Shock!

július 03.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Overkill: Immortalis

Menetrendszerűen érkezett meg két év után az új Overkill stúdiólemez, méghozzá a tizennegyedik a sorban, ami bizony nem semmi, sőt, a thrash/power underground egészét tekintve is páratlan. Blitz és D.D. Verni a '80-as évek fénykorát követően hihetetlen kitartással vészelték át a következő évtized döglöttségét, és ugyan a legszebb napok végérvényesen tovatűntek, azért ma is akadnak pozitív fejlemények náluk.

megjelenés:
2007
kiadó:
Bodog Music
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 4 Szavazat )

Ilyen például, hogy tavaly ismét normális, komplett amerikai turnét csinálhattak a Gigantour fesztiválkörút keretében – 12 év után először... Persze az Overkillt most sem fenyegetik platinalemezek, hiába döbbenhettek rá újfent a kaliforniai és közép-nyugati metalosok, hogy Blitzék még léteznek: az Immortalist a Bodog Music nevű megakonszern gondozza, a csapat pedig ismét szakadt, dzsuvás klubokban feszül majd neki a hangszereknek a világ minden táján, hogy elszórakoztassa azt a pár száz megbízható érdeklődőt, akik jegyet vesznek rájuk. Bizonyára beletörődtek ebbe, és ez így is van jól.

Aligha okozok meglepetést bárkinek is, ha elárulom, hogy a tizennegyedik lemez sem hozott változást az Overkill stílusába: szikár, agresszív, sikátorszagú amerikai power/thrash muzsika ez D.D. jellegzetesen csengő-bongó basszustémáival és Blitz összekeverhetetlen hangjával. Habár erősebbre sikeredett, mint az előző ReliXIV, nagyon nagy különbség azért ezen a téren sincs, színvonalát tekintve nagyjából az utolsó három-négy lemezhez hasonlítható az Immortalis. Vagyis profi módon összerakott lecke ez, amit alapvetően tök jó hallgatni, de azért nem mentes a rutinszerűen kirázott, se íze-se bűze pillanatoktól sem. A nyitó Devils In The Mist például a húzótémák közé tartozik a maga jellegzetesen mániákus tempózásával és kissé Annihilator-ízű riffjével: nem egyszer hallottunk már tőlük hasonló típusú nótát, de ez akkor is jó, élőben pedig egyenesen hullani fognak az emberek a falakról, amikor megszólal. Csökkenti a lelkesedést, hogy a következő What It Takes már csak egy tipikus átlag Overkill szám, és sajnos hallhatunk még néhány ilyet itt: a Shadow Of A Doubt, a Charlie Get Your Gun vagy a Hell Is sem nagyon képes kimászni a „rutinmunka" feliratú dobozból, noha állat témák, váltások, szólók egyébként mindegyikben akadnak.

Az érdekesebb vállalkozások közé tartozik a Skull And Bones, egy erősen politikai töltetű téma, amihez egy nagy Overkill fanatikust hívtak meg vendégnek: a Lamb Of God énekes Randy Blythe acsarkodása remekül ellenpontozza Blitzet, aki itt még tiszta dallamokkal is előrukkol. Nem mondom, hogy klasszikus lesz belőle, de kellemes, jól színesíti az összképet. Bejövős a lazább, de energiával telített Hellish Pride is, ahol Bobby megint megvillantja a visszafogottabb énjét, a szólót felvezető street rock riff pedig meglepő módon egyértelműen a klasszikus Skid Rowt idézi. A Walk Through Fire is könnyedebb szerzemény, az Annihilator ír rendszeresen efféle dalokat: néhol egészen olyan, mintha AC/DC témákat bikáztak volna fel benne mindenféle power/thrash szteroidokkal. A menetelős Head On jelenti a lemez legsúlyosabb pillanatait, a lassabb tempókat mindig is nagyon érezték D.D.-ék, így itt sincs hiba, habár – akárcsak legutóbb – most sem evickélnek azokra a doomos vizekre, ahol egyébként szintén roppant jól elboldogulnak. A legvégén jönnek aztán a legkultikusabb pillanatok, hiszen a zárószám nem más, mint az Overkill V, azon legendás dalsorozat újabb része, aminek utolsó epizódját pontosan 18 évvel ezelőtt hallhattuk E.vil N.ever D.ies címmel. Önkéntelenül is elvigyorodik az ember, ahogy újraélesztik benne az első rész témáit, ezt garantáltan mindenki élvezni fogja, aki csak valaha is szerette a bandát.

Az Overkill lemezei alapvetően mindig is jól szóltak, ennek megfelelően az Immortalis hangzása is kifejezetten óriási. Az új dobos, a Hadesből ismert Ron Lipnicki is az elvárható szinten debütált a csapatban, noha Tim Mallare játéka azért karakteresebb volt, és nekem kicsit úgy tűnik, mintha Dave Linsk és Derek Tailer is kevesebb megjegyezhető, dúdolható szólóval állt volna elő most, mint amit megszokhattunk tőlük. Ennek ellenére gond nincsen, hiszen ez egy megbízható Overkill anyag. Nyilvánvalóan nem egy Taking Over vagy The Years Of Decay, és az az éhség sem érezhető rajta, ami a banda későbbi korszakának csúcslemezét, a The Killing Kind-ot jellemezte, de azért simán megállja a helyét. Tényleg elvetődhetnének már felénk is megint...

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.