A győri Devoid totálisan underground banda, ugyanakkor a kitartásuk példaértékű. Évek óta rendíthetetlen lelkesedéssel törik az utat, és mindenképpen javukra írandó, hogy noha mindvégig megmaradtak a saját zenei világukban, közben eszük ágában sincs lecövekelni egyetlen helyen. Ennek megfelelően tavaly év végén megjelent harmadik nagylemezük, a Culture War újabb előrelépést jelent, és bőven megállja a helyét nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi mezőnyben is.
A korábbiakhoz képest leginkább úgy foglalnám össze az előrelépés lényegét, hogy a csapat minden eddiginél bátrabban nyúlt a dallamos megoldásokhoz. Viszont sikerült ezeket úgy beépíteni a dalokba, hogy a muzsika kegyetlen, brutálisan horzsoló és tömény éle semennyit sem csorbult. Tehát a keményebb részek még keményebbek, a dallamosak még dallamosabbak lettek? – kérdezheted erre teljesen jogos és kaján vigyorral, viszont ki kell, hogy ábrándítsalak, más a helyzet. Itt ugyanis úgy lettek keményebbek a keményebb részek, hogy egyszerre több a tiszta dallam, és a dallamok is úgy váltak még karakteresebbé, hogy közben jobban kidomborítják a súlyos élt. A lemez ívét tekintve, dinamikailag szintén sikerült remekül eltalálni a megfelelő arányokat.
A mindössze félórás, úthengerszerűen sűrű és agresszív Culture War ennek köszönhetően roppant hangulatosra sikeredett, és nem merül ki egysíkú ipari préselésben, hanem már első hallgatásra is megmaradnak bizonyos fordulatok. A címadó refrénjének szépen megfogalmazott gitárdallamai helyből ilyenek, a csúcspontot azonban szerintem a The Flame jelenti. Ahogy ebben a finom bevezetőjű, hasonlóan ízes középrésszel ellátott dalban Waldmann Szilárd embertelen ordibálása egybefonódik a zokogó gitártémákkal, arra csakis csettinteni lehet: itt testesül meg talán a legplasztikusabban, amit fentebb a súlyosság és a melodikusabb megközelítés ötvözéséről említettem. E sajátos egyensúlynak köszönhetően a szám elidegenedett, hideg, mégis szívbemarkoló atmoszférája tényleg felér egy gyomrossal. Megkockáztatom, hogy ez a darab talán a Devoid eddig írt legjobb, legerősebb szerzeménye. De az üvöltéssel együtt is megadallamos, szintén remek kórussal ellátott Hold On Tight sem marad el sokkal mögötte.
Ezek mellett persze akadnak szimplább, mondhatni szögegyenes durvulatok is a lemezen a death metal, a deathcore és a groove metal határmezsgyéjén, néhol színesítésként itt-ott matekosabb megoldásokkal, de ezek is tökre rendben vannak. A No Martyr Collective vendégeskedésével rögzített, magyar nyelvű Az apátia luxusa pedig igazi különlegesség – nemcsak a sokszínű énekmegoldások ütnek igen nagyot, de a szöveg is telitalálat. Szilárd végig remekül artikulált vokalizálása mellett muszáj külön kiemelnem Macher Zoltán és Nyemcsek Csaba ízes, kifejezetten aprólékosan kidolgozott gitármunkáját. Ugyanígy a Papatyi Adrián – Horváth Attila ritmusszekciónak is akadnak megoldásai, amikre felkapja a fejét az ember. Én a magam részéről el tudnék viselni csattanósabb, teltebb dobsoundot, de összességében jól szól a cucc.
A modern zúzdák híveinek kifejezetten ajánlott lemez.
Hozzászólások