Shock!

Nem gyenge húzónevekkel indították útjára immár huszonnégy esztendővel ezelőtt a Bloodbath szupergroupot: Dan Swanö, Mikael Åkerfeldt és a Katatonia bárdistáinak összeterelése különösen vonzó vállalkozásnak tűnt annak idején. Opeth- és Swanö-imádóként engem sem kellett sokat marasztalni ahhoz, hogy ördögi vigyor és tenyérdörzsölés kíséretében ássam bele magam a korai kiadványokba, ám a patinás névsor és a későbbi újrapörgetések dacára, utólag visszahallgatva a produkció azért mégsem volt annyira nagy durranás, mint amekkorának a papírforma szerint lennie kellett volna. A némi lidérces hangulattal vegyített, old school alapokra felhúzott, agresszív death metalban utazó alakulat zenéje talán a Grand Morbid Funeral környékén kristályosodott ki a legnemesebben, s az itt hallható minőséget nem is nagyon sikerült megugraniuk a legutóbbi The Arrow Of Satan Is Drawnnal.

A zenekari dolgok is e lemez környékén váltak még érdekesebbé, amikor is számos frissen érkezett zenésszel egyetemben Old Nick, azaz Nick Holmes is bekerült a képbe vokális fronton, aki a Paradise Lost Gothic, illetve Shades Of God anyagán hallható bugyborékolást mentette át a projektbe. Ráadásul Nick pont akkor érkezett, amikor a Lostnak véleményem szerint jót tett volna a parkolópálya. Nem titok, hogy az énekes-hörgős csatlakozásával kissé reménykedtem is abban, hogy megjelenik némi ős-Paradise Lostot idéző atmoszféra a nyolc éve megjelent lemezen, azonban ez csak hiú ábránd volt, hisz Greg Mackintosh keze nyomát nem viselték azok a nóták, valamint a doom, a gótika, de még a Katatonia melankóliája is többnyire hiányzott arról a lemezről.

Ettől függetlenül nekem az utóbbi Elveszett Paradicsomoknál egy fokkal mégis fincsibbnek tűnt/tűnik a Bloodbath zsigeri halálmetálja. Az ő fekete masszájukba legalább bele lehet néha kapaszkodni, és persze a jobban elcsípett pillanataikban akad azért némi zeneiség is. Utóbbira legjobb példaként a lemezt záró No God Before Me-t tudnám megemlíteni, amelyet mondanivalója ellenére is katedrálisok gigantikus belső oszlopai között lenne leginkább kedvem jó hangosan meghallgatni. Mindig végigfut a hátamon a hideg, akárhányszor magam elé képzelem Holmest, amint a refrént énekli egy homályban megvilágított feszület előtt. A nyitás viszont ennek pont az ellentéte: zombigyilkolós videójáték aláfestő zenéjének is beillő, trancsír témával indítják a műsort, melynek kapcsán gamer lelkületű olvasóink között az Umbrella Corporation által felajánlott, koktélospohár szélére csíptethető, piros-fehér csíkos esernyőcskét is kisorsolunk, ha kommentben megfejtitek, melyik játékra gondolok. A zabolátlanul fortyogó Zombie Inferno egyébként pont az a fajta szerzemény, amelyet mindig is szerettem hallani a társulattól, hiszen amikor a direktebb, energikusabb témákra helyezik a hangsúlyt valamiért jobban meg tudnak érinteni velük, mint az egészen korai, fifikásabb mozdulatokkal.

A szögelős durvulatok a Malignant Maggot Therapyban, illetve a Born Infernalban is tökéletesen működnek, de a Putrefying Corpse összetettebb pörgetései és ízes kiállásai is egyértelműen az Opeth ex-ütőse, Martin Axenrot érdemeit domborítja ki, akinek színes játéka még ebben az egykori bandájához képest puritánabb leosztásban is sokszor komolyabb odafigyelést igényel. A síron túli és megterhelő momentumokban gazdag To Die sem cáfol rá a címére, ebben Holmes torokszaggató üvöltései is csak még tovább fokozzák a nyomasztó zenei történéseket.

Jonas Renkséék most sem mellékeltek használati utasítást ezekhez a nótákhoz, de tény, hogy a Bloodbath zenéje nem minden élethelyzethez javasolt. Gyermeküket hintáztató fiatal édesapáknak például nem biztos, hogy őket ajánlanám elsőként háttérzenének, hiszen a hintával együtt könnyen a történet is nem kívánt fordulatot vehet. Asztalosmunkákhoz viszont kimondottan előnyös lehet a legfrissebb Vérfürdő. Gondolok itt elsősorban a fűrészelésre és a gyaluzásra, de tapétalevakaráshoz is könnyen el tudom képzelni a Legbetegebbek Túlélésének megzenésítését. Nekem autómosás közben vált be a legjobban, legfőképpen annál a résznél, amikor a szétkenődött kamikaze bogarakat suvickoltam az első lámpákról.

De viccet félretéve: a forradalmi újításokat és meglepő húzásokat most sem itt kell keresgélni. Holmesék egyszerűen „csak" hozzák a kötelezőt és a szokásosat az eddig megszokott minőségben, helyenként egész jó ötletekkel tarkítva. Kétezerhuszonkettőben itt tart a Bloodbath, és úgy érzem, hogy a jelenlegi felállás ennél többet talán már nem is képes kihozni magából. Lehet, hogy rájuk is férne most némi szünet.