Shock!

Szinte meglepő, milyen nyilvánvaló '90-es évekbeli extrémmetálos hatásokat villant a rövid bevezetés után a szokásos présgép-riffet csatasorba állító You Can't Save Me indításban az Omega Diatribe. Nem mintha eddig ne tudtuk volna, hogy a srácok ezeken a muzsikákon szocializálódtak, a dal letisztult, körvonalazott megközelítése azonban minden előzménynél nyíltabban mutat vissza az üvöltős, groove-os zúzdamuzsikák fénykorába: egyszerre rejlik benne korabeli Meshuggah, Fear Factory és Sepultura, mindez természetesen a banda ízig-vérig mai megszólalásával. Rendesen meg is adják vele az alaphangulatot a folytatáshoz.

Nem véletlenül kezdem így a Metanoia ismertetőjét, az indítás szemlélete ugyanis az egész lemezt tekintve irányadó. És ezzel most nem azt mondom, hogy a lemezen huszonegynéhány évvel ezelőtt törzskönyvezett riffek köszönnek vissza, mert egyáltalán nem, de még a bandára jellemző 21. századi fogások ellenére is áthatja az említett feeling. Ennek pedig elég egyszerű a magyarázata: a zenekar dalközpontúbbra, fogósabbra vette ezt a lemezt, mint bármelyik korábbit. Már a legutóbbi Trinity is elég komoly előrelépést jelentett ezen a téren, most azonban hallhatóan még magabiztosabban, bátrabban álltak bele a kísérletekbe, a végeredmény pedig letisztultabb az előzményeknél, de eközben senki sem vághatja a fejükhöz, hogy kompromisszumokat kötöttek. Ez pedig egyáltalán nem egyszerű mutatvány, sokan el is véreznek rajta.

Már a nyitás is szimpatikus – naná, én is a '90-es években voltam tizenéves... –, az igazi meglepetés azonban csak ezután következik: a következő három nóta dallamos refréneket (!) rejt. Ha most megijednél, hogy valami nagyon tipikus, unalomig koptatott bömbölő verze / trillázós refrén kettőségnek vagyunk fültanúi, nos, nem. Amolyan óvatos minimálmelódiák ezek inkább, amiket nagyon okosan támogatnak a hangszereléssel és a különböző többsávos énekmegoldásokkal. Semmit sem vesznek el a zene brutalitásából, viszont olyan kapaszkodókat nyújtanak, ami eddig, ebben a formában teljességgel hiányzott az Omega Diatribe zenéjéből. A Grinder Of Self is pofás, az igazi nagy sláger azonban a Parallel, amelyben éppúgy meghatározó a csapat brutalitása, mint az atmoszférikus, szomorkás, lélekmarcangoló tónus, a refrént pedig egyből megjegyzed. Érezhetően új még számukra ez az egész, a Death Touch-ban sajnos alul is maradnak a dallamokkal szemben, de határozottan van fantázia a dologban így is. Érdemes rámenni erre az irányra a jövőben még jobban, mert elég egyértelmű: ez a legnyilvánvalóbb előrelépési út a banda számára, és bőven akadnak még rajta tartalékok.

Ezt amúgy a lemez címadója is szépen példázza, amely számomra egyértelműen Gergőék eddigi legerősebb nótája bánatos alaptónusával, brutál-de-mégis-melankolikus megoldásaival. Nem sokkal marad el mögötte a Coronal Mass Ejection sem, amely szintén kíméletlen durvasággal csavarja le a fejedet, mégis sokkal többet rejt puszta izommunkánál. A csapat a brutálisabb daloknál is odafigyelt, hogy ne legyenek egysíkúak, az önmagáért beszélő Isolation intróból kinövő, tuka-tukás Global Fire (megint nem kevés Cavalera-ízzel, de már inkább a 21. századból), vagy a hasonlóan pulzáló, fortyogó Mirror Neuron középrészei szintén atmoszférikus-hangulatos irányba mutatnak. A melankolikus, instru Long zárásban pedig még ezek után is meg tudnak lepni az esőre érkező zongorával. Jens Bogren segítségével ráadásul még a legutóbbinál is kerekebb, erőteljesebb a hangzás.

A kiállítását tekintve is impozáns, egészséges hosszúságú, 38 perces lemez minden túlzás nélkül hallgattatja magát, szóval megint nem kérdés, ami legutóbb sem volt az: ez itt a csapat eddigi legjobb albuma. (A Death Touch hamisságai nélkül adnék is még rá plusz fél pontot.) Őszintén szólva nem nagyon értem, miért nem csapott még le a bandára ha nem is a Nuclear Blast, de mondjuk a Napalm vagy a Century Media, simán elférnének a portfóliójukban. Mindenképpen ajánlott hallgatnivaló!