Shock!

június 06.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Iced Earth: The Crucible Of Man - Something Wicked Pt. II

Eleinte baromira nem érdekelt az új Iced Earth album, mondván, a francnak kellett Jon Schaffernek elküldenie Ripper Owenst a bandát csakis Matthew Barlow-val bekajáló rajongótábor seggének alázatos kinyalása végett, a Szigeten azonban annyira jó volt a feszes best of programmal kiálló veterán floridai power metal csapat, hogy végül elcsomagoltam az előítéleteimet a fiókba.

megjelenés:
2008
kiadó:
SPV / HMP
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 13 Szavazat )

Schaffer oldaláról nézve a dolgokat pedig bizonyára nem lehet könnyű úgy dolgozni az új énekessel, hogy közben folyamatosan mindenki a régit emlegeti, a többség nem is képes elviselni hosszabb távon az efféle nyomást, Jon sem bírta. Nem ő az első és nem is az utolsó rockzenész, aki utólag meghazudtolja önmagát...

Ha netán arra számítanál, hogy Matt visszatérésével az Iced Earth is visszakanyarodott a csapatot olyannyira népszerűvé tevő The Dark Saga és Something Wicked This Way Comes direkt, könnyen fogható himnuszaihoz, inkább csak óvatosan közelíts a lemezhez. A még Ripperrel rögzített tavalyi Framing Armageddon a '98-as anyag háromrészes zárótételét folytatta egy grandiózus koncepció keretében, a The Crucible Of Man pedig szimplán a sztori második része, vagyis óriási különbségek igazából nincsenek az előző nekifutáshoz képest. Oké, Matt persze Matt, de gyakorlatilag ennyiben ki is merül az énekesváltás jelentősége, hiszen az Iced Earth-ben mindenki csak Schaffer kezeinek meghosszabbításaként, amolyan extra hangszerként funkcionálhat, a zenét meg az énekdallamokat úgyis a gitáros találja ki. Barlow hangszíne persze teljesen más, mint a hagyományosabb heavy metal torok Timé, sokkal durvább, ércesebb énekes, igazán nagy differenciáról azonban még ezt tekintetbe véve sem beszélhetünk.

Amennyiben a mai felpörgetett és felszínes tempó mellett is van türelmed egy komoly odafigyelést igénylő, magát nem azonnal megadó egyórás konceptlemezhez, a The Crucible Of Mant ugyanúgy csak ajánlani tudom, mint a Framing Armageddont, Jon Schaffer ugyanis ezúttal is a rá jellemző minőségi és végletekig alapos, szőrözős munkát végezte a dalok megírásánál és meghangszerelésénél. Ugyanígy itt vannak a vastag, galoppozós riffek, a fogós gitárdallamok és a hájasra hizlalt, monumentális kórusok, mint minden egyes Iced Earth anyagon. Talán kevésbé zártan hömpölygő az összkép, mint legutóbb, valamennyit mintha visszavettek volna a szimfonikus hatású megoldásokból is, de ez is inkább csak leheletnyi benyomás, mint határozott megállapítás. Érdekes, hogy ennek ellenére kevesebb kiugró pillanatot vélek felfedezni, mint a Framing Armageddonon, inkább egységesen izmos az anyag.

A felvezető EP-ről már ismert óriási I Walk Alone himnusz mondjuk egyértelmű csúcspont, nagyot üt a nyitó, nyersen riffelő Behold The Wicked Child vagy a pörgős Sacrificial Kingdoms is, és természetesen a két ballada is a megszokott módon gyilkos. Nem mondom, hogy nem hallottuk már sokszor az Iced Earth-től az A Gift Or A Curse vagy a felkavaróan nagyívűvé fejlődő Harbinger Of Fate megoldásait, sőt, akár konkrét dallamait is, de ezek a lassú nóták így is megbabonázóak, Matt pedig hatalmasat énekel bennük. Ha azonban csak egy kedvencet választhatnék, az egészen biztosan a 7 perc feletti finálé, a Come What May lenne a maga páratlan drámaiságával és libabőrös, gyilkos dallamaival, ez tényleg fantasztikusan jó.

Az album hangzása természetesen óriási, a külcsín is tökéletesen passzol az Iced Earth sorba, és nem mehetek el szó nélkül a pazar gitárszólók mellett sem. Utóbbi a klasszikus korszakban nem tartozott a kifejezett erősségek közé – nyilván, mert nem voltak képesek egy stabil, karakteres stílussal rendelkező szólógitárost találni – , mára azonban Schaffer is ráébredt arra, mennyit dobhat egy-egy dalon az igazán ütős, sablonokon túlmutató, megjegyezhető szóló, így aztán ő és Troy Seele is alaposan kitesznek magukért.

1996-ban a The Dark Saga maga volt a csoda, nem véletlen, hogy az előző évtized közepének abszolút metalmentes légkörében atombombaként volt képes robbanni az ilyesmire fogékony közegben, a Something Wicked pedig a maga még kiforrottabb, még dalcentrikusabb valójában le is aratott minden babért, amit csak lehetett. A The Crucible Of Man 2008-ban érthetően nem hat azzal az erővel, mint ezek, még Matt visszatérése ellenére sem szabad tőle ilyesmit várni, de belekötni sem igazán lehet. Két ilyen tömény, szerteágazó album után viszont legközelebb szívesen hallanék tőlük valami szimplább megközelítésű lemezt.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.