Jól tudjuk, hogy a Diabolus In Musica a Superbuttból magyarított Ørdøg zenekar halk szavú, otthonülős kistestvére, és jobbára a báty dolgainak csendesebb környezetbe való átültetésével foglalja el magát. A debütáló EP nem is árult zsákbamacskát: akinek a névadás talányosnak tűnt, azokat a lemezcím (Ørdøg-akusztik) fordította végleg a jó irányba. A második EP is hasonló tőről fakadt, bőven volt ugyanis ott még alapanyag, ahonnan az első jött, ám Vörös Andrásék nem érték be szimplán egy-egy Ørdøg Unpluggeddal, az IHM-feldolgozásuk például ma is itt ül a fülemben, de a Bob Dylan-dal magyarra újrafordított átirata is remek dolog volt. Aztán valami történt, és a hármas Ørdøgöt az elmúlt három évben gyanúsan nem követték a Diabolus-féle átiratok. Mivel azonban a DIM-koncertek darabszáma nem csökkent, éppen ellenkezőleg, sőt, egy színházi verzió is megszületett, mertem remélni, hogy Andrásék saját lábra akarják állítani a kistesót.
Hogy lehet-e/akarják-e hőseink teljes lendülettel üzemeltetni mindkét zenekart, arra egyelőre csak elméletben ismerjük a választ (akarják), számomra mindkét oldalág van annyira értékes, hogy sajnálnám a másik javára elhervadni látni, úgyhogy drukkolok. Ami biztos, az a Sárkányfejezet, ami tulajdonképpen az első fejezet a DIM könyvében, miután az előszón szerencsésen túljutottunk, és amelynek kapcsán immár csak az emlegeti az Ørdøgöt, aki ismeri a hátteret, esetleg akinek az (egyik) énekes hangja ismerősnek tűnik. Szóval a négy ügyes kezű és szájú latin szerető (Vörös András énekes/szövegíró, Bokodi Bálint énekes/hegedűs, valamint Korpos Lajos és Nagy-Miklós Péter gitárosok) felvett hét saját dalt és (naná) egy feldolgozást, mert (gondolom) őszintén hisznek abban, hogy ez így is jó móka lesz. És ha vidámságban nem is fürdőzünk általa, merem állítani, hogy igazuk lett.
Már a nyitó, utóbb klipesített Beszélj szépen is nagyon szépen beszél arról, ami itt jó lehet, remek, irodalmi igényű szövegek kerültek egy első hallásra is ellenállhatatlan ritmusú zenei alapra, kész is a DIM-sláger, csak aztán igazam is legyen. Visszanézve már nyilvánvaló poén, és én értékelem is nagyon azt, hogy a lemezről elsőként a Cölöpöket villantották meg az érdeklődőknek, ami WackorMiki nálunk is bemutatott Commodore 64-mániás mellékprojektje, a NecroPolo egyik témáját hasznosítja újra, és amilyen meglepő húzás volt első hallásra, annyira sikerült ezt is DIM-esíteni. Ezután helyreállhat a lelki békénk, lecsavarják az urak kissé a változatosságot, de csak azért, hogy megmutassák: „szimplán" is roppant erősek. Bokodi Bálint spoken word előadása vezeti fel a nem létező B oldalt, ahol a nagyszerű Aebsence zenekar talán legdöbbenetesebb dalának (Az Úristen egyszer) feldolgozása is helyet kap. Utóbbi nagyszerű találat, szépen meg is oldják Andrásék, viszont maga a téma annyira az eredeti előadóké, annyira az ő saját, feldolgozhatatlan veszteségükhöz kapcsolódik, hogy nem szívesen látom más (akár ilyen értő) kezekben.
Azután az Áruló pedig egy Wackor-demóból lett DIM, de azért az eredeti szerzők is játszanak rajta (!), vagyis legalábbis részben elektromos, ahogy a záró Ecce Homo (számomra az album egyik igazi kincse) is elektronyosba vált, hogy a legvégére is jusson fejvakarás, a jobbik fajtából. Minden tétel esetében határozottan érdemes elmélyedni a dalszövegekben, viszont aligha a CD-bookletből, ott ugyanis sikerült egy olyan háttér-szöveg színpárosításra találni, ami a leírtakat nagyjából olvashatatlanná teszi. Kár ezért, persze nagyobb bajunk sose legyen, és nincs is különösebben. Rövidnek ható, ám nagyon is eseménydús kiránduláson vagyunk túl, ha idáig eljutottunk, és erősen úgy tűnik, a DIM szinte minden irányban felkínálta magának a továbblépés lehetőségét a Sárkányfejezettel, hogy ahova lépnek, ott majd (sárkány)fű teremjen. Jóval több ez, mint csupán ígéret, én pedig merem ígérni, hogy előbb-utóbb egy koncertre is eljutok, hallom a hívást, érzem a késztetést.
„Kincs vagy, ugye..."
Hozzászólások