Shock!

január 18.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Iron Maiden: Somewhere In Time

0928maiden1Harminc évvel ezelőtt jelent meg az Iron Maiden klasszikus korszakának egyik legmarkánsabb atmoszférával rendelkező albuma. Az 1986-os Somewhere In Time a heavy metal csúcséveinek legfontosabb, legtöbbet hivatkozott lemezei közé tartozott (nem mellesleg a csapat egyik legkreatívabb, legismertebb borítójába csomagolták), és ikonikus megkérdőjelezhetetlensége fényében talán furcsa belegondolni: készítése idején jelentek meg az első hajszálrepedések Bruce Dickinson és Steve Harris között. E feszültségek aztán – igaz, csak hosszú évekkel később – az énekes távozásához vezettek, ekkoriban azonban még senki sem tudott a nézetkülönbségekről. A Magyarországot is elért turnéval a Maiden bebiztosította pozícióját a műfaj abszolút csúcsragadozójaként, a lemez pedig egész karrierjük egyik legsikeresebbjének bizonyult. Nem mellesleg pedig ez az egyik legerősebbjük is.

megjelenés:
1986. szeptember 29.
kiadó:
EMI / Capitol
producer: Martin Birch

zenészek:
Bruce Dickinson - ének
Dave Murray - gitár
Adrian Smith - gitár
Steve Harris - basszusgitár
Nicko McBrain - dobok

játékidő: 51:18

1. Caught Somewhere In Time
2. Wasted Years
3. Sea Of Madness
4. Heaven Can Wait
5. The Loneliness Of The Long Distance Runner
6. Stranger In A Strange Land
7. Deja-Vu
8. Alexander The Great

Szerinted hány pont?
( 132 Szavazat )

Az Iron Maiden a Powerslave lemez turnéival végérvényesen besorolt a világ legnépszerűbb zenekarai közé. A csapat ekkor már egyértelműen a heavy metal műfaj legnépszerűbb előadójának számított. Bruce Dickinson: „A Powerslave turnéja volt az első olyan turnénk, amikor úgy sétáltam fel a színpadra esténként, hogy most már tényleg professzionális énekes vagyok. Igazság szerint akkoriban kezdtem először úgy érezni, hogy beletanultam a dolgokba. A Piece Of Mind turnén még mindig nagyon éretlenek voltunk, a Powerslave után viszont már mindenütt headlinerként játszottunk, kezdtük tényleg megvetni a lábunkat, és mindez komoly önbizalom-növekedést is eredményezett." Nem mellesleg pedig totális kimerültséget, mivel az előző öt évben gyakorlatilag semmit sem pihentek. Ebből fakadóan a csapat a World Slavery turné végeztével csaknem fél éven át nem csinált semmit.

A Maiden 1986 elején jött össze ismét New Jerseyben, hogy megnézzék, mi rejlik a tarsolyukban, és elégedetten szembesültek vele, hogy dalokban nem szenvednek hiányt. Bruce: „A korábbi általános gyakorlattól eltérően semmit sem írtunk a turnén, utána pedig tartottunk fél év szünetet. Előtte legalább egyvalaki mindig agyalt a dalokon koncertezés közben, és mivel soha nem mentünk szabadságra, eleve felpörgetve vonultunk stúdióba, pont elég nótával ahhoz, hogy összerakjunk belőlük egy lemezt. Most viszont másképp mentek a dolgok: január elején jöttünk össze ismét New Jerseyben, és egyből belevetettük magunkat a melóba. Mindenkinek akadtak kész dalai szövegekkel együtt: én legalább kilenc ötlettel érkeztem, akárcsak Adrian, de Steve volt a legrosszabb, aki annyi számot hozott, amikkel simán meg lehetett volna tölteni egy teljes nagylemezt." Steve Harris: „Nagyjából öt hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy terhesnek érezzük az inaktivitást, és akkor már nagyon örültünk, miután megint összejöttünk. Mondhatom, hogy soha azelőtt nem örültünk még egymásnak ennyire, pedig minden alkalommal komoly izgalommal látunk neki egy új anyag munkálatainak. Vagyis a szünet mindenképpen nagyon hasznosnak bizonyult, mert nem akartunk átváltani robotüzemmódba, és beleragadni a lemez – turné – lemez ördögi körbe. Emellett az elmúlt négy-öt évben rengeteg anyagot tettünk félre, amiket ezután kényelmesen előszedhettünk, szóval amikor '86 januárjában megkezdtük a munkát Jerseyben, mindenki tekintélyes mennyiségű ötlettel rendelkezett."

0928maiden4

Ám amikor ismét összejöttek, rá kellett döbbenniük, hogy némiképp más elképzeléseket dédelgettek arról, merre is kellene továbbmenniük. Így aztán hiába kezdtek el dolgozni az összegyűlt rengeteg dalon, néhány hét után nyilvánvalóvá vált, hogy Dickinson témáival társai ezúttal nem nagyon tudnak mit kezdeni. Ha hihetünk a többieknek – márpedig miért ne hihetnénk –, a frontember az előző hónapokat begubózva töltötte: olyannyira elvonult a világtól, hogy zenekaron belüli fix szerzőtársa, Adrian Smith egy idő után nem várt rá tovább, és szintén egyedül kezdte kidolgozni ötleteit. Közben Bruce is dolgozott, saját számai viszont nem mentek át a szűrőn, mert a folyamatokat most is vaskézzel felügyelő főnök, Steve Harris egyszerűen nem találta elég jónak a zömmel akusztikusabb, higgadtabb vonalat képviselő szerzeményeket: „Bruce iszonyatosan kimerült a World Slavery turnén. Nem arról van szó, hogy nem hozott nótákat a következő albumhoz, mert sok ötlete volt, de ezeket végül nem használtuk fel. Igaz, hogy alapvetően akusztikusabb jellegű vázlatai voltak, de tévedés, hogy emiatt estek ki a zenekari rostán, mert természetesen én sem lettem volna ellene egy-két jó akusztikus számnak. Az igazi ok az volt, hogy Bruce új témáit nem éreztük elég erősnek, Adrian viszont teljesen kidolgozott, kész dalokkal, briliáns ötletekkel állt elő, így aztán inkább ezekkel foglalkoztunk."

Mindez egyébként távolról sem jelentette azt, hogy Smith összes témája átment a rostán, sőt, a végül megvalósítottak némelyike is elég alaposan kilógott a sorból. Egyik kedvencének elfogadásán még ő maga is meglepődött: „Egy kis négysávos magnóval rögzítettem az ötleteimet, és az egyik felvételen a Wasted Years riffje is szerepelt. Valami mást akartam mutatni Steve-nek az elképzeléseim közül, és csak véletlenül játszottam le neki, de egyből felkapta rá a fejét, és megkérdezte, hogy ez mi volt. Azt feleltem, hogy egy elég kommersz téma, nem fog neki tetszeni. De aztán mégis meghallgattuk, és legnagyobb megdöbbenésemre egyből ráharapott. Rögtön javasolta, hogy csináljuk meg. Pedig meg sem fordult a fejemben, hogy bejönne neki..." Adrian végül a Wasted Years mellett két további komplett dalát, a Sea Of Madnesst és a Stranger In A Strange Landet adta az anyaghoz, míg más ötleteit – kiválóságuk elismerése mellett – a zenekar udvariasan visszautasította. „Adrian bizonyos számai nem illettek a képbe", idézte fel később a zenekar állandó producere, Martin Birch. „Például ott volt a Reach Out, egy stadionrockos téma, amiről már az elején eldöntötték, hogy felveszik, de végül csak egy kislemez B-oldalra került fel, mert az albumon egyszerűen megtörte volna az Iron Maidenről kialakult képet. A Wasted Years szintén a bevált stílus peremén billegett ebből a szempontból, akármilyen nagyszerűen is sikerült. Bruce dalai viszont teljesen kilógtak a képből. Nem az akusztikus megközelítés volt velük a gond, hanem az, hogy egyszerűen nem voltak megfelelőek. Ebből persze akkor és ott senki sem csinált ügyet, hiszen Bruce előtte már írt kiváló dalokat a Maidennek, és úgy álltunk hozzá, hogy nyilván ezután is fog."

0928maiden6A zenekar az amerikai próbák után az év tavaszán Nassauban, a legutóbbi alkalommal már bevált Compass Point stúdióban rögzítette a ritmusszekció témáit. Nagyjából ekkor közölték Bruce-szal, hogy mely dalokat teszik majd fel az albumra, tehát az énekes itt szembesült vele, hogy az övéi közül egyet sem vettek meg. Természetesen cseppet sem érintette jól, hogy leszavazták az ötleteit, ugyanakkor – jó csapatjátékosként – fejet hajtott a döntés előtt. Ezzel együtt azonban nem rejtette véka alá, hogy némileg más jövőt képzel el a Maiden számára, mint Harris és a többiek: „A '80-as évek közepén afféle egészséges rivalizálás folyt a Def Leppard és az Iron Maiden között, de nekünk sosem adatott meg olyan mértékű áttörés az Egyesült Államokban, mint nekik. Mi is nagyon sikeresek voltunk Amerikában, de a Def Leppard tényleg hihetetlenül sok lemezt adott el odaát. Azt javasoltam a többieknek, hogy próbáljunk meg az amerikai piacra koncentrálni, merjünk kicsit kockáztatni, kísérletezgetni, Steve viszont azt mondta, szarjunk Amerikára. És az Iron Maiden az ő bandája. Én eredetileg egy akusztikusabb jellegű anyagban gondolkodtam, de végül nem sikerült úgy belefolynom a nótaszerzésbe, mint a korábbi lemezeken, így aztán nem is tudtam annyira közel kerülni a dalokhoz. Egy külső fül számára mindez természetesen egyáltalán nem feltűnő."

A lemez költségvetése még a Maiden szintjén is csillagászatinak számított, amihez az is hozzájárult, hogy a bahamai dob- és basszusfelvételeket követően a gitárokat és az éneket Amszterdamban rögzítették, Birch pedig ezután New Yorkban, az Electric Ladylandben tolta össze a teljes anyagot Harris és Rod Smallwood menedzser vigyázó szemei mellett. Dickinson ellenérzései egyébként annyira talán nem érthetők, ugyanis már ebben a fázisban is hallatszott, hogy a zenekar nem fogja megismételni az előző három lemezt. A gitárszintetizátorok alkalmazása például óriási változást jelentett, főleg, hogy ebben a korszakban a metaltábor még totális eretnekségként kezelte az ilyesmit. A Judas Priest például elég alaposan meg is égette magát a hatodik Maiden-lemezzel nagyjából párhuzamosan készített, de pár hónappal korábban megjelentetett Turbo hasonló kísérleteivel. Némi félsz a Maidenben is akadt, ám végül győzött a kísérletező szellem. Dave Murray: „Eleinte nagyon idegenkedtünk a billentyűs hangszerektől. Azt hiszem, tipikusan olyan dolog volt ez, ami elsősorban a fiatal bandákra jellemző. Mi is azt akartuk, hogy mindig agresszíven, súlyosan szóljon a zenénk. Végül Adrian volt az, aki először kezdett el közülünk különféle gitárszintetizátorokkal kísérletezgetni, aztán ahogy kiismertük ezek előnyeit, egyből nyitottabbá váltunk, ezután ugyanis a gitárjainkon tudtunk olyan hangzásokat megszólaltatni, amilyeneket azelőtt kizárólag szintetizátorokon lehetett volna."

Elég gyorsan rádöbbentek arra is, hogy bizonyos dalok nagyobb slágerpotenciált rejtenek, mint akármelyik korábbi szerzeményük. Ennek megfelelően hamar eldőlt, hogy a felvezető single a már említett Wasted Years lesz. Nem mintha a Maiden olyan különösebb jelentőséget tulajdonított volna a rádióknak és az MTV-nek, hiszen ezek nélkül váltak arénacsapattá. Harris: „Sok zenekarral ellentétben mi nem a kislemezekre, hanem a teljes albumokra koncentrálunk, hiszen nem popcsapat vagyunk. Szörnyű, amikor egy zenekarnak csak egy-két igazán jó nótája van egy teljes nagylemezen... És az a legrosszabb, hogy néha még ezekből is baromi sok fogy, ha az az egy-két szám sláger lesz. Na, nálunk ilyen nem fordulhat elő, hiszen a rajongók már két rossz dal után is reklamálnának, nem beszélve a kiadóról... Egyébként nem vagyok ellensége a mainstream dolgoknak, egyszerűen csak nem nekem készülnek. De tény, hogy a lemezen szerepelt olyan témám, amivel kapcsolatban épp emiatt akadtak előzetesen kétségeim. A Heaven Can Wait refrénje például akár mainstreamnek is nevezhető, így amikor megmutattam Bruce-nak, egyből kifejeztem az aggályaimat. De igazából tudtam, hogy miután a többiek is hozzáteszik a magukét, teljesen másképp szól majd, mint az első változatban."

0928maiden9A zenekar nem akart direkt módon konceptlemezt csinálni, de a friss számok hangulata, futurisztikus megszólalása, sőt, szövegvilága is azt eredményezte, hogy a Somewhere In Time címet kapott albumnak mégis lett egyfajta vezérfonala. Harris: „A téma az idő fogalma. Az alapötlet a következő: valaki leül melléd, közli, hogy feltalálta az időgépet, és megkér, hogy tarts vele az utazásain. Mennél? Lenne elég bátorságod, és követnéd őt anélkül, hogy bárkinek is szólnál róla, vagy bármilyen csomagot vinnél? Komolyan nekivágnál?" Mindez természetesen ordított a Maidennél mindig is kiemelt fontosságú vizuális megvalósításért, így Derek Riggs is karrierje egyik legemlékezetesebb lemezborítóját készíthette el az albumhoz. A Somewhere In Time végül 1986. szeptember 29-én jelent meg – és ez volt az első Maiden-album a sorban, amelyről a banda két frontfigurája gyökeresen mást gondolt.

Harris már az előzetes interjúkban is kifejezetten bátor kísérletként nyilatkozott az anyagról: „Folyamatosan fejlődünk, és ezen a lemezen rengeteg a kórus, sok a fogós dallam. Nehéz pontosan megfogni, mi az eltérés, de nagyon eltér az első lemezeinktől. Akkoriban olyan dalokat tettünk fel az albumokra, amiket már egy ideje játszottunk a koncerteken. Bizonyos tekintetben minden zenekar első néhány albuma best ofnak tekinthető, hiszen az addigi legjobb ötleteikből álló dalokat rejtik: azokat, amelyek már a lemezszerződés előtti időszakban is tökéletesen beváltak élőben. Egy első albumba mindent beleadsz. De ez természetesen nem akadályozza meg, hogy a folytatás is kiváló legyen. Úgy gondolom, ezen a lemezen most nincs töltelék. Minden albumunkra büszke vagyok, de a korábbiakon azért akadnak dalok, amik sikerülhettek volna jobban is. Persze ez azért így sem a világ vége... De mondjuk a Gangland és az Invaders a The Number Of The Beasten, netán a Quest For Fire és a Sun And Steel a Piece Of Mindon nem olyan erősek, mint a többi téma. A Powerslave-en pedig a Flash Of The Blade szólhatott volna jobban. De itt most minden tökéletes, semmit sem sajnálok."

Dickinson ekkoriban persze beállt az egységes marketingkórusba, és nem fejezte ki aggályait az aktuális interjúkban. Évekkel később azonban már nem köntörfalazott, és egyenesen az első korszak számára legkevésbé tetszetős Maiden-albumaként emlegette a Somewhere In Time-ot: „Ha rám bízzák, teljesen másképp szólt volna a lemez. Számomra a Powerslave a természetes csúcsát jelentette mindannak, amit a The Number Of The Beasttel és a Piece Of Minddal elkezdtünk, és nem igazán tudtam, hogyan tudnánk még inkább előrelépni azon az úton. Úgy éreztem, hogy meg kellene csinálnunk a saját Led Zeppelin IV-unkat vagy Physical Graffitinket, hiszen vagy mindent egy szinttel feljebb tornászunk, vagy elkezdünk stagnálni. Természetesen nem akartam akusztikus lemezt készíteni, de mindenképpen szerettem volna, ha a zenekar továbbra is megmarad trenddiktáló bandának ahelyett, hogy sodródnánk az árral. A világ a lábunk előtt hevert, mindenki kíváncsian várta, mivel rukkolunk majd elő, én pedig úgy gondoltam, itt a remek alkalom, hogy valami vakmerő, nagyszabású művel jelentkezzünk. A Somewhere In Time ehhez képest csak egy újabb Maiden-lemez volt a sorban."

0928maiden5És hogy akkor most kinek van igaza? Én őszintén szólva a Somewhere In Time vonatkozásában inkább Harrisszel értek egyet, ugyanis semmilyen szempontból nem érzem ezt a lemezt a korábbi vonal tipikus megismétlésének. Sőt, egyenesen a Maiden egyik legkülönlegesebb, legizgalmasabb albumának tartom a '86-os művet, ahol a zenekar játszi könnyedséggel vezetett elő valami olyat, ami szervesen következett az előzményekből, ebben a formában mégis újszerűen, frissen hatott tőlük. Ebben a gitárszintetizátoros hangszerelési megoldások szerepét sem lehet alábecsülni, mégis az album ezzel is összefüggő különleges, epikus atmoszférája jelenti a fő varázserőt.

E mágia mibenlétét persze nehéz szavakba önteni, hiszen a nyitó, Steve által írt Caught Somewhere In Time védjegyszerű Maiden, ahogy a mézédes gitárharmóniákból kibontakozik a galoppozós-ikergitáros folytatás – és valahogy mégis más. Ha a The Trooper hallatán az ember úgy érzi, mintha egy ló nyergében vágtatna előre, itt valóban olyan képzettársítások jutnak eszedbe, mintha az űrben repülnél. A szám mindenesetre elementáris, húzását tanítani lehetne, és hiába nem volt maradéktalanul elégedett Bruce az irányvonallal, ezt a teljesítménye alapján senki meg nem mondaná, zseniálisan énekel az egész albumon. A csodálatosan felépített Murray / Smith szólókat is csak dicsérni tudom, akárcsak Nicko McBrain összekeverhetetlen témáit. Maiden-esszencia, változatlan tartalommal és formában, a dinamika mégis új korszakot jelöl.

A Smith-féle Wasted Years már kevésbé tipikus a zenekar szempontjából, száz százalékosan jellemzi azonban a gitárost, legyen szó akár a sokat kopírozott szólisztikus kezdőtémáról, akár a bandához képest kifejezetten hardrockos riffekről. Viszont Harrisnek nem véletlenül tetszett meg egyből, ugyanis az első hangtól az utolsóig briliáns dalról beszélünk, amely emellett ráadásul akkora vokálokkal megtámogatott megarefrént rejt, amit lehetetlen levakarni a dobhártyáról. Nem akarok belemagyarázni semmit Dickinson előadásának különösen letaglózó voltába sem, de talán nem véletlen, hogy ennyire magáévá tette ezt a szöveget ekkoriban... A Maiden valaha írt egyik legslágeresebb szerzeménye ez, a szólómenet pedig szintén a kedvenceim közé tartozik a teljes zenekari munkásság tekintetében is. Albumszerkesztési szempontból talán meglepő, de ezután ismét egy Smith-darab következik, ám a melankolikus-melodikus Wasted Yearsszel szemben a Sea Of Madness nemcsak pörgősebb, hanem mondhatni maidenesebb összhatást is nyert, miközben a többiek hozzátették a magukét. Az áradó gitároknak és Bruce cseppet sem tipikus énekdallamainak köszönhetően a számban a lemez víziószerű, hipnotikus hangulata is szinte kézzelfoghatóan testesül meg, a szólóbetét és az abból kibontakozó, leállós középrész pedig ismét tömény libabőr. Csak ismételni tudom magam: valamit irgalmatlanul elkapott itt a zenekar, akárhányszor hallgatom, a hideg ráz tőle, annyira tökéletes.

0928maiden3A Heaven Can Wait újabb Harris-darab, és noha hét és fél perc, tartósan és fix jelleggel tulajdonképpen csak ez a szám kapaszkodott meg innen a koncertrepertoárban állandó jelleggel, a híres mindenkit-a-színpadra-hívunk-óózni-aki-csak-arra-jár mutatvánnyal. Mindez egyébként érthető is, a nóta ugyanis ismét boszorkányosan fogós, és a pattogós tempókat is tökéletesen kapták el benne. A kicsit talán gajdolósan ható refrént sem lehet nem szeretni, a drámai csúcspont azonban mindenképpen az említett óóó-zás, amit olyan gyönyörűen vezetnek fel, majd támogatnak meg az okos hangszereléssel, hogy egyenesen katartikus-himnikus magasságokba emeli a számot. Mai füllel megkockáztatom: lehet, hogy nem is kellett volna már utánarakni még egy verze-refrén kört, de ez már csak kukacoskodás. Így szerettük meg, így tökéletes, így lett klasszikus, főleg, hogy a lezárás ismét gyönyörű, és csak úgy feszül az energiától.

A B-oldalt (...) kezdő The Loneliness Of The Long Distance Runnert Alan Sillitoe kisregénye és a belőle készült 1962-es film ihlette, és újabb gyors Harris-téma, viszont a gyönyörű, megigéző kezdés helyből más színezetet ad neki, és Bruce nagyívű refrénje, illetve a kristálytisztán folyó-áradó gitárfutamok mellett sem lehet szó nélkül elmenni. A kezdőtéma felpörgetett környezetben történő visszahozatala is csodaszép megoldás. Ez itt kétségtelenül a Maiden epikusabb, progosabb oldala, sosem lett belőle koncertfavorit, viszont igazi csemege. Utána pedig tökéletes ütemezéssel érkezik a harmadik Smith-dal, a Stranger In A Strange Land, amely hangulatát tekintve a Wasted Years tesója, ugyanazt a hardrockos megközelítést hozza, mégis kalandozósabb, atmoszférikusabb, sztorimesélősebb jelleget ölt. Nem tudok mást mondani rá, mint arra: cseppet sem tipikus Maiden, mégis tökéletesen passzol a bandához, Smith méltán lehet rá büszke a mai napig. Fogósságáról pedig mindent elmond, hogy a Wasted Years után ez lett a második single a lemezről...

Murray és Harris közös szerzeménye, a Deja-Vu megint magasabb fokozatba kapcsol a szépen kibontott intró után, ez talán a nyitószámhoz áll legközelebb hangulatilag és atmoszféráját tekintve. Szintén nem vált tömegkedvenccé, viszont tipikusan az a fajta dal, amely csak megbúvik a lemezen, mégsem tudná nélküle elképzelni az ember. A verzéket domináló gitármelódiák is óriásiak, és itt – a '90-es évek Blaze-korszakával ellentétben – még az egysoros refrén is olyan, hogy egyből megadod magad. A végére pedig – a zenekari hagyományoknak megfelelően – egy nagyeposzt hagynak a nyolc és fél perces Alexander The Greattel, amely a korábbi albumzárók méltó utódja és egyben szerves folytatása is. Őszintén szólva sosem értettem, miért nem lett olyan élőben is gyakran játszott darab, mint mondjuk a Hallowed Be Thy Name, a Powerslave vagy a Rime Of The Ancient Mariner, mert nálam egy hajszálnyival sem marad el ezektől. Telezsúfolták óriási dallamokkal, hihetetlenül finom hangszerelési megoldásokkal, és olyan tere van az egésznek, amihez foghatót ekkoriban tényleg senki nem volt képes produkálni a színtéren a Maidenen kívül. De azóta is csak nagyon kevesen, ha egyáltalán...

0928maiden2Az album sikere természetesen óriásinak bizonyult: Nagy-Britanniában a harmadik helyen kezdtek vele, az Egyesült Államokban pedig egész karrierjük addigi legjobb eredményével a tizenegyedik pozícióig jutottak a Billboard Top 200-on (ez aztán további húsz éven át, egészen a 2006-os A Matter Of Life And Death kilencedik helyezéséig a rekordjuknak is számított). Jól futott a két single is, a Wasted Years a tizennyolcadik, a Stranger In A Strange Land a huszonkettedik helyig jutott a brit listákon. A Maiden igazi nagysága azonban – mint mindig – ezúttal is a koncertfronton mutatkozott meg. A Somewhere On Tour névre keresztelt kör kicsivel a lemez megjelenése előtt startolt el a Vasfüggöny keleti felén: a Powerslave-turnés buli után 1986. szeptember 17-én Budapesten, az MTK Stadionban is ismét fellépett a csapat és előzenekara, a Waysted. Ezután egészen az év végéig járták Európát, majd 1987 januárjától Észak-Amerika következett a W.A.S.P. vendégeskedése mellett, hogy aztán a sorozat a Távol-Keleten érjen véget az év derekán, több mint százötvenegy fellépés után. Ez a kör tehát annyival igazából nem sikerült rövidebbre, mint a száznyolcvanhét koncertből álló, a bandát minden szempontból elcsigázó World Slavery Tour...

A Somewhere On Tour természetesen az Iron Maiden addigi legnagyobb szabású körútja volt hatalmas, monumentális látványosságokkal, és karrierjük addigi legnagyobb sikerű turnéja is lett. Nem férhetett hozzá kétség, hogy az Iron Maiden a világ egyik leghatalmasabb zenekara az egész földkerekség legnépesebb és legfanatikusabb rajongótáborával: lehet, hogy például az ekkortájt a Slippery When Wet albummal a rockvilág csúcsára került Bon Jovi a többszörösét adta el annak a lemezmennyiségnek, amit Harrisék, de a merchandise-termékek értékesítése vagy a koncertek látogatottsága terén még ők is legfeljebb fej-fej mellett haladtak a Maidennel. Akiket persze különösebben lemezeladásilag sem kellett félteni: az album mindössze másfél hónap alatt bearanyozódott az Egyesült Államokban, majd később a platina fokozatot is megszerezte. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy több, egymástól független forrás, illetve zenekari nyilatkozat szerint is a mai napig a Somewhere In Time számít a banda legnagyobb példányszámban elkelt lemezének a tengerentúlon, és eladásai után valójában dupla platinát kellett volna kapniuk az Államokban. Világviszonylatban összesen nagyjából 5 millió példányban talált gazdára az anyagból, tehát globális léptékekben is a zenekar legsikeresebb kiadványai közé tartozik.

0928maiden8

Siker ide, siker oda, a lemez elkészítése közben keletkezett nézeteltérések – konkrétan Dickinson szerzői mellőzése – a turné végére egyre inkább megérlelték Bruce-ban, hogy valóban itt lenne valami bátrabb, formabontóbb vállalkozás ideje. Az 1988-as Seventh Son Of A Seventh Sonon bizonyos szempontból a Somewhere In Time zenei törekvései teljesedtek ki (gitárszintik helyett immáron igazi billentyűs megoldásokkal), de az énekes ezzel sem bizonyult maradéktalanul elégedettnek, és ekkor már Adrian Smith is kezdte túl szűknek érezni a Maiden kereteit. A folytatást ismerjük: utóbbi a lemez turnéi után távozott a bandából, Bruce pedig ugyan még húzta pár évig Harris oldalán, de nézeteltéréseik egyre kezelhetetlenebbé váltak, és 1993-ban végül ő is kilépett. Ma már persze megint mindketten a Maidenben nyomják, és ez így is van rendjén, de akkoriban eléggé véglegesnek tűnt mindkét döntés.

Ami a Somewhere In Time-ot illeti, nem tagadom, hogy hozzám személy szerint ez az album és a folytatásnak is tekinthető Seventh Son áll a legközelebb a banda diszkográfiájából. Lehet, hogy nem a '86-os lemez a legtipikusabb Maiden-mű, de éppen ezért tud mai füllel is olyannyira izgalmasan hatni. Bruce-szal ellentétben én úgy látom, a zenekar nagyon is okosan tágította itt a saját határait, és ha a '88-as albumot már csak a Somewhere kiterjesztésének tekintjük, tulajdonképpen azt is meg lehet kockáztatni: a klasszikus korszakban voltaképpen itt mutattak utoljára valami igazán újat magukból. Ezekkel a dalokkal egyszerűen nem lehet vitatkozni, még harminc hosszú év távlatából sem.

Steve Harris és szólózenekara, a British Lion november 20-án Budapesten koncertezik. További részletek itt.

 

Hozzászólások 

 
#32 Henderson 2017-03-03 14:04
Érdekes, nekem is a Killers volt az első Maiden albumom, bár én 2 évvel a kiadás után, gimi harmadik utáni nyáron ismertem meg, onnantól jött a metal őrület nálam.
Idézet
 
 
+4 #31 Szathmári Zoltán 2016-12-18 22:47
A bandát első gimis koromban fedeztem fel, amikor valakitől jugoszláv nyomású lemezen kölcsön kaptam a Killers című második lemezüket, melyen még Paul Di'anno énekelt. Nem is vettem le orosz lemezjátszóm ( csöves rádióra kötött ) lemeztányérjáró l. Nagyon nehezen adtam vissza a tulajdonosának. Persze felvettem Videoton gyártmányú (egyébként általam nagyon szeretett) rádiós magnómmal vagy ötször, de azt a minőséget nem tudta visszaadni, mint a hanglemez, a vynil.
A zenekar tehát belopta magát a szívembe, mint sok más, akkori fiatalnak, aki vágyott az egyre keményebb zenékre.
Ezután, szépen sorban beszereztem minden további lemezüket.
Az itt kritikával illetett Somewhere In Time hárommal később következett az általam elsőként megismert LP után, de nagyon vártam. Éreztem, hogy itt most lesz valami pezsgés, valami zsongás az előzőek után a sorban. Így is lett. Úgy gondolom számomra hozott egy kis vérfrissítést a zenéjük ezen a lemezen, valamint pályájuk addigi sorába. Hogy is fogalmazzak? A kor követelményeihe z igazodva kicsit modernebbül, frissebben hozta a tőlük joggal elvárt minőséget. Tényleg.
Engem a lemez két utolsó dala ütött meg igazán, a többiek mellett természetesen. A Deja Vu még most is könnyeket csal a szemembe ha hallgatom, mert nekem ez így jön le. Hiszek is abban a dologban, amiről szól. A dallamvilága, a ritmikai felépítése és Bruce éneke eszméletlen érzéseket szabadít fel bennem.
Az Alexander The Great meg egy himnikus mű, néhány percben előadva, ahol megelevenedik a történelem. Csodálatos! Ahogy az egész lemez. A lemezborító? Az meg fantasztikus. Tényleg minden Iron Maiden borítót örökletes dolog tanulmányozni olyan művészi. Mert mindig, még most is, újra és újra ad tanulmányozni való élményt, hiszen sok mindent nem láttam, nem fedeztem fel rajta évek alatt sem, pedig jó néhányszor volt a kezemben.
Szerintem egy mestermű ez is.
Idézet
 
 
+1 #30 Lacc 2016-10-07 22:43
borító és kép... ez nem Pesten készült, Halászbástya ?

http://ace-bootlegs.com/wp-content/uploads/BOOTLEGS%20ARTWORK/IRON%20MAIDEN/1986-11-29-PARIS_29-11-1986-audio-front-v2.jpg
Idézet
 
 
+4 #29 eurodog 2016-09-30 19:27
Szerintem ez egy nagyon jó lemez. Nekem az első, a címadó dal tetszik legjobban. Egy érdekesség: (emlékszik még valaki a Poptarisznya c. rádióműsorra?) annak idején a "Poptari-top" összesített éves slágerlistáján 3. lett a Waysted years. Gondoljátok el hogy a sok pop szám között egy heavy metal dal ilyen helyezést ért el !
Idézet
 
 
+3 #28 Draveczki-Ury Ádám 2016-09-30 11:22
Idézet - Lensver:
Idézet - Assassin:
A teljes albumot eljátszották elejétől a végéig? Nekem ez kimaradt. Mikor és hol történt?

Wigwam/Club 202, 2011.02.04 (keresgélnem kellett kicsit :) akkor volt a Chronology lemezbemutató is). Úgy emlékszem, nem sorrendben játszották a számokat a lemezről, de eltolták az egészet.

2006-ban volt egy egész éjszakás wigwamos koncertjük is, mind az öt klasszikus Dickinson / Smith lemezzel, elejétől végéig.
Idézet
 
 
+4 #27 Fátum Doktor 2016-09-30 11:13
Egyébként a Piece Of Mind esetében is kíváncsian várok majd egy hasonlóan színvonalas ismertetőt! :)
Idézet
 
 
+2 #26 Lensver 2016-09-30 11:08
Idézet - Assassin:
A teljes albumot eljátszották elejétől a végéig? Nekem ez kimaradt. Mikor és hol történt?

Wigwam/Club 202, 2011.02.04 (keresgélnem kellett kicsit :) akkor volt a Chronology lemezbemutató is). Úgy emlékszem, nem sorrendben játszották a számokat a lemezről, de eltolták az egészet.
Idézet
 
 
+2 #25 Fátum Doktor 2016-09-30 11:01
Sokkal később, idősebb fejjel kezdtem el nagyjából sorba rakni a Maiden albumokat, mert persze egyáltalán nem megjelenési sorrendben sikerült azokat beszerezni. Egy valami tény. Hasonlóan voltam vele, mint Harris az UFO-val, hogy el sem tudtam képzelni, hogy lehet ennyire jó zenét csinálni. A Somewhere In Time bizonyította be nekem, hogy ha soha nem hallgatnék semmilyen más zenét, csakis Iron Maident, akkor is mindenem meglenne a zenével kapcsolatban, amire csak szükségem van, pedig az ízlésem nincs szűk határok közé szorítva. A borító változatossága, a vérfagyasztó részletesség, a különféle hátborzongató elemek (a távolban villámcsapásokt ól sújtott piramisok, a kaszás fenyegető árnya, stb.) Eddie könyörtelen figurája szervesen hozzájárult az érzések egybeforrásához , a zene, a szövegek és a borító (külső és belső) szent Egységéhez, amely mindig is fontos volt nekem más együttesek esetében is, s amelyet nagyon kevesen tudtak megvalósítani ilyen magas szinten, s színvonalon. Voltak a Maidennek ebben a témában nem igazán értelmezhető lépései, mondjuk a 90-es években (és sajnos az elmúlt 16 évben is), de a 80-as évek a mindig megújuló, de a szigorú értelemben vett energia megmaradás törvényét érvényre juttató filozófia jegyében formálódott meg, és teljesedett ki. A színvonal a 80-as névadó album elszabadulásáva l csak emelkedett. A háborút megvívták a Sátán seregének részeként (The Number Of The Beast), de a jövő hi-tech fegyvereihez is (Somewhere In Time) hozzányúltak, majd egy bibliai világvégét idéző atomrobbantássa l (Seventh Son Of A Seventh Son) ért véget minden, hogy aztán egy csendes, csupán már kézifegyveres támadással (No Prayer For The Dying) eltakarítsanak mindenki mást a színről. Ezt követően végérvényesen bezárták a Birodalom ódon kapuit.
Idézet
 
 
+2 #24 Fátum Doktor 2016-09-30 11:00
Nos, a Powerslave nevű, örökérvényű, abszolút halhatatlan, kikezdhetetlen bazalttömb a számomra minden idők legjobb Iron Maiden albuma, s amelyet minden túlzások nélkül mondhatom, hogy négy-öt éves korom óta istenítek! Nem viccelek, ennyi idősen napi szinten forgott nálam ez a bakelit, és gyerekkori haverommal e gigantikus mű hallgatása közben állandóan azt játszottuk, hogy múmiák vagyunk, akik feltámadnak, és leigázzák a világot. :D Mai napig megvan ez a Jugoton korong (borító nélkül ugyan, amit poszterként használtam taknyos kölyök koromban, s amelyet szép lassan megevett az idő), és már csak emlékként őrzöm, mert a hallgatása, a karcossága miatt már majdnem lehetetlen lenne. A tárgyra térve, a második a Seventh Son, a Somewhere In Time pedig a harmadik Maiden lemez volt, amit beszereztem tinédzserként, és természetesen letaglózott az egész. A Maiden az istenek között csak megerősítette a pozícióját a világképemben, amikor első hallgatáskor lefutott a teljes bakelit, aztán körülbelül öt percig csak ültem, libabőrtől borzongva, és lestem ki a fejemből. Utána kezdtem elölről, majd újra, és újra, és újra. Alig tudtam felfogni, amit hallottam, pedig már akkor is úgy voltam vele, hogy a Powerslave-nél soha nem volt jobb, nincs jobb, s nem lesz jobb soha a világtörténelem ben. Mégis minden egyes Maiden lemez beszerzésekor ezt éreztem, figyelembe véve az eltelt időt, a zenei ízlésem alakulását a korom előrehaladtával , valamint a zenei közeget is, amely akkoriban körülvett, hogy az egész zenei életmű egy hatalmas darab gyémánt. Folyt...
Idézet
 
 
#23 cifrakdaniel 2016-09-30 11:00
Idézet - Assassin:
Idézet - Lensver:
...Azt hiszem, 5 éve, a 25 éves évfordulón az Iron Maidnem eljátszotta az egész lemezt. Elképesztően jó volt!.


A teljes albumot eljátszották elejétől a végéig? Nekem ez kimaradt. Mikor és hol történt?

Az Iron Maidnem, a tribute band. De akkor azt hiszem mind a 3 'csúcslemetr' eltolták végig.
Idézet
 
 
+2 #22 Fátum Doktor 2016-09-30 10:55
Kiváló, részletes cikk!

Mivel nálam az Iron Maiden az abszolút etalon - egész életművüket tekintve -, ezért nehéz feladat azt mondani erre, vagy arra az albumra, hogy: kedvenc. Különös tekintettel a 80-as évekbeli lemezeikre. Tény, hogy a No Prayer For The Dying albummal bezárólag a számomra ez volt – mármint a 80-as évek – a banda ARANYKORA. Így, csupa nagybetűvel. Sokan kételkednek ugyan a No Prayer... elhelyezésével a klasszikusnak nevezhető művek sorában, megkérdőjelezve annak jogosultságát, de maradjunk annyiban, hogy ez az én szubjektív véleményem, tehát még ott tudom egy igazán markáns, mérvadó, és a stílust alapjaiban meghatározó korszak méltó lezárásaként. Egyfajta csúcsdísz a koronán, amely talán kisebb ékszer, mint a többi, de mégiscsak része az egésznek, s a többivel együtt csillog. Folyt…
Idézet
 
 
#21 Assassin 2016-09-30 09:21
Idézet - Lensver:
...Azt hiszem, 5 éve, a 25 éves évfordulón az Iron Maidnem eljátszotta az egész lemezt. Elképesztően jó volt!.


A teljes albumot eljátszották elejétől a végéig? Nekem ez kimaradt. Mikor és hol történt?
Idézet
 
 
+3 #20 Lensver 2016-09-29 10:58
Ott van az 5 legnagyobb kedvenc lemezem között. A Caught... intrójától az Alexander végén elhaló utolsó hangokig zseniális. A Stranger szólója a legendás gitárszólók ligájában is megállná a helyét, Adrian valami egészen zseniálisat alkotott, ez az egész lemezen nyújtott hangszeres/dalszerzői teljesítményére igaz. Azért Murray mester is kitett magáért, az Alexander szólópárbajának végére beszúrt vibratójától mindig libabőrös leszek. Ha egy új jövevénynek egyetlen albummal kellene demonstrálni, mi az a heavy metal, ez a lemez előkelő helyen lenne a jelöltjeim között :)

Azt hiszem, 5 éve, a 25 éves évfordulón az Iron Maidnem eljátszotta az egész lemezt. Elképesztően jó volt!

Köszi a szokásosan magas minőségű írást.
Idézet
 
 
+5 #19 Paolo 2016-09-29 09:13
Nyolc első osztályú dal, üresjárat nélkül, bitang jó hangzás, hatalmas refrének. Nem mellesleg Adrian a címadó dalban követte el minden idők egyik legjobb Maiden-gitárszólóját.
Idézet
 
 
+3 #18 Levike 2016-09-29 08:03
Idézet - Gyökereztető Ödön:
Idézet - Horváth Attila:
Idézet - béka és barack:
Én azon csodálkozok, hogy már 86-ban játszottak nálunk. Micsoda hangulat lehetett.

Ó, ifjú padawan, akkor már visszatérő vendégek voltak Magyarországon! (1984, BS parkoló) Az osztályunkban 3 srácnak volt aznap igazolatlan mulasztása. Rohadt nagy taposás volt a koncerten és gatyáig csurom vizesek voltak a padawanok, erre emlékszem az elmondásukból. (Azt hiszem, a lényegét r
Erős évek voltak, bivaly felhozatallal, bár ehhez a lemezhez óvatosabban álltunk, pontosan a szintik és a Wasted Years populáris főtémája miatt, de felhördülés nem volt. A Poptariszonyat toplistáján kéthetente fej fej mellett küzdött a Wasted Years meg a Modern Talkingtól a Brother Louie. Ja és a Metallica sem tartotta cikinek a nevében lévő műfajt, inkább formálta azt. Hát, ilyen idők voltak.


Pedig a Brother Louie is mekkora szám már, atyavilág!

agadták meg az előadásnak...)


Arról a lemezről a Chery Chery Lady is kibaszott nagyot ütött!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.