Shock!

december 02.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

DiszKgráfia: Iron Maiden (2. rész)

Mint szinte minden év, amikor csinálnak valamit, 2022 is az Iron Maiden éve, és a következő speciális turnénak köszönhetően 2023 is az övékének ígérkezik. Ez épp elég apropót szolgáltat hozzá, hogy ezúttal Steve Harrisék kerüljenek terítékre sorozatunkban, ahol mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai egy-egy zenekar munkásságáról. Ezúttal a nyilvánvaló terjedelmi okok miatt két részre osztottuk az összeállítást, az első felvonás itt olvasható. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, az Iron Maiden karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

zkr_dg

Iron Maiden (1980) // Killers (1981) // The Number Of The Beast (1982) // Piece Of Mind (1983) // Powerslave (1984) // Somewhere In Time (1986) // Seventh Son Of A Seventh Son (1988) // No Prayer For The Dying (1990) // Fear Of The Dark (1992) // The X Factor (1995) // Virtual XI (1998) // Brave New World (2000) // Dance Of Death (2003) // A Matter Of Life And Death (2006) // The Final Frontier (2010) // The Book Of Souls (2015) // Senjutsu (2021)

Danev György

  1. Seventh Son Of A Seventh Son
  2. Somewhere In Time
  3. Piece Of Mind
  4. The Number Of The Beast
  5. Powerslave
  6. Brave New World
  7. A Matter Of Life And Death
  8. The Book Of Souls
  9. The Final Frontier
  10. Senjutsu
  11. Fear Of The Dark
  12. Dance Of Death
  13. Killers
  14. Iron Maiden
  15. No Prayer For The Dying
  16. Virtual XI
  17. The X Factor

seventh_100Seventh Son Of A Seventh Son A Maiden-esszencia. Biztos nem vagyok egyedül, amikor azt mondom, a klasszikus korszak koncepciójának kicsúcsosodása történt meg a '88-as lemezen. A Seventh Son úgy volt mindent elsöprő slágerparádé, hogy közben zeneileg még az igencsak előremutató előző anyaghoz képest is előrelépést jelentett progos megközelítésével, nem szokványos dalszerkezeteivel és koncepciózus vezérfonalával. Dalok szintjén messze ez a Maiden legjobbja, másodpercnyi üresjárat nélkül fekteti két vállra az embert. A The Evil That Men Do klipjét először Dévényi Tibi bácsi legendás Három kívánság műsorában láttam a '80-as évek végén, már csak ezért is a Seventh Son a legkedvesebb Maiden-mű számomra.

Kedvenc dalok: The Clairvoyant, The Evil That Men Do, Infinite Dreams

somewhere_100Somewhere In Time A Somewhere In Time kicsit amolyan kakukktojásnak számított a maga idejében a gitárszintetizátorok és a Blade Runner-szerűen futurisztikus tematika miatt, de még mindig nem annyira, mint a Priest Turbója. Harrisék jól érezték, hogy a nyílegyenes vektor mentén felfűzött előző három lemez után iránykorrekcióra van szükség, a korszerűbb textúrákat pedig gördülékenyebben be sem építhették volna. Talán pont emiatt maradtak meg annak, amik voltak, véletlenül sem vált a hangzásuk szintetikussá, csupán a saját jól körülhatárolt kereteiken belül tettek egy nagyobb lépést előre. A Somewhere In Time bátor hangvétele miatt nálam az előkelő második helyet foglalja el a legelitebb és minden ízében perfekt Maiden-lemezek panteonjában.

Kedvenc dalok: Wasted Years, Alexander The Great, Stranger In A Strange Land

piece_100Piece Of Mind Mindig úgy éreztem – és úgy érzem ma is –, hogy itt kristályosodott ki igazán az, amit Numberen elindítottak. Nicko is ekkor szállt be, szóval itt lett teljesen kész a Maiden. Ennek megfelelően ez a lemez duzzad az önbizalomtól, még a relatíve kevésbé ismert/játszott témák – Still Life, To Tame A Land, Sun And Steel – is simán odatehetők a képzeletbeli Maiden best of-ra. A korai idők legkompaktabb anyaga ez.

Kedvenc dalok: The Trooper, Still Life, Flight Of Icarus

number_100The Number Of The Beast Az igazi Maiden számomra Dickinson érkezésével született meg, a Number pedig nyilván a legelső örök klasszikus. Nyomokban még benne volt a Di'Anno-féle Maiden tesztoszteron-túltengéses vadsága, de már egyértelműen mutatta az új irányt és az eszement potenciált. Míg a Run To The Hillsben az új énekes óriási teljesítményre képes hangját állították fókuszba, addig a Hallowed Be Thy Name és a Children Of The Damned elsősorban a csapat kompozíciós tehetségében és kreativitásában rejlő végtelen lehetőségeket világították meg, egyben azt is láttatták, hogy ez a sztori sokkal több lehet szimplán ökölrázós heavy metalnál. Paradigmaváltást jelentett a Number, ez nem kérdés, de nem csupán a Maidennek, hanem az egész műfajnak.

Kedvenc dalok: Hallowed Be Thy Name, The Prisoner, Run To The Hills

power_100Powerslave Ember nincs a bolygón, akinek ne a Powerslave piramisos-fáraós borítója ugrana be elsőre a Maiden neve említésekor. Derek Riggs ikonikus egyiptomi grafikáitól azóta sem lehetett szabadulni, a World Slavery Tour nagyszabású színpadképe pedig előfutára volt volt mindannak, amit azóta csinálnak. Itt már tényleg nagyban játszottak, a Rime Of The Ancient Marinerrel pedig elindultak azon a vonalon, ami igazán a 2000-es években bontakozott ki. Örök kedvenceim közül tartogat néhány darabot a Powerslave, mégis azokkal értek egyet – például Harrisszel –, akik azt mondják, hogy ez az album kevésbé koherens, mint a másik négy klasszikus dickinsonos mű: a kiugró dalok túlságosan is dominálnak a többihez képest. Persze ettől még imádom ezt is.

Kedvenc dalok: Aces High, Powerslave, 2 Minutes To Midnight

brave_100Brave New World Alapvetően „régen minden jobb volt″-típusú csávó vagyok a zenét és sok egyebet illetően is, de ez nem jelenti azt, hogy álmatlan éjszakáim lesznek, ha egy újkori Maiden-művet pár régi favorit elé sorolok. A Brave New World több okból kifolyólag is nagyon kedves a szívemnek: olyan minőséget produkáltak rajta, amivel egycsapásra zárójelbe tudták tenni a nem túl dicső '90-es éveket, kijelölték rajta azt a játékteret, amin azóta is fociznak, hitet öntöttek vele egy egész műfajba és visszahelyezték vele a Maident az őt megillető helyre. Eufórikus volt testközelből megélni az újjáalakulást, hallani az erőt, vitalitást és megújulást hozó új dalokat, amire a koronát a szívet melengető kisstadionos koncert tette fel egy héttel a lemezmegjelenést követően, még úgy is, hogy szarrá áztunk. Számomra a Maiden egyik legfontosabb lemeze.

Kedvenc dalok: Brave New World, The Thin Line Between Love And Hate, Ghost Of The Navigator

matter_100A Matter Of Life And Death Ez a lemez ékes példája annak, hogy Harrisék mennyire nem a múltból akartak megélni az újjáalakulást követően. A Brave New World mellett a 21. század másik csúcspontja nálam az A Matter Of Life And Death, mert még úgy is kiegyensúlyozott, kerek és ambiciózus, hogy itt azért már érezhetően a direktebb szerzemények rovására ment a kifejtős progrock-eposzok erőltetése. De így is kiemelkedő példánya az életműnek, csak éppen egy másik korszak szülötte, ezért másképpen az, mint a korai remekek. A hangzásával sincs bajom.

Kedvenc dalok: For The Greater Good Of God, Different World, Brighter Than A Thousand Suns

book_100The Book Of Souls Minden viszonyítás kérdése. A The Book Of Souls hossza láttán szerintem még a megveszekedett fanatikusok is a kezükbe temették az arcukat. Ehhez képest a The Final Frontier egészen kompakt és összefogott kis anyagnak tűnt. Az a legbosszantóbb vele kapcsolatban, hogy tele van igen erős témákkal, de értelmezhetetlen méretei miatt sosem ezt veszem le a polcról, ha Maident akarok hallgatni. Prózai hasonlat jut eszembe: lehetsz menő a haverok előtt, ha 25 centis szerszám lapul a gatyádban, de saját magadon kívül másoknak nehezen fogsz örömet okozni vele...

Kedvenc dalok: Tears Of A Clown, Empire Of The Clouds, Speed Of Light

final_100The Final Frontier Nem igazán tudtam ráhangolódni erre a korongra, amikor kijött, de azóta megvilágosodtam, hogy ez is kiváló cucc – ha szigorúan a zeneiségét nézem. A Satellite 15 perceit persze máig nehezemre esik Maidenként elfogadni, de nem ez volt az igazi problémám vele, hanem a szerkesztése, ahogy az élvezetes és meglepően friss első fertályt követően jött a feketeleves, az embert próbáló befejezés az öt eposszal, 45 percben... Tipikusan olyan ez a lemez, mint amikor elmész vendégségbe és kétszer annyi kaját akarnak beléd erőszakolni, mint amennyit meg bírsz enni. A jólneveltséged viszont megakadályozza, hogy otthagyd a felét, inkább nagy nehezen legyűröd, de egyből meg is iszol rá egy Jägert...

Kedvenc dalok: Coming Home, El Dorado, The Man Who Would Be King

senjutsu_100Senjutsu Tudom, hogy tét nélküli lemez, nem hoz igazán újdonságot, szinte minden itt felvonultatott fordulatot hallottuk már korábban, mégis könnyebben ment a barátkozás vele, mint közvetlen elődjével. Talán azért, mert elsőre kicsit emberibb léptékűnek tűnt, holott nem is az. De lehet, hogy csak szimplán örülök, hogy még mindig itt vannak és sokakkal ellentétben nem kell szégyellniük egy új kiadványt. A legvalószínűbb mégis az, hogy a katartikus nyári koncert miatt hallgatom többet és tekintek rá más szemmel, de legbelül azért tudom, hogy a The Book Of Souls minden tekintetben jobb nála.

Kedvenc dalok: Stratego, Days Of Future Past, The Writing On The Wall

fear_100Fear Of The Dark Az album, amit ma már sokkal többre értékelek, mint régen. A címadót persze mindig a koncertprogramból kihagyhatatlan alapművek közé soroltam, de idővel beérett a lemez nagyobbik része is. Azt viszont továbbra is tartom, hogy nincs azonos súlycsoportban az aranykorszak produktumaival – de még az új idők legjobbjaival sem.

Kedvenc dalok: Fear Of The Dark, Wasting Love, Afraid To Shoot Strangers

dance_100Dance Of Death A minden idők legrosszabb Maiden-borítója címet csont nélkül elviszi a Dance Of Death, és a megjelenésekor kicsit a tartalmát tekintve is csalódást okozott. Amúgy nem volt vele nagy probléma, csak kevésbé tűnt konzisztensnek, mint a Brave New World, pedig a recepten nem változtattak. Aztán lehet, hogy pont az volt a bajom vele, hogy túlságosan hasonló volt az elődjéhez, és emiatt törvényszerűen kevesebb emlékezetes momentumot találtam rajta.

Kedvenc dalok: Rainmaker, Journeyman

killers_100Killers Mivel annak idején Dickinsonnal ismertem meg a Maident, nagyon nehéz volt visszafelé haladva elfogadnom a kezdetlegesebb Di'Anno-féle anyagokat. Sokáig nem voltam képes megbarátkozni egyikkel sem, és noha tudom, hogy az ősrajongóknál ezek is hatalmas kedvencek, mégis hazudnék, ha azt mondanám, hogy maradéktalanul megszerettem őket. A kettő közül a Killerst tartom jobbnak, jobban is szól, mint az első, de ezt sem szoktam hülyére hallgatni.

Kedvenc dalok: Wrathchild, Murders In The Rue Morgue

ironmaiden_100Iron Maiden A debütre hatványozottan igaz, amit a Killersről gondolok. Ez nekem mindig cro-magnoni Maiden marad: nyers, punkos és kiforratlan, a későbbi kifinomultság csak nyomokban érhető tetten rajta. A későbbiek ismeretében ez a lemez semmit nem mondott nekem, de aláírom, hogy nekik is el kellett kezdeni valahol, rocktörténeti jelentőségét viszont feltétel nélkül elismerem. Ezeknek meg kellett történniük ahhoz, hogy a Maiden később azzá válhasson, ami. Az legyen az én problémám, hogy az ellenkező irányból jutottam el hozzá, mint ahogy célszerű lett volna, de érted: ha korábban összkomfortos házban éltél, utána már nem lehet felemelő érzés beköltözni egy deszkákból összekalapált kalyibába valahol Kongóban...

Kedvenc dalok: Iron Maiden, Remember Tomorrow

noprayer_100No Prayer For The Dying Az első Dickinson-éra mélypontja. Sosem tudtam megérteni, hogy egy Seventh Son után hogyan hozhattak ki egy ilyen alapra vett lemezt. Értem, hogy a '88-as anyagot nem lehetett megfejelni, és jó ötletnek tűnt visszaásni a kezdetekhez, de itt nincsen újabb Run To The Hills és nincs más sem. Ebből a kollekcióból a legjobb még a Hooks In You, pedig nem is igazán maidenes, inkább olyan, mintha Dickinson szólójáról maradt volna le. Egy biztos: Adrian Smith Silver & Gold lemeze félkézzel verte agyon a No Prayert.

Kedvenc dal: Hooks In You

virtual_100Virtual XI Az a vicc, hogy dalok tekintetében a Virtual XI nem állt ám olyan rosszul, mint ahogy sokáig tűnt, Blaze éneke viszont ugyanúgy agyoncsapta az egészet, mint a The X Factort. Ha abból indulok ki, hogy mit hozott élőben a The Clansmanből, Dickinson énekével egészen biztosan más szemmel tekintenénk erre a dalfüzérre.

Kedvenc dal: The Clansman

xfactor_100The X Factor A gödör alja. Semmit nem tudok írni róla azon kívül, hogy a Sign Of The Cross új értelmet nyert, amikor Dickinson elkezdte énekelni élőben. Hála az égnek, hogy a lemez többi darabja nyomtalanul eltűnt a süllyesztőben.

Kedvenc dal: Sign Of The Cross

Pálinkás Vince

ironmaiden_100Én csak azt tudom a témához hozzáfűzni, hogy az alapbandák tényleg nem véletlenül lesznek alapbandák, hatékony marketing és ügyes menedzserek ide, jó helyen jó időben levés oda. Mindig elég megnézni a kortárs színtér egyéb bandáit, hová jutottak – és ez most nem kritika vagy csipkelődés az underground irányában. Lényeg, hogy a többieknél valami hiányzott – ritkán a tehetség, mert a Maiden mellett nagyon király zenekarok voltak a hőskorban, melyek egy jelentős része ma is (újra) aktív. Mégis, ha minden egyebet félreteszünk, a zene akkor is kiemelkedik nemhogy az átlagból, de a élvonalból is. Már akkor tartalmas és intellektuális tudott lenni, amikor még bőven a Di'Anno-korszakban voltak: melyik NWOBHM-csapatnak szerepelt olyan epikus nótája a debütlemezén, mint a Remember Tomorrow és a Phantom Of The Opera, vagy olyan pszichedelikus balladája, mint a Strange World? Olyan instrumentális dala, mint a Transylvania? Olyan energiabombája, mint a Prowler? Ami a Killerst illeti, nézetem szerint az össz-életműben eléggé alulértékelt alkotás – hát, nekem speciel az egyik kedvenc lemezen volt egy időben, nem tőlük, hanem úgy általában, de egy húszas listára ma is odatenném (szerencsére ezen a kötelező öröklistázáson szerkesztőségileg már túl vagyunk). És ez még csak a Di'Anno-korszak – ha akkor örökre feloszlanak (benne volt a pakliban), akkor is hegycsúcsként magaslanának kortársaik fölé.

noprayer_100A dickinsonos alaplemezek a Numbertől a Seventh Sonig a közmegegyezés szerint és szerintem is hibátlanok egytől egyig: ahogy én öregszem és ahogy a zene is jó bor módjára nemesedik, egyre inkább így érzem és ez határozottan nem nosztalgia. Utána már minden egyre megosztóbb, szubjektíve viszont a No Prayert simán berakom ebbe a sorba, ha minden empátiámat is bevetem, sem értem, mit nem lehet rajta szeretni. A Fear Of The Darknál már simán elfogadom a kritikákat, itt már érezni, hogy túl hosszú a játékidő, viszont egy ilyen „röviddalos″ anyagot azóta is várok tőlük. És – mivel real time éltem már meg a megjelenését – ez az album nagyon is nosztalgikus nekem, azzal együtt, hogy a From Here To Eternityt az öt legjobb daluk közé sorolom.

book_100Az „újkori″ dickinsonos munkásság (gondoljunk csak bele, ez már közel két és fél évtizede tart!) csúcsa számomra mindenképp a The Book Of Souls, ez igazi magnum opus, de mindegyik lemezen vannak zseniális dolgok, legutóbb például direkt ezen összeállítás miatt hallgattam újra a Mattert és lenyűgözött a Pilgrim és a The Legacy, noha korábban ezekről teljesen elfeledkeztem. És pont ez a jó: újra és újra felfedezhetőek lesznek ezek a kései Maidenek, húsz-harminc-ötven év múlva is lesz rajtuk érdekesség, mint ahogy a régi progrock-bandák lemezein is manapság.

xfactor_100Nem kérdés, hogy Blaze Bayley szerényebb adottságai visszavetették a Maiden nimbuszát, ezt ma már azok is elismerik, akik annó kiakadtak szegény Lénárd Laci talán tényleg eltúlzott kiakadásán. Talán tényleg nem őt kellett volna bevenni, de felnőtt fejjel azért ma már érthető hogy miért volt fontosabb a szakmai alázat a hangterjedelemnél Harris számára. És annak is nagyon örülök, hogy mindkét Blaze-féle budapesti bulin ott lehettem (az 1998-as E-Klubos esetében ez pláne nagy dolog, hiszen a közönség fele kint rekedt), mert a Maiden akkor is szembe tudott menni az elvárásokkal. Hiszen mindkét esetben elnyomták az aktuális anyag nagy részét, és milyen jól is tették – Dickinson pedig a mai napig énekli a Sign Of The Crosst és a The Clansmant, mintegy igazságot szolgáltatva ennek az egykor mostoha sorsú érának.

Szilvás Gergely

ironmaiden_100Iron Maiden Lehetne elemezgetni a korai idők elcsöpögött dalait is, vagy a The Soundhouse Tapes legendás demóját, de alapvetően az első album volt az, ami a nagyközönség felé, és nemzetközi szinten is elindította a Maiden pályafutását. Nyilvánvalóan klasszikus album, ami a korai idők nyersességét még jobban magán is hordozza, mint talán bármelyik későbbi anyaguk. Paul Di'Anno miatt a nyers, punkos lendület is jobban átjön a dalokon, főleg, ha az ehhez zeneileg is jobban illeszkedő dalokat is figyelembe vesszük (Prowler satöbbi). Kétségtelen, hogy Eddie csatasorba állítása ötcsillagos húzás volt, az egész karrierjük szempontjából is, a lényeg azonban a dalokon van, azok pedig itt tényleg hibátlanok. Azt egyébként soha nem értettem, miért mondják gyakran, hogy a produkciós munka itt még nem az igazi, illetve maga a zenekar is, hogy nem elégedettek vele, lehetett volna sokkal jobb is. Nyilván van fülem, én is hallom, hogy utána milyen előrelépések történtek, ezzel együtt személy szerint én kifejezetten szerettem és szeretem az itteni zabolátlanabb megszólalást is, ami amúgy mai napig teljesen vállalható. Nincs túlpolírozva, de számomra pont ez adja a savát-borsát. Klasszikusok egymás hegyén-hátán.

killers_100Killers A második album, sok tekintetben komoly előre lépés. Népszerűségben is, produkciós téren nyilván, pedig itt még sok tekintetben ugyanabból a (régi) kútfőből merítettek, jó pár tételt a korai idők dalaiból mazsoláztak ki. Itt már hangzásban is erőteljesebbek (ez tény), ezzel együtt mindig úgy gondoltam erre a lemezre, mint a méltatlanul elfeledett albumra. Hivatkozni sem szokás rá igazán, ráadásul maga a csapat is előszeretettel hanyagolja, egy-egy dalt leszámítva dekádok óta már, ha leporolják, jobbára az is a Wratchildot jelenti, amivel egyébként semmi bajom, de hát annyi jó dal sorakozik itt, hogy érthetetlen, miért ez az egyet nyüstölik állandó jelleggel. Di'Anno számomra itt is remekel még, a lelkület, a hangulat is hasonló, azt leszámítva, hogy picit talán több az érettebb, kidolgozottabb téma is. A borító pedig újfent zseniális, de hát ez kábé '95-ig így is maradt még.

number_100The Number Of The Beast Bruce Dickinson debütálása, egyben a NWOBHM mozgalom talán egyik legfontosabb albuma. A csapat számára is az a lemez, ami valójában is berúgta a siker kapuját. Magát az albumot, a dalokat nem állnék neki kielemezni, aki egy ilyen cikket olvas, minden bizonnyal rongyosra hallgatta már. A borító megint csavarintott egyet a képleten, a friss felállás pedig új dimenziókat nyitott a zenekar számára is. Dickinson a Samsonban is jó torok volt már, mégis itt sikerült igazán kiteljesednie, egymásra találtak a Maidennel, és mindkettőből a legjobbat hozta ki az összekapaszkodás. Itt már a valódi fokmérés is megtörtént, lévén addigra ellőtték a korai időkből számrazó pusaport, a Number jelentősége tehát leginkább abban áll, hogy bebizonyította, a jó dalok itt nem egyszeri csoda eredményei voltak, valódi szerzői vénák dolgoznak a háttérben, a folyamatos turnézésnak köszönhetően ráadásul élőbe is olyan erőt képviseltek, ami alapján nem volt kétség, hogy minden bizonnyal hosszabb távon is számolni kell majd velük. Mindazonáltal érdekes, hogy mégis van olyan pont az albumon, ami picit kilóg. Az Invaders is fura volt cseppet nekem mindig, nem annyira ütött át, talána fura refrénjének köszönhetően, a szürke pont azonban nem ez, hanem a Gangland, ami legjobb indulattal is inkább egy átlagos dal, „töltelék", ha csúnya szóval akarnék élni. Valóban nehéz érteni, hogy anno miért ez került ide, és miért a Total Eclipse a kislemez B oldalra... Mellesleg eleve elfért volna az albumon a nyolc helyett kilenc dal is, de ez már részletkérdés.

piece_100Piece Of Mind Az „agyas" lemez. Eddie egy újabb zseniális koncepcióban jelenik meg. A zenei vonal még inkább letisztult, ráadásul változatos is. Hosszú ideig az utolsó markáns változáson is túl voltak, Nicko McBrain ekkor váltotta a terhelés alatt sajnos elvérzett Clive Burrt. Ő már akkor is komoly múlttal rendelkezett, ráadásul professzionálisan jó dobos volt, így a Maiden nem éppen könnyű témáit is könnyedén megugrotta, mi több, játékával innen még magasabb szintre emelte a dalokat. Az ő jelenléte, intuitív és innovatív játéka legalább annyit erősített a Maiden gépezetén, mint Dikcinson kulturált szövegei. Az album tele van rejtett utalásokat hordozó dalokkal/szövegekkel. Méltó utóda a Numbernek, ráadásul itt már Bruce is teljes vállszélességgel vehette ki a részét a dalszerzésből. Még Dave Murray is nekidurálta magát, aki utoljára a Twilight Zone kapcsán bukkant fel szerzőként (itt a Still Life köthető a nevéhez). Az olyan slágereket, mint a The Trooper, vagy a Flight Of Icarus, felesleges is kiemelni, számomra inkább az az érdekes, hogy innentől datálható az a kétes értékű „hagyomány", hogy egyes dalokat érthetetlen módon örökre a homályban hagytak. A Sun And Steelt például, ami méltatlanul elfeledett dal, de még inkább a To Tame A Land eposzát, ami kapcsán – tekintve, hogy náluk soha nem volt problémás a hosszú dalok koncertprogramba ütemezése – különösképp érthetetlen, miért hanyagolták akkor, és azóta is.

power_100Powerslave Sok pihenő nem jutott a csapatnak, bő egy évvel a Piece után már kész is volt a Powerslave. Derek Riggs korábban sem épp ócska skiccekel rukkolt elő a borítókhoz, az egyiptomi koncepciót kapott új front azonban még az eddigiekhez képest is szintlépés volt. Meg sem próbálnám felsorolni, hol és miféle utalásokat rejtettek el a festményen (vannak erre remek elemzések, aki még nem tette, érdemes egyszer belefeküdnie a dologba). Maga az album gyakorlatilag töretlen lendülettel viszi tovább a Piece Of Mind vonalát, csak talán még fémesebb, még metálosabb megszólalásban. Egy maximálisan kidolgozott, és a műfajtól szinte „idegen" módon szinte intellektuális album. Ez tulajdonképp a Maiden állandó jellemzőjévé vált ekkorra. A korai lemezek után újra akad egy instrumentális dal (próbáltak hozzá szöveget, de valahogy így adta inkább magát), újra kitermeltek egy csokorra való örök klasszikust is. És persze van egy rakás olyan nóta is, a Flesh Of The Blade, a The Duellists, vagy a The Prisoner kvázi folytatásaként született Back In The Village például, amelyek végül egyénileg sosem kapták meg az őket megillető elismerést. És hát el ne feledjem az akkor példátlanul rekordhosszúnak számító The Rime Of The Ancient Marinert, ami jellege ellenére is példátlanul jól működött élőben.

liveafter_100Live After Death Mindezek után egy dupla élő album megjelentetése stratégiailag a legjobb húzásnak bizonyult. Eddig mindössze maxis B oldalakon hallhattunk koncertfelvételeket, ekkorra azonban olyan szinten összeért és együtt lélegzett a zenekar, ami szinte üvöltött a megörökítésért. Rajongói oldalról is érződött az igény, ráadásul ennyi hajtás után kellett egy kis szusszanás a zenekarnak is. A Live After Death pedig nem csupán egy jó formában lévő zenekart mutat, de kétségtelenül fiatalkori ereje teljében örökítette meg a Maident, ráadásul egy olyan korban, amikor az élő albumoknak még ténylegesen is nagy (néha szinte sorsfordítóan komoly) jelentőségük volt. Rockerek teljes generációja nézte kopottra az albumot kísérő VHS-verziót is, minden hangja klasszikus. Ha akadna olyan ember, aki most ismerkedne a zenekarral, és demonstrálni kellene, mitől is lett ez a csapat az, ami, elsőként minden bizonnyal ezt nyomnám a kezébe. Utána úgyis maguktól jönnének a sorlemezek...

somewhere_100Somewhere In Time Akkoriban ezt nem tudhattuk, de ma már ismert tény, hogy Dickinson zenei értelemben ekkortájt kezdett elégedetlen lenni az addigi irányvonallal. Rajongóként nehéz volt ezt megérteni, főleg, hogy tényleg egy sikert sikerre halmozó, egyre nagyobbá váló Maidenről volt szó, akik szó szerint a világuralom küszöbén álltak. (A későbbi szólóalbumok íve jobban mutatja a művészi kiteljesedés vágyát, amit a Maidenbe nem tudott kiélni). Ez érdekes, vagy ez alapján talán érthető módon a Somewere In Time környékén kulminált nála először. Zeneileg ez az album sokban nem, hangszerelésében hozott inkább újat a Maiden világában, a gitárszintetizátoroknak is köszönhető finomabb hangszerelés picit igazodott a korszellemhez is. Ezt akkortájt a rajongók sem mind ölelték keblükre, nekem sosem okozott problémát. Mi több, a Somewhere az egyik örök favoritom. A borítója még a Powerslave-et is felülmúlja, ráadásul ez a cyberpunk-körítés a rengeteg utalással simán az akkortájt már kultfilmmé váló Szárnyas fejvadász világát idézte, az ember szinte elmerült abban a világban, már csak a képet nézegetve is. Az albumon ráadásul váltakoztak az olyan kimértebb tempójú, fogós slágerek, mint a Stranger In A Strange Land vagy a Wasted Years, és az olyan szélvész tempójó, vadul galoppozó dalok, mint a nyitó Caught Somewhere In Time vagy a Loneliness Of The Long Distance Runner. A nyolc tétel ellenére itt is akad kettő is, amit méltatlanul elfeledtek végül, a zenekar legalábbis. Az egyik a szokásos záró nagyeposz, az Alexander The Great, a másik pedig a Deja-Vu, ami sodró lendületével és Dikinson óriási refrénjével számomra érthetetlen, hogyan maradhatott partvonalon.

seventh_100Seventh Son Of A Seventh Son Számomra a belépő album, az a lemez, amivel megismertem őket anno 1988-ban. Akkortájt már kifelé léptünk lassan az átalános suliból, eleve friss felfedezés volt ez a zenei közeg (meg szubkultúra is), és a Metallica, meg Helloween mellett ők is egy olyan (alap)csapat voltak akkor, felteszem, nem csak nálunk, akik kb. toplistán voltak minden rockernél. Persze, nem ettől működött a dolog, hanem a jó daloktól. Akkor még nem figyeltük a szövegeket (nem is értettünk, maximum szavakat), de a dalok ereje mindenen átvitt. Szokás mondani, és egyet is értek vele, hogy a Maiden karrierjének első fejezetzárása ez valahol, abban az értelemben, hogy eddig tulajdonképpen tökéletesnek mondható a diszkográfia. (A korábban emlegetett egy-egy gyengébb dal ellenére is.) Ha a Somewhere a gitárszintetizátorok meg a dallamosabb megközelítés ellenére egyeseknél ideiglenesen kérdőjeles is lett, itt a képlet újra hiba nélküli. Dickinson önmagát felülmúló módon énekel ezúttal is, maga az album pedig minden erényüket felsorakoztatja, a lendületes, trappolós slágertémáktól a fogós refréneken át a terebélyes, sejtelmes, szinte progresszív hosszúságú címadó dalig bezárólag. Nyolc dal – se nem sok, se nem kevés, de az lecsontozva. Nem mellesleg, Derek Riggs ezúttal is ezerpontos borítót alkotott, amit ha nem is kellett (lehetett) annyi ideig böngészni, mint a Somewhere esetében, az atmoszférája önmagában is magával ragadó volt. Jellemző módon itt is akad olyan nóta, amit soha egyszer nem játszottak élőben, pedig személy szerint hatalmas favoritom – ez alkalommal az Ony The Good Die Young ez az „áldozat". Mivel ezen még a későbbi retro tematikájú turnék sem tudtak változtatni, sajnos bele kell törődni, hogy ez már így is marad.

noprayer_100No Prayer For The Dying A Seventh Son után ez az album egy picit visszakanyarodás volt a gyökereik felé, a Somewhere és a Seventh Son korszaka után keményebb hangzású dalok születtek. Megjelenésekor ezt a lemezt is feltétel nélkül keblemre öleltem, ahogy akkortájt mindent, ami Maiden. Léc alá nem is mentek nyilván, bár mai fejjel érződik, hogy akad közepesebb, átlagosnak mondható dal is, és a produceri munka, a megszólalás is erőtlenebb, mint ami elvárható lett volna. Mindez érdekes adalék, ha figyelembe vesszük a zeneileg régivágásúbb megközelítést. Ráadásul vérfrissítés is történt, lévén itt debütált Janick Gers, aki Adrian Smith helyére érkezett, a lendület tehát megvolt, még a dalszerzésben visszafogottabb Dave Murray is aktivizálta magát. Mindazonáltal maga a lemez nem rossz, ki is termelte a maga kis slágereit, a felvezető Holy Smoke-ot, vagy a Dickinson szólódalából Maidenné nemesített Bring Your Daughtert, amivel még az aktuális brit karácsonyi slágerlistát is sikerült megtrollkodniuk, s mivel az első helyet is megcsípték végül, így a jobb sorsra érdemes britek kénytelenek voltak ezt a dalt is hallgatni az ünnepek táján a helyi médiumoktól. Minket érintő adalék, hogy a megjelenést követő turnénak budapesti állomása is lett volna, ám ez végül szervezési gondok miatt nem valósult meg.

fear_100Fear Of The Dark A folytatás '92-ben érkezett, és a nagy kérdés ezúttal az volt, Janick szerzőként mennyire tud belefolyni a Maiden életében. Ezúttal is Harris birtokán dolgoztak, de már az időközben elkészül saját stúdióban, egyúttal ez lett a szinte hozzájuk nőtt producer-mágus, Martin Birch utolsó munkája is velük a nyugdíjba vonulása előtt. Ez a lemez is favoritom volt, és nagyon szeretem ma is, a végkövetkeztetés azonban hasonló, mint a No Prayer esetében: erős lemez, de a dalok nem mindegyike korszakalkotó, az aktuális turnét követően jó pár gyakorlatilag örökre kikopott a programból. Hosszú lemez, közel hatvan percével akkori léptékkel az addigi leghosszabb és lettöbb dalt tartalmazó albumuk. Meglepetéseket is hozott, a Be Quick Or Be Dead szinte meglepően nyers és vad, még Dickinson szinte rekedtes énekét tekintve is, ráadásul olyan váltásokat is hoz, amik náluk szinte teljesen újszerű volt, imádtam a Wasting Love szinte klasszikus líráját is, ami amúgy ebben a formában láne nem volt a Maiden sajátossága. A Childhood's End pörgetős, szokottól eltérőbb reférnje is kedvenccé vált. A hangzás újra remek, telt, ráadásul számomra dobközpontú is picit (ami itt pozitívat jelent). A hangzás erőteljesebb, mélyebbre hangoltak, a dobsound is megújult. A dalok nem egységesen erős jellege miatt ma valahogy úgy érzem, kétesebb megítélésű ez a lemez, számomra egyben hallgatós inkább. A címadó képében azért innen is kicsöpögött egy örök klasszikussá vált darab is. A borító újfent ezerpontos, ráadásul úgy tud valódi Eddie lenni, hogy kilép az eddigi keretek közül. Fontos adalék, hogy ez az első, amit már nem Derek Riggs készített – akkoriban ez szinte sokkoló meglepetés volt, kintről úgy tűnt, ő pótolhatatan, és a csapat tiszteletbeli tagja.

donington_100Live At Donington / A Real Live One / A Real Dead One Ebben a korszakban a koncertlemezeknek még bőven volt súlya és jelentősége, és mivel a Maiden Live After Deathjének jelentősége tényleg a kultikus rockzenei élő anyagokéval vetekedett (Made In Japan, Unleashed In The East például), és azután is csak elvétve adta ki élő felételeket (maxi B oldalon, vagy VHS-en csupán), érzésem szerint volt is várakozás a dologra. A '85-től eltelt hét-nyolc év mai szemmel nézve nem volt túl sok, akkor másképp telt az idő is valahogy, így kifejezettem örültem, amikor híre jött a '92-es Donington-koncert kiadásának. Azt már kevésbé értettem, miért volt erősen limitált, speciális kiadás (akkor, eredetileg). Később az újrakiadás-sorozat szerencsésen igazságot szolgáltatott neki, jó hangulatú lenyomata ez az adott korszaknak, még ha messze nincs is akkora jelentősége már, mint a Live After Deathnek volt. Ami a Real Live és Real Dead anyagokat illeti... Hát, hát. Miután kiderült, hogy Dickinson kreatív és zenei nézeteltérések miatt menni fog, még letolták ezeket a búcsúköröket, és emlékszem, akkor reallive_100minden interjúban az volt a promószöveg, hogy a rajongók miatt most aztán nemcsak 100, de 110 százalékot adnak majd bele, ám ez valahogy nem annyira vált valósággá. Nyilván nem játszanak rosszul, de valahogy az igazi tűz nem üt át a felételeken. Pedig a koncepció jó volt: az első részen újabb kori, a másodikon a régi klasszikusokból merítés, ráadásul rég nem játszott dalokkal is, valahogy az egész mégsem süt úgy, mint anno a Live After Death. (A később kihozott élő albumokra már nem térnék ki, mindegyik minőségi anyag, de jelentőségük egyre csökkenő, míg sűrűségük egyre nőtt. Ennek köszönhetően egyetlen valódi erényük, hogy az aktuális friss nóták élő verziói is megörökítésre kerültek.)

xfactor_100The X Factor Az első igazán megosztó lemez a karrierjükben. Dickinson kiválása nagy törés volt, a '90-es évek változásai sem ide kedveztek, a név azonban elég nagy volt ahhoz, hogy túléljenek. Kettős ez az album számomra: egyfelől nagyon szeretem, mert tele van remek, és a körülmények okán leginkább alulértékelt dalokkal. Másfelől az, hogy Harris kapitányként most már egy személyben mindent is irányított (kényszerből vagy saját akaratból, oly mindegy), nem feltétlenül sült el jól. A sound halk, és lehetne összességében is erőteljesebb, Blaze Bayley csatasorba állítása pedig... Leszögezem, nekem máig nincs bajom az arccal, és meg is tette, ami csak tőle lelt, az akkori élő koncerttalálkozásunk pedig kellemes emléket hagyott bennem (sokkal jobbat hozott, mint vártam), ugyanakkor a napnál is világosabb, hogy nincsenek egy ligában az elődjével. Ez nem hiba, hanem adottság – a választás viszont így megkérdőjelezhető a csapat részéről. Szeretni akartam, és a dalok miatt szeretem is ezt a lemezt, de azt is érteni vélem, sokan miért csalódtak. Az új énekes hangfekvéséhez igazodva még zenei értelemben is érezhető volt változás, lentebb hangoltak, ez pedig még komorrá is tette picit az amúgy is grandiózus, 71 perces anyagot. A borítóval viszont soha nem sikerült kigazán kibékülnöm – értem, mit akartak, de jobb lett volna egy klasszikus grafika.

virtual_100Virtual XI Mindezzel együtt Maiden- és Blaze-párti voltam. A zenekar tovább ment, Harris hozzá méltó makacssággal tartott ki (nem teljesen tökéletes) választása mellett, a Virtual XI pedig még egy közös albumot hozott. Itt már visszább vettek, csak nyolc dal az egész, bár hosszban itt is jobban eleresztették őket. Szokás ezt kevesebbre értékelni érzésem szerint, mint elődjét, ugyanakkor én zeneileg mindig is erősnek éreztem, megjelenésekor különösen. Az már más tészta, hogy Blaze szinte hamis éneke egy-egy ponton hogy csúszhatott át a szűrőn, ahogy az is, hogy a The Angel And The Gambler kántálós refrénjének repetitív, végtelenített ismételgetése hogy nem fájt senkinek annyira, hogy gondolkodjanak még rajta egy kicsit. Elődjéhez képest könnyedebb, jobban hangszerelt, jobb hangzású album lett a Virtual XI. A turné hozzánk is eljutott, bár parádésan elszúrták a szervezést, így köthetett ki a koncert a Maiden-léptékkel zsebkendőnyi E-Klubban – mivel szerencsésen bejutottam, nekem örök emlék marad.

brave_100Brave New World Az elért sikerek ellenére a külső nyomás 1999-re végül elégnek bizonyult a valós változáshoz. Dickinson is visszatalált addigra a metál felé, az összeborulásnak pedig már a híre is komoly renomé-helyreállítással bírt. Az időzítés akarva-akaratlanul is jól sült el, a klasszikus metál újra kezdett erőre kapni, a bizonyítási vágy pedig zeneileg is egy erős lemezt eredményezett. További változás volt, hogy Harrist „kitiltották" a produceri székből, ekkor került a képbe Kevin Shirley (tekintve az azóta is tartó sikeres munkakapcsolatot, ez jó döntésnek bizonyult). Visszatért Adrian Smith is, kialakítva ezzel a máig élő hatos felállást. Shirley új megközelítést hozott, az élőben rögzített anyag a koncertek erejét igyekezett visszaadni. A borító újra Derek Riggs munkája, ezúttal már digitális alapon, de újabb mesterművet alkotott. Magát a lemezt simán felemelte a felfokozott várákozás a listákra, bár ekkor érzésem szerint még nem hoztak ki mindent, ami ebben a felállásban lehetőségként benne volt. Mindazonáltal kifejezetten jó album, ami ugyanúgy néz visszább, mint előre. A monumentális, a késői Maiden-korszakra jellemző progresszív megközelítés nyomai is tetten érhetőek már, más dalok, mint például a címadó, vagy a Blood Brothers akár a Blaze-érában is íródhattak volna. Van olyan ismerősöm, akinek kora okán ez volt az a belépő a Maiden-univerzumba, mint nekem anno a Seventh Son – ennek megfelelően isteníti is, és meg is tudom érteni, miért. A visszatérés parádés volt, ahogy a kisstadionos akkori magyar koncert is. Utóbbi kapcsán sosem felejtem el, hogy Nicko, a naplója elmondása szerint a buli után hamarabb otthon volt Angliában repülővel, mint ahogy mi vonattal hazakörülményeskedtük magunkat Egerbe. Brave New World?

dance_100Dance Of Death Mivel mind Kevin Shirley, mind a munkamódszere beválni látszott, a következő kanyarra is együtt fordultak rá. Ezúttal is élőben rögzítették a dalokat a stúdióban, együtt, egy időben játszották fel a dalokat, Harris pedig társproducerként sokkal inkább hozzá tudta tenni a jó gondolatait, mint önállóan – a külső fül, úgy látszik, mindenképp jót tesz. Most is izgalmasan vegyes az összkép, ingáznak a monumentális dalok, és a rövidebb, aránylag egyszerű felépítésű slágertémák között. A Wildest Dreams és a Rainmaker ezt a könnyed kapaszkodót adja meg, az ellenpólus a címadó a maga majd 9 percével, vagy az Adriantól származó Paschendale, ami hossza ellenére is egy lendületesebb dal. A hard rockos alapú, kábé a a Lord Of The Fliesszal rokonítható Gates Of Tomorrow is kellemes, az igazi meglepetés pedig a Journeyman, az Maiden első és kábé egyetlen valóban akusztikus nótája – eddig ilyesmit csak részlegesen követtek el (például anno a Prodigal Son). Maga a lemez nagyon kompakt, egészséges lendületű és hangulatú, és erős, azaz, ha a klasszikusokat nem is taszítja le a trónjáról, a sikere nem volt véletlen. Az egyetlen (jogos) kritika a borzalmas borító kapcsán merülhet fel. Ismert sztori, hogy ez egy lehetséges ötlet befejezetlen verziója volt, és véglegesként való felhasználásán maga a művész is úgy kiborult, hogy a nevét is letiltotta a borítóról (bár felteszem, a zsetont azért felvette, hehe).

matter_100A Matter Of Life And Death A bevált munkamódszer a következő lemezre is megmaradt, innentől egyébként nagyjából homogén a hangzásképük is, szinte lemezről-lemezre, Nicko dobsoundja különösképp. Ezúttal annyiban még tovább is léptek, hogy nem csak élőben vették fel a dalokat, de még arra is ügyeltek, hogy a dalokkal olyan sorrendben haladjanak, ahogyan azok majd a lemezre kerülnek. Ha korábban azt mondtam, voltak előjelei a késői Maiden irányvonalának, akkor a Matter album az első, ahol ez már nyíltabban ki is teljesedett. Itt már ténylegesen is szabadjára engedték a tíz percekkel kacérkodó, hosszan hömpölygő, összetett dalok, a „progresszív Maiden" innentől vette át egyre inkább a terepet. A borító ezúttal a tematikához (is) igazodott, egyúttal lassan minden rajongónak be kellett látni, hogy azok az idők már aligha térnek vissza, ahol Trooperek és Run To The Hills-ek töltik meg az aktuális albumot. Hossza még az addig rekorder The X Factort is lenyomta 1-2 perccel. Mindazonáltal, ha valaki képes volt felvenni a fejlődési ívüket, és valóban alaposan meghallgatni a dalokat, könnyen beláthatta, a komplex dalok sem fulladnak unalomba, rengeteg felfedezni való kis hangszerelési apróságot lehet felfedezni. Mindennek a tetejébe a csapat is ráerősített arra, hogy a jelenben próbálnak élni: az aktuális turnén a komplett albumot (karrierjük során rendhagyó módon) egyben eljátszották, így mindössze pár klasszikus dalra maradt idő kb. ráadás szekcióként. Bátor húzásnak tűnt, de így is diadalmenet volt az egész körút – jómagam ezt a körutat a teltházas párizsi állomáson csíptem el, és egy kifejezetten forró hangulatú koncert emléke él bennem.

final_100The Final Frontier Az album, ahol a csapat és a zenészek kora okán – a cím kiszivárgása után – elsőként merült fel a pletyka egy lehetséges utolsó albumról. Zenei értelemben egy lépessel talán „visszább léptek", nem annyira sötét, nem annyira komor, és nem is annyira komplex, több a könnyen kapaszkodós, fogós téma. Ha azonban visszább is tekintettek a saját múltjukba, az inkább a klasszikus éra hosszabb, epikusabb dalainak egyfajta ötvözése az utóbbi lemezek irányvonalával, talán így lehetne legjobban jellemezni. Az pedig, hogy mindez mitől is működik annyira, itt leginkább talán a grandiózus When The Wild Wind Blows mutatja meg, Harris újabb mesterműve, ami 11 perce ellenére is nehezen kitörölhető, és még a élő koncertprogramban is remekül működött. Kevin Shirley persze ezúttal is kihozta a maximumot belőlük, de ezt már szinte unalmas leírnom is. Mellékszálként egyúttal ez volt az a korszak, amikor a kísérő kiadványokban (maxik, kisemezek különféle premutációt értve ez alatt) mindig is erősen tobzódó Maiden is „kénytelen-kelletlen" visszavett az arcból, és igazodott a zeneipari változásokhoz, innentől nem jelent meg lényegében egy érdemleges kislemezük sem (például a semmi extrát nem tartalmazó Record Store Day kiadványokon túl).

book_100The Book Of Souls Ha akadt még olyan, aki eddig nem tökélte be, hogy a Maiden zeneileg sosem fog már a korai idők direkt, sodró gyorsaságú dalaihoz visszakanyarodva lemezt készíteni, az a The Book Of Souls kapcsán erre egy újabb megerősítést kapott. Minden jellegzetességük megvan egyébként itt is, ami erre képessé tenné őket - kiváló példa rögtön a nyitó If Eternity Should Fail, amiből alaplüktetését tekintve duplájára gyorsítva könnyedén kinyeshető volna belőle egy rövidebbre vágott „klasszikus dal". Olyan nagy változás tehát továbbra sem történt, az eddigi is építhető nagyívű megközelítésben viszont még inkább kiteljesedtek. Ha eddig sem ódzkodtak a hosszúra nyúlt daloktól, itt már pláne elszabadultak, a The Red And The Black például 13 perc felé kúszik, de így is az album egyik emlékezetes pillanata. Ezzel együtt ez az album is kifejezetten erős lett, számomra talán erősebb is, mint elődje, egyszerűen azért, mert hosszuk ellenére most sem ülnek le vagy ürülnek ki a dalok, nem az izzadtság, hanem a szerelem-dalszerzés szaga érződik. Az inka birodalomba visszarepítő vizuális koncepció is zseniális, bár nincs valódi konceptalbum, ezzel valahol visszakanyarodtak a korai idők tematikus borítóihoz. A nyelv és nyirokcsomó-rákkal komoly harcot vívó Dickinson pedig egészen valószínűtlen amiket énekel. Már csak emiatt is megérdemelné az elismerést az album. Ahogy az utolsó lemezek, ez is egy sokat, és egyben hallgatós lemez, nem dalokra bontva mutatkozik meg igazán az ereje.

senjutsu_100Senjutsu Az eddigi utolsó Maiden-album újra tematikus koncepciót hozott. Hosszú idő után a legjobb látványvilágú album, a Book inkás körítése is kiváló volt, de arra abszolút nem számoltam, hogy Eddie ennyi évtized után újra leakasztja a szögről a szamuráj-kardját, ráadásul ebből a koncepcióból ezúttal mindent maximálisan kihoztak. Maga az album pedig kétség kívül az Adrian és Bruce visszatérése óta készült hatos felállás egyik legjobbja, de ha szigorúan az utóbbi idők „újkori" albumaira fókuszálunk, azok közül mindenképp a legerősebb. Nehéz megfogalmazni, miért is, hiszen a lényeg tulajdonképp nem változott. Apróságokban, hangszerelésben fedezhető fel maximum apróbb újítások, például a szintetizátorok használata, ami érezhető módon van „előtérbe tolva" például a Strategóban, meg sem próbálják elrejteni valahová a gitárok mögé. Ráadásul fura körülmények közt, covid-lezárás mellett, évekig húzódva (majd pihentetve) készült, mindez valahogy mégsem szívta ki az erejét. A nyitó hármas eleve slágergyanús, azzal együtt is, hogy papíron a Senjutsu dal minden, csak nem lehengerlő albumkezdés (nem véletlen talán, hogy épp ezekkel nyitották a koncerteket is). A lírai irányba tekintgetve indító, ám egyáltalán nem negédes Lost In A Lost World is favoritom. És hát jellemző módon itt is a legmonumentálisabb dalok adják ki önmagukat leginkább, pedig három egymást követő tizenperces Harris-mű ránézésre még elkötelezettként is merésznek tűnt. Jelenleg itt tartunk, de az idei koncertek erejét tekintve ez még bőven nem lenne szabad, hogy a Senjutsu hattyúdallá váljon.

 

Hozzászólások 

 
#10 eurodog 2022-11-26 18:47
Én a Running free -t hallottam először az Iron maiden -től. Később megvettem bolhapiacon borító nélkül (!) (mert olcsó volt) az első két lemezüket, és tetszett. Aztán hallottam a Number of the beast-et és feltűnt hogy ez már valahogy más. Tehát azt mondom hogy Bruce Dickinson érkezése valahogy felfrissítette az együttest. Különben valamelyik hozzászóló említette az Accept -től a metal heart -ot. Erről eszembe jutott hogy régen a radióban még játszottak heavy metal számokat iis. Én Így ismertem meg az Iron maident. Valamint B Tóth lLászló játszotta a Poptarisznyában a Wasted years-t. És annyira népszerű lett ott, hogy felkerült a "Poptari top"(a Poptarisznya slágerlistája volt akkoriban) -ra is. Sőt, az éves összesítésen a harmadik lett. Gondoljátok el : a sok "popszám" között (első helyezett lett : Alphaville - Dance with me) dobogós helyet ért el.
Idézet
 
 
#9 The_Sentinel 2022-11-23 11:18
"A Senjutsu lemezt a mai napig úgy hallgatom, hogy a lejátszási sebességet 1,2x-re állítom, és csodák csodájára elkezdenek működni a dalok."

Remek ötlet.:-)
Idézet
 
 
#8 Simon Zoltán 2022-11-22 20:02
Idézet - redriot:
Idézet - Bálint László:
Ha valaki 30 évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy majd a kamasz gyerekemmel együtt fogok olyan bandák koncerteire járni,ahol a tagok túl vannak a hatodik-hetedik x-en, simán kiröhögtem volna.


Ha jól emlékszem valamikor a No Prayer idején nyilatkozott valami olyasmit Bruce, hogy nem akarja még 65 évesen is a Run To The Hillst vonyítani egy aréna színpadán. :D Szóval néha talán ők is rácsodálkoznak hogy még mindig itt vannak és nyomják.

A diszkográfiáról : 34 éve fedeztem fel a Maident és mai napig a legfontosabb zenekarnak tartom az életemben. Ma már sokkal ritkábban hallgatom őket mint régen de az első hét nagylemezüket a mai napig páratlan mesterműnek tartom.

Ezekről a klasszikusokról már mindent leírtak, inkább egy későbbi albumot emelnék ki, a Matter Of Life And Death-t.
Elég megosztó lemez de szerintem ez a reunion utáni Maiden legerősebb anyaga. A Maidenhez képest ez egy elég kisérletező album: pl. a Brighter Than a Thousand Sunra vagy a Lord Of Lightra szerintem senki nem mondhatja hogy biztonsági játék bevált régi panelekből. Vagy ott a "The Reincarnation Of Benjamin Breeg": a lemez megjelenése előtt ezt a dal jött ki előzetesként és emlékszem nem volt valami fényes a fogadtatása - pedig egy jó nóta, súlyos riffel, Bruce nagyot énekelt benne, a refrénje jól ki van találva.

Mindent összevetve utólag már teljesen megértem hogy Harrisék olyan erősnek érezték ezt a lemezt hogy azóta is példátlan módon egy-az-egyben végignyomták az akkori turnén.

Nyilván azóta is írtak jó dalokat (és remélhetőleg fognak is) de mint egész album a Matter szerintem koherensebb, hangulatosabb és erősebb cucc az utána jövőktől.

Magam is így gondolom. Ljubjanába is elmentem a Matter miatt. A legjobb koncertem volt tőlük Pedig 88-ban ott voltam Sevent son turnén...az a második :)
Idézet
 
 
#7 redriot 2022-11-22 17:32
Idézet - Bálint László:
Ha valaki 30 évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy majd a kamasz gyerekemmel együtt fogok olyan bandák koncerteire járni,ahol a tagok túl vannak a hatodik-hetedik x-en, simán kiröhögtem volna.


Ha jól emlékszem valamikor a No Prayer idején nyilatkozott valami olyasmit Bruce, hogy nem akarja még 65 évesen is a Run To The Hillst vonyítani egy aréna színpadán. :D Szóval néha talán ők is rácsodálkoznak hogy még mindig itt vannak és nyomják.

A diszkográfiáról : 34 éve fedeztem fel a Maident és mai napig a legfontosabb zenekarnak tartom az életemben. Ma már sokkal ritkábban hallgatom őket mint régen de az első hét nagylemezüket a mai napig páratlan mesterműnek tartom.

Ezekről a klasszikusokról már mindent leírtak, inkább egy későbbi albumot emelnék ki, a Matter Of Life And Death-t.
Elég megosztó lemez de szerintem ez a reunion utáni Maiden legerősebb anyaga. A Maidenhez képest ez egy elég kisérletező album: pl. a Brighter Than a Thousand Sunra vagy a Lord Of Lightra szerintem senki nem mondhatja hogy biztonsági játék bevált régi panelekből. Vagy ott a "The Reincarnation Of Benjamin Breeg": a lemez megjelenése előtt ezt a dal jött ki előzetesként és emlékszem nem volt valami fényes a fogadtatása - pedig egy jó nóta, súlyos riffel, Bruce nagyot énekelt benne, a refrénje jól ki van találva.

Mindent összevetve utólag már teljesen megértem hogy Harrisék olyan erősnek érezték ezt a lemezt hogy azóta is példátlan módon egy-az-egyben végignyomták az akkori turnén.

Nyilván azóta is írtak jó dalokat (és remélhetőleg fognak is) de mint egész album a Matter szerintem koherensebb, hangulatosabb és erősebb cucc az utána jövőktől.
Idézet
 
 
#6 Bálint László 2022-11-22 10:52
A Senjutsu lemezt a mai napig úgy hallgatom, hogy a lejátszási sebességet 1,2x-re állítom, és csodák csodájára elkezdenek működni a dalok. Sajnos a Maiden mára megfáradt öregemberek gyülekezete lett. Persze élőben mindig nagy élmény látni őket, főleg úgy, hogy legutóbb már a 16 éves fiammal mentem Maidenre. Ha valaki 30 évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy majd a kamasz gyerekemmel együtt fogok olyan bandák koncerteire járni,ahol a tagok túl vannak a hatodik-hetedik x-en, simán kiröhögtem volna.
Idézet
 
 
#5 MP 2022-11-22 10:48
01. Seventh Son of a Seventh Son
02. Piece of Mind
03. Somewhere in Time
04. Powerslave
05. The Number of the Beast
06. No Prayer for the Dying
07. Fear of the Dark
08. A Matter of Life and Death
09. The Final Frontier
10. Iron Maiden
11. The Book of Souls
12. Brave New World
13. Killers
14. Senjutsu
15. Dance of Death
16. The X Factor
17. Virtual XI
Idézet
 
 
#4 Anomander 2022-11-21 22:05
Nekem is a Somewhere In Time volt az első Maiden kazettám, azóta is ez a kedvenc.
Zárójelben: az Accept-től a Metal Heart-ot akartam megvenni, mint életem első metal kazettáját, de nem volt a Solarisban, ezért vettem meg a Maident, főleg a borítója miatt (nem bántam meg).
Amúgy korábban már vizuálisan találkoztam a Maidennel, a Live After Death lemezborítóját nézegettem hónapokig egy kirakatban, ami előtt mentem el nap mint nap. A zenéjüket nem ismertem, nagyon tetszett a borító, de végül nem mertem megvenni (Springsteentől a Born In The U.S.A. lett helyette, mondjuk azt sem bántam meg).
A klasszikus lemezeik borítóit azóta is ikonikusnak tartom, Eddie zseniálisan kitalált karakter.
A Seventh Son... megjelenését már vártam, az is lett a második kedvencem, megtanultam a dalszövegeket a kazetta borítójáról, jó idők voltak :) Még egy középsulis iskoladiszkóba is sikerült bejuttatnom a Can I Play With Madness-t egyszer :)
Nekem utána tetszett a No Prayer... is, bár tudom hogy annak a lemeznek már vegyes a megítélése. Ha jól emlékszem az aktuális Hammerben azért elég pozitív kritikát kapott.
A korai lemezek is bejöttek, megszereztem az elsőt és a Killerst is (szintén még kazettán), azok is jó zenék. Dickinson hangja jobban tetszett, de volt húzása rendesen az első 2 lemeznek.
Később már nem követtem közelről a pályafutásukat, a Blaze Bayley-s lemezeket például kifejezetten nem szeretem.
Ugyanakkor máig is szívesen hallgatok Maident (nem teszem túl gyakran, de amikor igen, akkor jól esik), én ki vagyok békülve a hosszabb lére eresztett dalaikkal - amúgy is progos irányba mentem el a korai metal bandák után és ez nagyjából így is maradt.

Örülök az írásoknak és a kommenteknek is, tök érdekes olvasni ki hogyan áll hozzájuk, hol csatlakozott be az életműbe.
Érdeklődve várom majd a rovat további fejezeteit is :)
Idézet
 
 
#3 sanyi 2022-11-21 20:13
1. The Number Of The Beast
2. Somewhere In Time
3. Brave New World
4. Seventh Son Of A Seventh Son
5. Dance Of Death
6. Powerslave
7. Piece Of Mind
8. Killers
9. A Matter Of Life And Death
10. Iron Maiden
11. The Book Of Souls
12. No Prayer For The Dying
13. Senjutsu
14. The Final Frontier
15. The X Factor
16. Fear Of The Dark
17. Virtual XI

Szívesen olvasnék még róluk is: Black Sabbath, Death, Deep Purple, Def Leppard, Journey, Judas Priest, KISS, Pantera,Tesla,T hin Lizzy, W.A.S.P. meg a korábban már emlegetett Savatage-tól is illetve a Big 4 bármelyik tagjától.
Idézet
 
 
#2 Chris92 2022-11-21 12:57
Nekem egy másolt Fear of the Dark CD volt a belépő, ahol a címszereplő le volt cserélve a stúdióváltozatr ól egy koncertfelvétel re és sokáig azt hittem, hogy az az eredeti. Utána jöttek sorba a klasszkusok, köszönhetően a bátyámnak aki egykoron maga is nagy rocker volt, mielőtt a zenei ízlése elfordult a népzenei irányba.

Csúcson a Seventh, Somewhere Powerslave trió ül, aztán a Piece of Mind, a Number és a Killers így a régi érából. A Blaze-érát nehezen tudom hova tenni, mert vannak nagyon jó dal(ötletek), meg a zordabb megközelítés se rossz, csak hol a pocsék hangzás, hol a túlhúzott játékidő, hol Blaze viszi le az egészet, de néha azt a két lemezt is elhallgatom.

Az új évezred nekem baromi erősen indult a Brave New World-Dance of Death párossal, aztán egy kicsit rétestészta jelleg lett, amiből üdítő színfolt a Book of Souls, az nagy kedvenc lett és a Senjutsu-ban is vannak emlékezetes pillanatok. De tényleg jó lenne egy rövidebb 4-5 perces számokkal operáló lemez, még akkor is ha hattyúdal lenne.
Idézet
 
 
#1 Verebélyi Gábor 2022-11-21 12:06
Sziasztok!

Nálam a Somewhere volt a beugró a Maiden világába, mai napig is ezt tartom a legzsenibb munkájuknak. Vitathatatlan és megingathatatla n tény, hogy a Fear Of The Dark-ig bezárólag minden lemez egytől-egyig kifogástalan klasszikus, melyből talán a No Prayer... sikerült egy leheletnyit harmatosabbra.

Az idő aztán szépen hozzám simította a Blaze-féle lemezeket is, ha másért nem, mert így életben tartották a legendát.

A Balls..., az Accident... és a The Chemical Wedding közmegegyezéses en méregerős lemezek.

A Dickinson visszatérését jelentő Brave New World volt az utolsó, amiért igazán rajongani tudtam.

Az azóta kiadott lemezeik megvannak ugyan, de nyilvánvaló okokból már nem kötöttünk szoros barátságot: Örülnék végre, ha a Maiden még utoljára megrázná és leporolná magát, elzavarnák a mostani producert, és valaki olyat ültetnének a zenei rendezői székbe, akinek van füle, levágná a sok sallangot, és végre pofás, kerek, 3-5 perces dalokat kanyarintana az amúgy kiváló öltet-halmazokból.

És könyörgöm, rajzoljon már végre valaki egy régiekhez méltó, pofás borítót a lemezekhez!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.