A tavalyi évben elég vastagon fogott a tollunk a Ghosttal kapcsolatban. Nincs is azon semmi csodálkozni való, ha sokaknak megfeküdte a gyomrát a nagymértékű hype, azonban koca Ghost-rajongóként jómagam is csak megerősíteni tudom a lelkesedést és fejet tudok hajtani az Impera giganótái előtt, amelyek nem véletlenül szerepeltek nagy számmal az év végi listáinkon. A siker tetőpontja után néhány feldolgozás elcsepegtetése üzletileg persze mindig jó húzásnak tűnik, ámde most mégsem tudok úgy lelkesedni a végeredmény miatt, mint ahogy általában az ilyen esetekben szoktam.
Félreértés azért ne essék, hiszen a zenekarnak nem ez az első ilyen próbálkozása, és nem is érheti őket panasz ezen a területen. Korrekt volt eddig is minden, amihez hozzányúltak, ráadásul a saját stílusukra is sikerült úgy átformálniuk a végeredményt, hogy az mindenképpen külön dicséretet is érdemel. Itt is nagyjából ugyanez történik: profi módon, saját képre formálva vezénylik le a kiválasztott nótákat különösebb meglepetések nélkül. Valamiért mégis marad bennem egy kis hiányérzet, s ez részben talán abból fakad, hogy baromi karakteres, eredetiben is iszonyúan erős, saját jelleggel rendelkező nótákat választottak, amelyekhez eleve nagy bátorság hozzányúlni. Kevés olyan feldolgozás van, amiről tényleg el lehet mondani azt, hogy „jobb" vagy szubjektíve jobban tetszik, mint az eredeti, de azért akad.
A Ghost verzióira most inkább a szolgai másolat jelző illik jobban, mint az igazán különleges vagy izgalmas interpretáció, de ezt legalább jól csinálják. Az Iron Maiden Phantom Of The Opera alapvetésével sem az a gond, hogy begósztosították, hanem, hogy hiányzik belőle a vadság és a tűz. Steve Harrisék szétrobbantották anno az eredetit még úgy is, hogy az akkori demós megszólalás köszönőviszonyban sincs a Ghost – kissé lassabb és lötyögősebb – mai verziójához képest. A verze alatt elmorzsolt riffek is sokkal hatásosabbak kipengetve, mint tompítva, de ez már tényleg csak szőrszálhasogatás.
A Television See No Evilje helyett talán még ötletelhettek volna valami ütősebb szerzeményen is, azonban a The Stranglerstől a Hanging Around nagyon jól áll nekik és a Metallica Fade To Blackjének szólórészletéért is jár a plusz pont. A Genesis Jesus He Knows Me eredetije valószínűleg az emberiség 99 százalékának beleégett már a tudatalattijába, úgyhogy ehhez is elég rizikós feladat volt hozzányúlni, de azért megoldották. Egy kis csavart persze el tudtam volna viselni benne, ha már a hozzá készült klippel együtt a meghökkentés volt a cél, vagy mondhatnám úgy is, hogy egy kicsit „szellemesebb" is lehetne ez a próbálkozás. Az pedig, aki a Tina Turner-klasszikkal (We Don't Need Another Hero) bepróbálkozik, eleve nem normális (mondom én), hisz az erre vállalkozó csinálhat bármit, úgysem tud majd hozzátenni semmit az eredetihez. Ez már a Marco Hietala, Tony Kakko, satöbbi-féle Northern Kingsnek is nagy feladat volt, pedig ott aztán jól összeterelte a szél a tehetséges pacsirtákat. Tobias Forgénál sajnos megközelítőleg sem érzem azokat a bődületes energiákat, amelyeket Tina képes volt eszközölni a hangszálaival, de eleve hülyeség is bármilyen énekest hozzá hasonlítani. És akkor még a frazírokról, vibrátókról és érzelmi töltetről nem is beszéltem. Egyedül a verzékben hallható orrhang stimmel, de tiszteletadásként persze azért nagyon szép gesztus feldolgozni és lemezre tenni egy dalt a valaha élt legnagyobb hatású pop-rock-soul énekesnőről ezen a földgolyón. Még akkor is, ha a rocknagyi a megjelenés után távozott el közülünk.
Nem is nagyon szeretném tovább ragozni, mert felesleges, de az azért megnyugtató, hogy az egészséges önkritika legalább kiolvasható az EP címéből, ami pontosan úgy is működik, mintha mímelnék és némileg karikírozva jelenítenék meg az általuk kedvelt előadókat – ahogy ezt egy pantomimművész is teszi kisebb-nagyobb sikerrel.
