Shock!

szeptember 21.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Iron Maiden: Senjutsu

ironmaiden_cMiután a friss Iron Maiden-lemez megjelenését követően alig pár nappal kábé minden érdekelt jól megfejtette Bruce Dickinsonék két évvel ezelőtt rögzített dalait, s miközben jómagam is jól elolvastam a napokban megjelent hazai és külföldi lemezkritikákat, folyton arra a következtetésre jutottam, hogy teljes mértékben egyikkel sem tudok egyetérteni. A felmagasztaló írások enyhén szólva is túlzók, a szigorú hangvétel pedig inkább felületességre vall, s messze nem fedi azt a fajta komolyan vehető ítéletet, ami a zenekar hangzóanyagainak értékelésénél elvárható lenne. A kapkodós, lerohanós megfejtés soha nem volt az én asztalom, nekem valamiért több időre van szükségem ahhoz, hogy igazán lelkiismeretes döntést hozzak.

Egy Vasszűz-anyagnál pedig egész egyszerűen alapkövetelmény, hogy az ismerkedési fázis a lehető leghosszabbra nyúljon, hogy ez idő alatt minden egyes hangjegy a bőröd alá tudjon hatolni, és a törődés megnemesítse hosszú távon a dalokat úgy, ahogyan a minőségi borokat is az idő vasfoga. „Sajnos" én még az a típus vagyok, aki elnyújtva szereti megízlelni a bor zamatát, és nem az, aki egy levegővétellel nyeli le. Így már az ismerkedési fázis elején is eldöntöttem, hogy márpedig nem fogom hagyni, hogy becsapjon az elmém azzal a jól bevált trükkel, hogy megpróbálja összehasonlítani az új dalokat a megismételhetetlen korábbi klasszikusokkal: csakis az érzéseimre, az ösztöneimre, a fülemre és a szívemre fogok hallgatni.

megjelenés:
2021
kiadó:
Parlophone / BMG
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 111 Szavazat )

És ezzel egy időben persze rögtön meg is érkezett a kiábrándulás. Mert közben rájössz, hogy nem tudsz elvonatkoztatni. Az elme – akár tetszik, akár nem – közbeszól. Emlékezik. Belepofázik. Tehetetlen leszel, és minduntalan elkezded összehasonlítani a régi élményeket a mostanival. S eleinte az agyad győzni is fog: elhiteti veled, hogy ami egykor óriási örömöt okozott neked, az biztos jobb és értékesebb is annál, mint ami most még friss, és ropogós, és új, és jelenleg nem tud akkora hatással lenni rád. De ez tévút, mert csak az ismerkedési fázis elején van így. Az eleinte fanyarnak tűnő gyümölcs idővel beérik, egyre ízletesebb lesz, ha elkezdesz tudattalanul koncentrálni az apró részletekre és megízlelsz minden falatot... Valahogy így vagyok ezzel az új Iron Maiden-lemezzel is, mert minden hallgatással egyre jobban tetszik.

Az sem zavar már, hogy az új dalok javarészt komótosan és középtempóban menetelnek, ami nyilván abból is adódik, hogy nemcsak a biztos alapokat hozó 69 (!!!) éves Nicko McBrain mondhatja már el magáról, hogy túllépett a hatodik ikszen, hanem bizony a többiek is. Hitelesebb is így a dolog, mert hát miért is kellene már feleslegesen erőltetett energiabombákat osztogatni az ő korukban? S ezzel együtt olyan komoly potenciált és megadallamokat rejtő megnyilvánulásokat sem érdemes itt már keresni, mint amilyeneket egy Wasted Yearsben vagy egy Run To The Hillsben tapasztaltunk annak idején, de már eleve az is nonszensz, ha az újkori Dickinson-érás albumokat összevetjük a klasszikusokkal. A korszakokat elválasztó sorompót szigorúan le kell engedni valahol a Fear Of The Dark és a Brave New World között.

Az viszont már elsőre is feltűnt, hogy a Maiden-szellemiség és atmoszféra az nagyon benne van ezekben a dalokban, úgyhogy nekem már ezzel is elég nagy örömöt okozott a csapat. A többszöri hallgatás viszont sokszor kétségbe ejtett, mert keresve sem találtam kapaszkodókat és brutálisan erős nótákat/slágereket, azonban ez még mindig nem riasztott el semmitől, mert valahol éreztem, hogy még több idő ráfordítással azért csak-csak működni fog ez a dolog. És így is lett. Mostanra már minden apró kis részlet a helyére került, s minden nóta külön kis életet él és beférkőzött a lelkembe, sőt továbbmegyek: nekem jelenleg a szinte mindenki által kritizált három utolsó Steve Harris-kompozíció a legnagyobb kedvencem, illetve az ugyancsak Harris, illetve Janick Gers tollából született, kelta-folk elemekben bővelkedő, Thin Lizzy-hatású Time Machine. Az unalmasnak, terjengősnek bélyegzett dalokról sem csípnék le semmit utólag: a Death Of The Celts minden percének megvan a maga kis funkciója, ahogyan a keleties hangulatokkal startoló, tökéletesen felépített The Parchment dramaturgiáját is nagyon jól kitalálták. A legpofásabb melódiákat mégis inkább a Bruce Dickinson parádés dallamaira felépített Hell On Earthbe sikerült becsempészni, amitől igazi, hamisítatlan Iron Maiden-élményt kap a hallgató. Vitának itt nincs helye.

Persze nem mondom, hogy nem esett volna jól, ha egy picit azért megvariálják a témázgatásokat egy számon belül az ezerszer elsütött panelek helyett, amit legnyilvánvalóbban talán az egyébként kellemes Lost In A Lost Worldben éreztem. Utóbbiban már-már kínos önismétlésbe fordulnak át az újrahasznosított ötletek. Ezt a nótát konkrétan azokból a sémákból hegesztették össze, amelyeket már kábé tizenhét korábbi szerzeményben is hallottunk, csak más szöveggel. Az olyasfajta színesítések, fantáziadús fikcsik és izgalmas zenei betétek, mint amilyenek az Alexander The Greatben vagy a To Tame A Landben fülelhetők le, biztosan még élvezhetőbbé varázsolták volna ezeket a kompozíciókat, ezt aláírom. S ha már kritizálunk: sajnos Dave Murray-t és Janicket sem tudom mindig megdicsérni, ugyanis szólóik néha pontatlanok, illetve inkább úgy fogalmaznék, hogy egyes pengetéseik inkább tűnnek lezseren odajátszott valamiknek, mint átgondolt és kigyakorolt hangoknak. A hangmérnök helyében én biztosan bekopogtam volna a stúdió ablakán: „Janick, itt most nem a koncerten vagy, ahol totál lelazultan, széles vigyorral rohangálhatsz szólózás közben és elmaszatolhatod a játékot!" De valószínű, hogy ezekre a zenészekre ezen a szinten – és ebben a korban – olyan nagy hatással lehet a jótanács, mint amennyire Yngwie Malmsteenre a fül-orr-gégészet és a legújabb zenei szoftverek. Ez egyébként azért is fura, mert Gers technikailag talán a legképzettebb figurának számít a csapatban.

Innen pedig rögtön ugorjunk (nyargaljunk, galoppozzunk – ahogy tetszik) is át az újabb vitaindító területre: a Senjutsu hangzására, ami minden bizonnyal tudatosan lett olyan, amilyen. Ebben szinte száz százalékig biztos vagyok. Kevin Shirley és Steve Harris elképzelése az lehetett, hogy a végeredmény legyen ezer százalékban Maiden, és sokkal inkább autentikus, mint modern. Legyen porosabb, tompább és életszagúbb a maszter, a mostanában divatos, trendi és túlpolírozott felvételek helyett... De oké. Tegyük fel, hogy szar a megszólalás. Szar, de végül is mihez képest szar? A Piece Of Mind kontúros, tökig feltekert közepeihez képest, ahol teljesen elveszett a zene alja, miközben a korai éra egyik legnagyobb alapvetéséről beszélünk? Netán a kiherélt és súlytalan gitárhangzással rendelkező, mégis überzseni Somewhere In Time-hoz képest? Én szívesen meghallgatnám e két lemezt a Senjutsu hangzásával is, bár persze a Killerst vagy a The Number Of The Beastet határozottan nem, amelyek szerintem a legjobban megszólaló Maiden-albumok. (A Roy Z által producelt Dickinson-szólólemezeket most direkt ne említsük meg.) Csontig lerágott téma a Fender gitárok lehetetlen funkciója is a heavy metalban, amivel részben én is egyet tudok érteni. A hangszer markáns karaktere alapvetően meghatározza szinte mindegyik alakulat hangzásvilágát, túlvezérelve viszont nem jó. Elveszik a tónus, szétfröcsög az egyedi hang, és többnyire ezért nem is célszerű metálkodni vele. Dave Murray-ék persze most már ezen sem fognak változtatni, ahogy húsz-harminc éve sem tették, de talán nem is akkora baj ez. Az új lemezben így is benne van a Maiden-sound sava-borsa, amihez a Fenderek is nagyon sokban hozzájárultak, még ha nem is mindig sikerült belőni velük az arányokat.

Kedvenceim között van még természetesen a nyitó hármas is (Senjutsu, Stratego, Writing On The Wall), és persze Harris összekeverhetetlen, röfögő-recsegő mélyeivel is jó volt szembesülni cirka hat esztendőt követően... nem beszélve a még mindig kiválóan teljesítő Bruce-ról. S ha már nagy hirtelen rangsorolni kellene az újkori lemezeket, azért én semmiképpen nem helyezném a Senjutsut a The Book Of Souls és főleg a The Final Frontier elé, a Dance Of Death, a Brave New World és az A Matter Of Life And Death mellé viszont tiszta szívvel oda merem állítani, mert egy hajszálnyival sem rosszabb azoknál. S ha már Harris papáék erőszeretettel imádják puffogtatni a saját márkájuknak is levédhető kliséiket, jómagam is ilyesmivel fogom zárni: örüljünk, hogy vannak még, és erre képesek. Up The Irons!

 

Hozzászólások 

 
#28 the raven 2021-09-18 11:05
Idézet - Simon Zoltán:
Idézet - nikfisz:
A Rockzene történetében van egy pár zenekar amik megérdemlik a Szent tehén titulust.Róluk semmiféle negatívumot nem szabad mondaniLegalább is az old school rajongók szemében..A Black Sabbath,Deep Purple,Led Zeppelin mellett az Iron Maiden is ilyen banda.... Megteszem:uncsi ez az album.Monumentális dalok?!!!A nagy f..zt! Egyszerűen már nem tudnak rövid,izgalmas, ütős számokat írni.Igen,már ahhoz öregek,és szerintem nem is a zenekar a prioritás a Tagok életében.(Harrist leszámítva)A 80'as években voltak Császárok.Az meg ugye már több mint 30 éve volt!!!Khmmm.......

..azért tudod ezt ,mert a Harris nem ér rá veled elmenni sörözni a zenekari megszállottsága miatt....nekem a múltkor a Smith ( horgásztunk együtt ) azt mondta, hogy a Dickinson a megszállott, ő írja a hosszú dalokat csak oda adja Harrisnak had örüljön az öreg amiért visszavette..Murrayval csak telón beszéltem....teljesen kész a csávó, már gitározni sem tud csak ott ting teng a szimpadon..azért kell a Gers harmadik gitárosnak....ezt a Niko mesélte legutóbb mikor misén voltunk...de a Harrissal én sem tudok találkozni :)

Murray- al kapcsolatban nem biztos,hogy tévédnél....
Idézet
 
 
#27 Montsegur 2021-09-17 19:44
Megvettem, azóta is rendszeresen hallgatom, egyre jobban és jobban tetszik.

Elfogadom az előttem szólók véleményét és fenntartásait, de ez egyáltalán nem befolyásolja, hogy mit érzek az új lemez hallgatása közben :) Maradjunk annyiban, hogy működik a kémia, nagyon is működik... Köszi srácok az előkarácsonyi ajándékot, jöhet még ilyen, remélem jön is :-)

Utoljára a tavalyi Code Orange-lemez tetszett ennyire, remélem hamarosan tőlük is jön a következő.
Idézet
 
 
#26 Szőlő 2021-09-17 18:57
1988-ban, első bakelit lemezem a Somewhere volt. Azóta tart a szerelem. Nekem roppant mód bejön az új lemez. Az új korszak egyik legjobbja. Borzalom sokrétű, nem egy háttérzene. mindig az űberhosszú maiden dalok/eposzok voltak a kedvenceim. Megértem, ha valakinek nem jön be ez a lemez. Béke. Ízléseken nem vitatkozunk.
Idézet
 
 
#25 Scarecrow 2021-09-17 17:33
Túl van értékelve ez, mert Maiden, merjen valaki rosszat mondani...
Sztem Dickinson hangja erőtlen mára, plusz ezt már máshol is írtam, hogy kb minden számukat túlnyújtják mint azt a bizonyos rétestésztát, kivéve a piszok fogós Stratego, ami a lemez legjobbja.
Elhiszem hogy az ős fanok bekajálnak mindent, de mint előttem
is írták pl a Priest Firepower lemeze sokkal erősebb ennél, ha már ősökről beszélünk. Persze kinek a pap... ezt is aláírom.
Idézet
 
 
#24 Adam 2021-09-17 15:51
Idézet - Simon Zoltán:
Idézet - nikfisz:
A Rockzene történetében van egy pár zenekar amik megérdemlik a Szent tehén titulust.Róluk semmiféle negatívumot nem szabad mondaniLegalább is az old school rajongók szemében..A Black Sabbath,Deep Purple,Led Zeppelin mellett az Iron Maiden is ilyen banda.... Megteszem:uncsi ez az album.Monumentális dalok?!!!A nagy f..zt! Egyszerűen már nem tudnak rövid,izgalmas, ütős számokat írni.Igen,már ahhoz öregek,és szerintem nem is a zenekar a prioritás a Tagok életében.(Harrist leszámítva)A 80'as években voltak Császárok.Az meg ugye már több mint 30 éve volt!!!Khmmm.......

..azért tudod ezt ,mert a Harris nem ér rá veled elmenni sörözni a zenekari megszállottsága miatt....nekem a múltkor a Smith ( horgásztunk együtt ) azt mondta, hogy a Dickinson a megszállott, ő írja a hosszú dalokat csak oda adja Harrisnak had örüljön az öreg amiért visszavette..Murrayval csak telón beszéltem....teljesen kész a csávó, már gitározni sem tud csak ott ting teng a szimpadon..azért kell a Gers harmadik gitárosnak....ezt a Niko mesélte legutóbb mikor misén voltunk...de a Harrissal én sem tudok találkozni :)


Valójában közel járhatott "nikfisz" az igazsághoz, ehhez csak azt az interjút kell elolvasni, ahol Bruce elmeséli, hogy a többi tag elpengette/dobolta a saját részét, aztán mentek amerre láttak. Két évig nem is hallották a kész produktumot. Csak Bruce meg Harris maradt a stúdióban, de végül Bruce is elpárolgott. Ebből én is azt gondolom, hogy annyira azért nincsenek ráfeszülve a Maiden kérdésre. De lényegtelen kérdés, ettől még lett új lemez, és talán lesz is még.
Idézet
 
 
#23 Szabó Róbert84 2021-09-17 14:36
Idézet - Simon Zoltán:
Idézet - Tuonela:
Engem kb 1997 óta zavar Kevin Shirley jellegzetes tompa hangzása olyan lemezeken, mint az Aerosmith-től a Nine Lives, a Dream Theater-től a Falling Into Infinity - vagy éppen pár évvel később a Brave New World. Csak míg az említett lemezeket számomra megmentették a kiváló dalok, az új Maident nem.

Aerosmith-től a Nine Lives, tompa hanzás ???????????????????????????????

Nine Lives úgy szól mint az atom.
Talán az Aerosmith legjobban szóló lemeze.
Tiszta, erőteljes, és lükető!
Ez pedig: lapos, erőtlen, és tompa!
Ja és a lemez nálam 5 pontról indult az első hallgatással, de már a kilencest karcolgatja.
Szidtam itt is nem túl szépen.
Pedig nem próbáltam jóra hallgatni, egyszerűen csak megkívántam újra és újra!
De az utolsó előtti dal még így is kritikán aluli vacak.

OFF: Ádám mester Nine Lives a klasszikushockb a.
Uccsó jó Aerosmith lemez.
Idézet
 
 
#22 Tuonela 2021-09-17 12:26
Idézet - Simon Zoltán:
Aerosmith-től a Nine Lives, tompa hanzás ???????????????????????????????

Arra gondoltam, hogy például a Taste of India és a Pink kislemezeken megjelent, Glen Ballard féle eredeti keverése, azoknak a tiszta hangzásával, sokkal jobban tetszik, mint az albumverziók jellegzetes Kevin Shirley hangzása. De persze ízlesek és pofonok.
Idézet
 
 
#21 Simon Zoltán 2021-09-17 11:14
Idézet - nikfisz:
A Rockzene történetében van egy pár zenekar amik megérdemlik a Szent tehén titulust.Róluk semmiféle negatívumot nem szabad mondaniLegalább is az old school rajongók szemében..A Black Sabbath,Deep Purple,Led Zeppelin mellett az Iron Maiden is ilyen banda.... Megteszem:uncsi ez az album.Monumentális dalok?!!!A nagy f..zt! Egyszerűen már nem tudnak rövid,izgalmas, ütős számokat írni.Igen,már ahhoz öregek,és szerintem nem is a zenekar a prioritás a Tagok életében.(Harrist leszámítva)A 80'as években voltak Császárok.Az meg ugye már több mint 30 éve volt!!!Khmmm.......

..azért tudod ezt ,mert a Harris nem ér rá veled elmenni sörözni a zenekari megszállottsága miatt....nekem a múltkor a Smith ( horgásztunk együtt ) azt mondta, hogy a Dickinson a megszállott, ő írja a hosszú dalokat csak oda adja Harrisnak had örüljön az öreg amiért visszavette..Murrayval csak telón beszéltem....teljesen kész a csávó, már gitározni sem tud csak ott ting teng a szimpadon..azért kell a Gers harmadik gitárosnak....ezt a Niko mesélte legutóbb mikor misén voltunk...de a Harrissal én sem tudok találkozni :)
Idézet
 
 
#20 Simon Zoltán 2021-09-17 11:04
Idézet - Tuonela:
Engem kb 1997 óta zavar Kevin Shirley jellegzetes tompa hangzása olyan lemezeken, mint az Aerosmith-től a Nine Lives, a Dream Theater-től a Falling Into Infinity - vagy éppen pár évvel később a Brave New World. Csak míg az említett lemezeket számomra megmentették a kiváló dalok, az új Maident nem.

Aerosmith-től a Nine Lives, tompa hanzás ???????????????????????????????
Idézet
 
 
#19 Túrin 2021-09-16 13:09
Szépen kezdenek beérni a dalok!

Nagyon egyetértek a kritikával, nekem is a három monstre Harris a kedvencem, még a Hell on Earth is szépen kinyílt nekem, pedig azt elsőre gyengébbnek éreztem. A The Parchment konstans headbang, nagyon összetett, nagyon elragadó szám.
A Time machine és a The darkes day sztem új elemeket tud hozni a jól ismert panelek mellé.
Nekem is a Lost in a lost world-del van problémám, azon még lehetett volna dolgozni, bár a dal első fele teljesen rendben van, de a második része nem tud kibontakozni.
Idézet
 
 
#18 nikfisz 2021-09-15 19:21
A Rockzene történetében van egy pár zenekar amik megérdemlik a Szent tehén titulust.Róluk semmiféle negatívumot nem szabad mondaniLegalább is az old school rajongók szemében..A Black Sabbath,Deep Purple,Led Zeppelin mellett az Iron Maiden is ilyen banda.... Megteszem:uncsi ez az album.Monumentális dalok?!!!A nagy f..zt! Egyszerűen már nem tudnak rövid,izgalmas, ütős számokat írni.Igen,már ahhoz öregek,és szerintem nem is a zenekar a prioritás a Tagok életében.(Harrist leszámítva)A 80'as években voltak Császárok.Az meg ugye már több mint 30 éve volt!!!Khmmm.......
Idézet
 
 
#17 Szirányi Miklós 2021-09-15 18:45
Féltem nagyon ettől a lemezről! A Book - ot egyszer sem tudtam végig hallgatni, az előzőeket sem nagyon gyerekkorom, fiatalságom első számú kedvencétől, úgy hogy a seventh son megjelenése már rajongóként ért!
Na ezzel szemben az új anyagot 2 hete majdnem minden lap letolom, és már a vége is kezd érni :).
Nagyon meglepett, hogy mennyire jó lett!
Idézet
 
 
#16 RobertThorn 2021-09-15 11:45
Idézet - Tuonela:
Engem kb 1997 óta zavar Kevin Shirley jellegzetes tompa hangzása olyan lemezeken, mint az Aerosmith-től a Nine Lives, a Dream Theater-től a Falling Into Infinity - vagy éppen pár évvel később a Brave New World. Csak míg az említett lemezeket számomra megmentették a kiváló dalok, az új Maident nem.


A Falling lemez hangzása tényleg elég szokatlan volt anno (főleg a dobkeverés) - legalábbis magukhoz képest - , viszont idővel abszolút beért. Eleve ilyen stripped down koncepció volt akkor náluk terítéken zeneileg is (vagy legalábbis azt parancsolták rájuk a kiadó fejesei...:P), aztán Derek Hammondjai még inkább rádobtak egy lapáttal az ősrock-hangzás feeling becélzása végett, szóval jól passzol az a hangzás oda, én már a FII dalait fintorogva venném, ha olyan Awake-szerű triggergazdag, fényesre polírozott, hideg sounddal szólalnának meg.

Persze nyilván minden producernek megvan a maga védjegye. :)
Például Brendan O'Brien is zseniálisan tökéletes hangzást csinál az akárkinek is, de a pergőhangból garantáltan mindig ki lehet szúrni, hogy ő volt a keverőpult mögött.
Idézet
 
 
#15 Tuonela 2021-09-15 10:33
Engem kb 1997 óta zavar Kevin Shirley jellegzetes tompa hangzása olyan lemezeken, mint az Aerosmith-től a Nine Lives, a Dream Theater-től a Falling Into Infinity - vagy éppen pár évvel később a Brave New World. Csak míg az említett lemezeket számomra megmentették a kiváló dalok, az új Maident nem.
Idézet
 
 
#14 Gyuszi 2021-09-14 09:36
Nem rossz, de ha már nagy öregek, akkor (sajnos vagy nem) heavy metal-fronton a Priest Firepower-e sokkal erősebb lett ennél.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.