas Last Salmon Man (Fisherman's Chronicles, Part IV) – egyszerűen atomjó. Zseniális basszusfutamok, egyszerűségükben is ütős dobtémák, LaLonde díszítő gitárprüntyögése, a semmi mással össze nem keverhető, beszívott rajzfilmfigurákat idéző énekhang, és a szokásos sztorizós szövegvilág. Ha ez a kettő nem jön be, ne is hallgasd tovább a lemezt, semmi értelme! Mert később a fogyasztói társadalom visszásságait kifigurázó („Everything nowadays is made in China!") Eternal Consumption Engine úgy fog állcsúcson vágni, hogy attól koldulsz. A Primus legketyósabb darabjai közé illő dalocska helyenként mesedal, máskor operás énekkel büntet, és a furcsa az egészben az, hogy ez nem is Claypool szerzemény, hanem Larry tollából való. Úgy látszik, az őrület ragályos!

A későbbiekben is lesz még egy-két nehezebb darab, például az experimentális jammelésbe forduló Eyes Of The Squirrel, vagy a korong legvégén még egyszer belénk vágó, kaotikusságában is rendezett (vagy épp fordítva) Extinction Burst, de olyan könnyedebb tételek is bekerültek a szórásba, mint a vidáman pattogó Lee Van Cleef, vagy a álomszerűen sejtelmes Green Ranger, amiben Les barátunk régi jó szokásához híven nagybőgőt ragad. A gond nem is ezekkel van, hanem azzal, hogy néha bizony mintha leülne a móka, a Tragedy's A' Comin' például csak fenntartásokkal bejövős, de a Jilly's On Smack is jóval hosszabb, mint kéne a maga majd' hét percével. És van még egy dolog, amit nem bírtam nem észrevenni: Jay Lane bizony nem ugyanaz a liga, mint amit korábban Brain, pláne Herb képviselt. Szikár, sokszor minimalista dobtémái nekem bizony elég idegenül hatnak ebben a közegben, még ha minden bizonnyal szándékos húzásról is volt szó. Les persze magasról tenne a véleményemre, hiszen az interjúkban elhangzottak szerint még sosem volt annyira groove-os dobosa, mint most Jay. Hát, lelke rajta.

Ezt tudja hát adni a Primus 2011-ben, és bizonyára leszünk egynehányan, akiknek ez éppen elég, mert mi is lehet jobb dolog, mint rég látott haverokkal találkozni. Úgyhogy nincs is több tennivalóm, mint a régi jó köszönetnyilvánítást idebiggyeszteni a végére: PRIMUS SUCKS!

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.