Shock!

Minden előzmény nélkül érkezett néhány hónappal ezelőtt a hír, hogy az Exodus megvált Rob Dukestól, és a továbbiakban ismét az a Steve „Zetro" Souza áll majd a fronton, akinek hangja a Bonded By Bloodot leszámítva valamennyi klasszikus Exodus lemezen hallható. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a csapat és Rob teljesen máshogy látták a történteket: míg az énekes szimpla, ráadásul nem túl elegáns kirúgásról beszélt, addig a főnök Gary Holt szerint zenei nézetkülönbségek álltak a háttérben. Akárhogy is történt, az igazságot sosem fogjuk megtudni. Ha tekintetbe vesszük, hogy Robnak ott van saját csapata, a Generation Kill, ráadásul nyilván pontosan tisztában volt azzal, hogy az Exo Gary bandája, nehezen tudom elképzelni, hogy folyamatosan saját ötleteit kívánta volna leerőltetni a nagyvezér torkán... Ugyanakkor persze az is igaz, hogy – az Exodus jelenlegi státuszát, illetve azt az aprócska tényt is figyelembe véve, hogy Gary évek óta a Slayerben penget, nem is beszélve a hírek kiszivárgása óta megismert rajongói véleményekről – Holt aligha kasszírozik óriásit Zetro comebackjével. Szóval az allmighty dollar sem indokolta igazán a visszarendeződést...

A zenekar mindenesetre biztos tudja, mit csinál, bár talán nekik is meglepő lehetett a dolgok alakulása – nekem mindenképpen az volt, hogy a rajongók egy jelentős hányada nem volt elragadtatva Rob kiebrudalásától. Én viszont ellentétes véleményen vagyok. Amellett, hogy nálam mindig is Zetro volt a klasszikus, nagybetűs Exodus-énekes (Paul Baloff 2002-es halála óta pedig egyértelműen ő az), sokkal egyénibb, jobb vokalistának is tartom, mint a kissé egydimenziós Dukes-ot. Mindemellett pedig a Robbal készült utolsó két lemez, a The Atrocity Exhibition: Exhibit A és az Exhibit B: The Human Condition sem nyerte el igazán a tetszésemet – vagyis inkább azt mondom, ha Exodust akarok hallgatni, a legritkább esetben kerülnek elő épp ezek. Helyettük pedig általában épp a Zetro hattyúdalát jelentő, 2004-es Tempo Of The Damnedre esik a választás, így a Blood In, Blood Outtól nemes egyszerűséggel azt vártam, hogy ennek folytatása legyen.

Nem az lett. Gyorsan hozzá is teszem: sajnos. Az irányvonal hasonló, sőt, akár konkrét visszakanyarodásról is beszélhetünk (nézd csak meg az old school borítót), de míg a Tempo egy száz százalékos, zseniális lemez volt, az új cucc egyszerűen csak erős. Ettől függetlenül a párhuzam megállja a helyét, hiszen ezúttal nincsenek nyolc-tízperces dalszörnyetegek, ebből következően pedig direktebb a megközelítés is, aminek kifejezetten örülök. Annak viszont már kevésbé, hogy sajnos kevesebb igazán karakteres, emlékezetes témát sikerült írniuk. Holt és Lee Altus riffelése persze tanítani való, de ha már a gitárosoknál tartunk, amellett sem tudok szó nélkül elmenni, hogy míg korábban a végletekig kidolgozott, míves szólómunka volt az Exodus lemezek egyik vonzereje, úgy a Blood In, Blood Out esetében néha (hangsúlyozom: néha) mintha csak random tekeréseket hallanánk.

Ennyit tehát a negatívumokról, foglalkozzunk inkább azzal, mi a jó a lemezben, mert szerencsére a mérleg nyelve a fentiek ellenére is egyértelműen pozitív irányba billen. Az Andy Sneap-féle hangzás például atom: kissé száraz, azaz ízig-vérig Exodus, de mai formában, és leszakítja az ember arcát. Abszolút előtérben vannak a riffek, de Jack Gibson bőgője is hangsúlyosan és jól hallhatóan gurgulázik, és a dobnak is van elég tere. Nem is érdemes túlcizellálni, pontosan olyan a sound, amilyet egy Exodus-lemezen hallani akarok. Aztán itt vannak a vendégek, akik tényleg hozzátettek valamit az albumhoz. Dan The Automator (egy amerikai producer, lásd Gorillaz, Kasabian és társaik) jegyzi a lemez intróját, ami bár roppant idegesítő, de legalább szokatlan és érdekes. Chuck Billy a Btk-ben bömböl szívet melengetően, és végre Kirk Hammettet is lehet normális minőségű Exodus-felvételen hallani. Jellegzetes soundja azonnal felismerhető a Salt The Woundban, és bár képességei messze elmaradnak Garyéitől, hogy Altusról már ne is beszéljünk, mégis jó, hogy itt van. Ami pedig a legfontosabb, hogy noha Exodus-mércével mérve nem maximális teljesítmény minden szám, néhány pofátlanul erős, arcszaggató darabot azért így is sikerült a korongra préselniük. Ilyen a Collateral Damage, a címadó és a Body Harvest is, amely szimplán a valaha írt egyik legjobb Exo-darab, de a lemez végén is akadnak kifejezetten erős pillanatok, mint a pusztító, a banda történetének legegyszerűbb riffjét is bemutató Numb vagy a Honor Killings. De a meglepően dallamos Zetro-témákat felvonultató, ugyanakkor kicsit furcsa Angel Witch-feldolgozás, az Angel Of Death is ül.

Hogy egy jó kis közhelyet is elpuffogtassak így a végén: a világ thrash-zenekarainak 99 százaléka a két kezét összetenné, ha valaha tudna írni egy ilyen lemezt, Gary Holtéktól azonban kissé kevés a mostani teljesítmény. Valami kiugrót, megfellebezhetetlenül zseniálisat vártam – ezzel szemben a Blood In, Blood Out szimplán csak jó.