Shock!

Hat évvel ezelőtt, 2017-ben jött ki a kult US power csapat Jag Panzer legutóbbi albuma, a The Deviant Chord, a legutolsó emlékem róluk meg azóta az, hogy majdnem jöttek végre hozzánk is 2020 őszén, aztán ahogy sok minden, természetesen ez a turné is ment a levesbe a covid miatt (ha jól emlékszem, egyszer már elmaradtak itthon, hisz mintha anno őket is beharangozták volna az Iced Earth és a Sentenced e-klubos bulijára 1998-ban). Leszámítva néhány régi klasszikus bakelit shape-kislemezeken történt megjelentetését 2021-ben, azóta is teljes csend honolt Harry „The Tyrant" Conklin (lásd még: The Three Tremors, illetve Cloven Hoof) énekes és csapata körül, majd tavasszal elkezdtek szivárogni az előzetes dalok, június végén pedig megjelent a tizenegyedik nagylemez, The Hallowed címmel.

Múltba visszarepítő konceptalbumról beszélünk, ami egy olyan korról szól, mikor még a vadállatok és emberek együtt éltek egy rideg, fagyott, kegyetlen világban. Érdekesség viszont, hogy míg maga a zenei anyag az állatok szemszögéből mutatja be ezt a világot, addig készült hozzá egy képregény is, már az emberi nézőpont alapján. Az utolsó track szépen át is vezet ebbe a sztoriba, és ugyan még nem volt szerencsém a kiegészítőhöz, de a koncepció már önmagában is érdekes, a Jag Panzer meg Jag Panzer, azaz a lemezanyag minőségéhez kétség sem férhet. A csomag tehát ezúttal is kifejezetten izgalmas.

Vannak ugyebár csapatok, akik kapcsán szinte kötelező megemlíteni, hogy elhivatottságuk, illetve zenéjük színvonala miatt jóval többre lettek volna hivatottak, mint amit végül elértek karrierjük során (lásd Metal Church, Armored Saint vagy Vicious Rumors), és aztán ott vannak azok, akik még ezeknél is jobban a radar alatt maradtak. És sajnos ilyen a Jag Panzer is. Hiába szabadítottak ugyanis a világra rögtön első nagylemezükkel, az Ample Destructionnel egy instant klasszikust, már az az anyag is totál elsikkadt, aztán a kettes Chain Of Command hosszú évtizedekre fiókba került (hiába vették fel 1987-ben, 2004-ben látott csak napvilágot), ami be is tett a zenekarnak, olyannyira, hogy 1989-ben letették a lantot. Először, mert aztán volt egy újabb éra 1993 és 2011 között, majd megint csak szünet, hogy aztán 2013-tól, kisebb-nagyobb intenzitással, de azért folyamatosan működjenek. Kicsit tehát mintha az ág is húzná a bandát, amit mi sem mutat jobban, mint hogy most, a régisulis heavy metal csapatok piedesztálra emelésekor sem tudtak előrelépni még csak egy kicsit sem. A Keep It True fesztiválon persze mindig bérelt helyük van, de a nagyközönség elől valahogy máig rejtve maradtak.

Pedig ők is egyike azon zenekaroknak, akik – az 1994-es Dissident Alliance eltévelyedését leszámítva – sosem csináltak rossz lemezt. A Jag Panzernek ráadásul kezdettől van egy kiforrott, totál egyedi, kicsit misztikus, epikus, sötét hangzásvilága, ami simán kiemeli őket az arctalan masszából. Mindennek középpontjában a frontember áll jellegzetes énekdallamaival és megoldásaival, de azt sem szabad elfelejtenünk, hogy 1987 óta tök stabil csaknem a teljes felállás . A keménymagot Conklin mellett már indulástól a gitáros Mark Briody és a bőgős John Tetley alkotja, illetve az 1987-ben csatlakozott dobos, Rikard Stjernquist, akik mellől az útóbbi évtizedekben többször is ki-be mászkált az először 1984-ben csatlakozott gitáros, Joey Tafolla (Hardline, Graham Bonnet Band, Leatherwolf stb.). Joey helyén aztán egy bő évizedig Chris Broderick (lásd még: Megadeth, Nevermore, ma meg In Flames) pengetett, és tán mondanom sem kell, hogy most is az ő posztján találunk új igazolást: Ken Rodarte gitáros tavaly érkezett.

Ennyi bevezető után bizonyára már annak is egyértelmű, hogy a Jag Panzer egy saját karakterrel rendelkező, megbízható power metal intézmény, aki először találkozik a csapattal. Bár a bandának megvan a jól bevált eszközrendszere, sőt, panelei, azzal ezért nem vádolhatóak, hogy ugyanazokat a dalokat csomagolják be pár évente egy-egy új lemezcím alatt. A Jag Panzer cuccai ugyanis markánsan különböznek egymástól, és ez a friss The Hallowed esetében is igaz. Mikor először hallgattam az anyagot, valahogy úgy éreztem, a progosabb, agyasabb The Fourth Judgementtel (ami egyébként nem a negyedik, hanem a harmadik nagylemezük volt) áll leginkább rokonságban, most viszont már inkább úgy gondolom, egyfajta karrierösszegző cucc ez, amin ugyanúgy ott vannak a direktebb, himnikusabb heavy metal témák, mint a lassabban hömpölygő, összetettebb, több időt igénylő tételek. A nyitó Bound As One riffje például a legszebb ősidőket idézi, ettől függetlenül mégis egy csomó minden történik benne, Conklin meg hoz hozzá egy olyan heroikus, himnikus refrént, ami akár tökéletes koncertindítóvá is teheti majd a turnén. A kettes Prey egy gyors, ökölrázós himnusz, a Ties That Bind pedig elsőnek hozza be az említett The Fourth Judgement hangulatvilágát. A The Stronger Than You Know ismét egy sodró lendületű dal, melyben imádom a szűnni nem akaró gitárvijjogtatást, és a számtalan apró kis szólóbetétet – egyértelműen ez a kedvencem a mostani csokorból –, majd az Onward We Toil és a galoppozó Edge Of The Knife a rajongói favorit Thane To The Throne epikusabb világát hozzák vissza. A színvonal a direkt, régisulis, remek refrénnel felvértezett Dark Descenttel sem csökken, majd jön a kifejezetten érdekes gitártémákra épülő, melodikus Weather The Storm és a védjegyzett JP-riffelésű Renewed Flame, zárásként pedig a monumentális, csaknem tízperces Last Rites.

A keverésért nem más, mint a legendás Jim Morris felelt, a hangzás pedig pont olyan, amit a Jag Pazertől megszokhattunk: kicsit fátyolos, kicsit poros, és mindenféle digitális trükközéstől mentes, azaz egy ilyesfajta hagyományőrző lemezhez tökéletes. Emiatt sem tudok, de nem is akarok belekötni a The Hallowedba.