Ha nem volna szentségtörés, akár azt is mondhatnám, hogy kimondottan jó hangulatban közelítettem a hetes számú Mayhem-sorlemezhez, a jókedv oka pedig a banda jelen státuszában keresendő. A black metal kirakatbandája esetében hajlamosak vagyunk fenn sem akadni olyan dolgokon, hogy ez az immár negyvenkét éve üzemelő intézmény azokra az évekre rakta magát igazán össze, amikor mások már az impozáns karrier méltó lezárásán gondolkodnának. Egyszersmind a társulat megszűnt a black metal kirakatbandája lenni, és valódi zenekarrá kovácsolódott – valami ilyesmi történik az utóbbi években a Hellhammeréknél, még ha bizonyos (és kevésbé a zenéhez kapcsolódó) dolgokat nem is lehet meg nem történtté tenni. Egyre kevésbé van értelme feltenni a „vajon Euronymous ilyennek akarta a Mayhemet?" kérdést, ha ugyan volt valaha is értelme ezt feszegetni, mert ugye egyrészt az említett úriember bő három évtizede halott, másrészt a Mayhem jól öregedett (Euróval ellentétben).
Ha szigorúan csak az elmúlt éveket nézzük, a banda karrierje egyik legmeggyőzőbb teljesítményét pakolta le a Daemonnal, majd a lemez megturnéztatása után belefogtak a negyvenedik évfordulójuk megünneplésébe, és – ahogy arról itthon is meggyőződhettünk – olyan meggyőző koncertteljesítményt mutattak, amire csakis kalapemeléssel lehetett reflektálni. Amikor megérkeztek a hírek az új lemezről, örültem is, hogy a banda ilyen hamar felveszi megint a fonalat, majd alig hittem a szememnek, amikor azt láttam, hogy bizony kicsivel több mint hat év telt el újra Mayhem-sorlemez nélkül, vagyis nagyon is ideje volt előrukkolni valami újdonsággal. Ez még annál is több idő, mint ami az Esoteric Warfare és a Daemon kiadása között elcsordogált, és olyan tényekre irányítja rá a figyelmet, hogy például Csihar Attila több mint két évtizedet eltöltött már hivatalosan is a zenekar frontján. És az a legszebb az egészben, hogy a Mayhem ezt a bő negyven évet nem afféle zárványként élte túl a történelem kíméletlen kősivatagában, hanem folyamatosan új arcot öltő entitásként ott gyalogolt az élbolyban.
Bejáratódott közben a zenekar történetének első kétgitáros felállása: Morten „Teloch" Iversen és Charles „Ghul" Hedger párosa először a Daemonon mutathatta meg, hogy mire jutottak közösen, és immár magától értetődő, hogy a Liturgy Of Deathre is ők ketten szállították a muzsikát. Az előző lemez amúgy érdekes kísérlet volt arra, hogy a banda valamennyi tagját bevonják a zene- és szövegírásba, amit szerintem sikerrel is vett a csapat, most mégis megint a „hagyományos" leosztásban zajlott a kreatív munka. Attila átfogó szövegi koncepciójához a két gitáros nagyjából fele-fele arányban hozta a zenét, és végül nyolc plusz két friss tételt pakoltak fel az új album különböző kiadásaira. Tették ezt aközben, hogy Attilával a Tormentor is újra magasabb fokozatba kapcsolt, Hellhammer dobos érdekeltségi körében az Arcturus állítólag szintén rögzítette az új lemezét, a Covenant/The Kovenant pedig fullosan reaktiválta magát a Nexus Polaris-felállással, ahová utóbb Ghul is beszállt, hogy csak a nagyobb, több elfoglaltsággal járó dolgokról beszéljünk. Egy új Mayhem-album elkészítése persze még ilyen kaotikusnak tűnő időbeosztás mellett is kiemelt fontossággal bír.
Utóbbi egyszerűen abból a tényből következik, hogy a Mayhem jelenleg is kreatív erő, és ugyan pont a negyvenedik évfordulós koncertek (és azt megelőzően a De Mysteriis Dom Sathanas huszadik szülinapját ünneplő bulik) bizonyították, hogy a banda bármeddig futhatná a nosztalgiaköröket, eszük ágában sincs egy helyben állni. Persze meglehet, hogy neked már egyáltalán nincs szükséged a Liturgy Of Deathre, esetleg már az esszenciálisan tabufeszegető Grand Declaration Of Warra sem volt huszonöt (!) évvel ezelőtt, számomra viszont így fest egészségesen a történet. Ezért rendre kihegyezett ceruzaként várom az új Mayhem-anyagokat, ami aztán esetleg némi csalódást okoz (lásd az Esoteric Warfare-t), máskor újra keményvonalas rajongóvá változtat (mint legutóbb a Daemon), a lényeg az, hogy a dolgok mozgásban maradjanak, hogy valódiak maradjanak! Az alapítók közül egyedüli hírmondóként maradt Necrobutchertől eltérően nem gondolom, hogy az ötvenedik évforduló megünneplése is reális célkitűzés lehetne a jelen felállás számára egy ennyire extrém terhelést jelentő környezetben, de 1993-ban ugyanekkor szintén egy rakás dologról nem gondoltuk, hogy valaha is megtörténhet, aztán mégis itt vagyunk.
A Mayhem jellemzően sosem lép kétszer ugyanabba a folyóba, így a Liturgy Of Death is külön történet, amelyen azért hallani, hogy ez ugyanaz a banda, amely a Daemont is rögzítette. Konceptlemezről van szó, nem abban az értelemben, hogy egy komplett történetet mesélne el, de valamennyi dal a halál misztériumát járja körbe, más-más nézőpontból mutatva be azt. Ehhez a megközelítéshez persze a zenének is idomulnia kell, Teloch és Ghul tele is pakolta feketén fortyogó riffekkel az albumot, ami roppant mélyre tud húzni, ha hagyod magad. De hát miért is ne hagynád, ha ilyen kaliberű művészeket figyelhetsz közben, mint Attila és Hellhammer, akik külön kategóriát képviselnek a maguk világában?! A mindenkori gitáros(ok)nak hozzájuk és az úgynevezett Örökséghez is fel kell nőniük, utóbbi pedig ma már egyértelműen magában foglalja az 1994 és 2008 közötti Blasphemer-korszakot is. A Liturgy Of Deathben is ott rejlik a komplett Mayhem-történelem, miközben direktben nem másolja egyik érát sem, hanem új lapokra ír sűrű, fekete tintával. Ha át akarod élni, hogy milyen a sablonok nélküli, vért zabáló és köpő, eredendő veszélyességét, kiszámíthatatlanságát őrző black metal, akkor jó helyen jársz.
A Liturgy Of Death megugorja a magasra tett lécet, de becsapós kicsit: kezdetben talán többet mutat, mint ami valójában benne rejlik. Meggyőző nyitány a grandiózusan építkező Ephemeral Eternity, ahol a lemez egyetlen vendége, Kristoffer „Garm" Rygg (Ulver) is felbukkan, Attila pedig egy ponton magyar (!) nyelvű kántálásba vált, tüskés kúszónövényként mindent behálózó riffek adják a keretet ehhez a pokoli tájképhez, és az ember joggal várja a katarzist. A friss szerzemények azonban szűkölködnek a valóban maradandó momentumokban, és bár a minőség és az intenzitás szívmelengető, utóbb meglehetősen össze is folynak. Kis adagokban esik igazán „jól" nekem a lemez, amit legutóbb talán a teljesen megveszekedett Ordo Ad Chao kapcsán éreztem. Amíg azonban az Ordo... idővel klasszikussá érett, a Liturgy Of Deathben most nem érzem ezt a potenciált, pedig az atmoszféra itt is makulátlan. Teloch és Ghul ezúttal talán kevésbé voltak ihletett hangulatban, hiányoznak az igazán markáns témák, ami ahhoz kellene, hogy felkerüljön a pont az i-re, és legalább olyan gyakran vegyem majd elő ezt a lemezt, mint a közvetlen elődjét.
Ugyanakkor a kavargó sötétségben, amely új album „éltető" közege, ott van az a feketefém-esszencia, amit én ebben a műfajban kezdettől fogva keresek. Pontosan olyan csúf, utálatos a muzsika, mint amit az aktuális lemezborító sugall, és aki nem ezért szereti a black metalt, az talán nem is szereti igazán. A Mayhem azon szerencsések egyike, akiknek pusztán magukat kell adniuk e hatás eléréséhez, és amíg ez így lesz, addig a műfaj fertőző vizű kútja sem fog kiszáradni.
