Shock!

„You are the church, I am the steeple", ugyebár. Marilyn eljövend, és a nyáj összegyűlik – a legújabb időkben pedig ez látszólag a főhős aktuális teljesítményétől függetlenül, bombabiztosan megtörténik. Persze érthető a lelkesedés, hiszen önálló Manson-koncertet a fővárosban legutóbb kilenc éve láthattunk (ugyanekkor, ugyanitt), azelőtt pedig tizenkét év maradt ki az Antikrisztus Szupersztár nélkül. Előzetesen nem is reméltem annál sokkal többet, mint hogy azzal a bizonyos legutóbbi Park-fellépéssel hősünk leért a gödör aljára, hiszen annál rosszabbul teljesíteni talán fizikai képtelenség volna – ha pedig így történik, akkor ez most egy újabb lépés lehet a felfelé vezető úton. Az újkori hírek arról szóltak, hogy ennél még több is rejlik most Mansonban, úgyhogy ezen a roppant kellemes nyári estén tényellenőriztünk ott, ahol a legkevésbé lehet takarózni.

Érkezésemhez a háttérzenét a VOWWS nevű ausztrál duó szolgáltatta, akik egy vendégdobossal muzsikáltak, és a műsoruk legvégéig se nagyon sikerült kitörniük a háttérzajból. Sebaj, addig is meg lehetett figyelni a mindig fényérzékeny gótokat a színpad környékén, akiknek sosem áll jól a napsütés. Igaz ez egyébként a bemelegítő bandára is, a ′90-es évek vámpírmozijainak kelléktárát magukra applikáló zenészek ennél bizonyára lényegesen többet nyújtanak egy füstös, sötét pincében, itt viszont inkább csak mosolyogni tudtam rajtuk, illetve rugózni kicsit amúgy egyáltalán nem kellemetlen muzsikájukra. Már ők sem szóltak amúgy rosszul, aztán persze a headliner érkezésével a sound is szintet lépett, a két óriási oldalsó kivetítőnek köszönhetően pedig a brutális szituációkat eredményező parkos teltház ellenére is vígan követhető maradt minden színpadi történés, vagyis részemről a komfort megvolt.

Az előzetes menetrendhez képest egészen minimális késéssel el is kezdődött a Marilyn Manson-produkció a Bela Lugosi's Dead című Bauhaus-dallal (ezt nem mi kaptuk speciálba, mindig ezzel kezdenek a turnén), még felhúzott függöny mellett. Szépen végig is ment a nóta, ami miatt egy idő után már sokan feszengeni kezdtünk, mert ekkor még nem értettük, hogy ez is a koreográfia része. A legutóbbi lemezről előhúzott feszes, pattogós Nod If You Understand lökte be a kapukat, hogy aztán ne is játsszanak többet arról a lemezről, amelyről végső soron a turnét is elnevezték. Ki érti ezt? Legutóbb sokkal bátrabbak voltak, hiszen az akkor még megjelenés előtt álló Heaven Upside Downról három dalt is hoztak – abból a szituációból nem is jöttek ki túl jól, talán akkor tanulták meg a leckét. A visszafogottság viszont már csak azért sem igazán érhető, mert a One Assassination Under God, Chapter 1 (tényleg eltelt lassan két év a megjelenése óta?) egészen más ligában focizik a Heavenhez képest, és ahogy hallom, a tábor is rég látott lelkesedéssel rezonált rá.

Ahogy haladtunk előre a szettben, több dolog is kiderült: mindenekelőtt az, hogy nem hazudtak a hírek és a YouTube-videók, a banda tényleg nagyon jó formában van, ami azt is jelenti egyszersmind, hogy a névadó frontember igazán kiemelkedő szériát fut, hiszen végső soron rajta áll vagy bukik az egész sztori – ahogy legutóbb el is bukott az ő szereplésén. „When I said we, you know I meant me / And when I said sweet, I meant dirty", ugyebár. Azt talán felesleges hosszan taglalni, hogy mennyire csereszabatos eszköznek tűnik mellette az összes többi aktuális zenésztárs, hiszen ezt a játékot Brian Hugh Warner már elég régóta, nagyon tudatosan űzi. Vagy éppen a kényszer viszi rá. Azt viszont, hogy a csapatba mi hozta vissza a The Golden Age Of Grotesque / Eat Me, Drink Me-éra meghatározó dalszerzőjét, Tim Skoldöt, egészen pontosan nem tudom, de nagyon örülök neki. A színpadképnek is határozottan jót tett a megjelenése, már látszatra is egészen más kalibert képvisel a frontember mögött, mint az egyébként több mint megbízhatóan teljesítő többi (turné)zenész.

Ahogy utaltam már rá, a koncertkezdésben bizony egy darab hiba nem akadt, a Nod után a Disposable Teens, Angel With The Scabbed Wings, Great Big White World (ezt viszont direkt nekünk küldték speciálba, bár ennek okára nem derült fény), This Is The New Shit sorral ez elméletben sem nagyon lett volna lehetséges, ezzel a meggyőző élő teljesítménnyel együtt pedig már-már megfogalmaztam magamban, hogy bizony az év egyik leendő csúcsprodukcióját látjuk éppen. Az erőben mindössze az okozott apró zavart, hogy minden egyes szám után leállt a gépezet, Manson újra és újra biztosított mindenkit a szeretetéről (?), majd továbbléptünk. Igen, mert ekkor még nem értettük, hogy ez is a koreográfia része. Újra kiemelném a kivetítők meghatározó szerepét, nemcsak a tömeg mérete, hanem amiatt is, hogy a színpad „belakott" része egészen minimális volt, ott is csak néhány remekül kihasznált kettős kereszt és a logó volt megszemlélhető, tehát nagyon kellett az extra segítség (plusz az elő drónképek ezúttal is óriásiak voltak).

Valahol törvényszerű, hogy az érzelmeket nem lehetett a végtelenségig fokozni, és a nemsokára napvilágot látó új album hírnökeként felvillantott Exit Wound környékén már arra eszméltem, hogy egy kicsit leült a buli. Utána a The Nobodies / Diary Of A Dope Fiend / The Dope Show sor is eléggé enerváltnak hatott, pedig ezek a nóták szintén nagy kedvenceim, de most annyira nem éreztük egymást. Addig is rá lehetett csodálkozni viszont a kivetítőn egy-egy újabb nem hétköznapi arcra/jelenetre – mondanom sem kell, nem kellett sokáig a tömeget pásztázni ahhoz, hogy ilyenekre akadhassunk. A Sweet Dreams feldolgozástól már előre fáztam, itt mégis ez adta meg az alaphangot a koncert felpörgetéséhez, meg hát (sajnos vagy sem) elmaradhatatlan immár ez a tétel a Manson-setlistből, nem is véletlenül. A végére pedig behúzták a mOBSCENE-t és a The Beautiful People-t, menetrendszerűen meg is őrült tőlük mindenki, aki addig nem tette volna. A frontember hangja is kiválóan bírta a gyűrődést, mármint az a kevés, ami még mára megmaradt.

Ezután megtörtént az Első Nagy Levonulás, ami szintén a jól átgondolt koreográfia része volt – és lassanként leesett számunkra, hogy miről is van szó. A relatíve sok szünet, a hol hosszabb, hol rövidebb szövegelések mind azt a (szent) célt szolgálták, hogy legalább a másfél órás műsoridő kijöjjön a végére. Ezt egyfelől túlbiztosításnak érzem, hiszen látszólag semmi nem gátolta volna a brigádot abban, hogy még két-három nótát eljátsszanak, egyedül akkor lett volna ez indokolt, ha az énekesnek ismét akadtak volna állóképességi problémái (ahogy múltkor nagyon is akadtak). Így viszont kaptunk egy naaagyon elnyújtott, három blokkra szabdalt ráadást gólyalábas Tourniquet-vel, mocskos, zúzós Personal Jesusszal, és mindennek a végén a műhóeséses, késmikrofonos, kalapkabátos If I Was Your Vampire-ral. Szokás mondani, hogy már csak ezért megjötte eljönni, és a mindig is mostohagyerekként kezelt Eat Me, Drink Me album egyetlen hírmondója ilyen ajándék volt nekem aznap estére, ami szépen keretbe is zárta a fellépést.

Előzetesen volt bennem olyasmi, hogy felejteni jöttem a kilenc évvel ezelőtt történteket, és ennek kapcsán a csapatnak sikerült is feledtetnie velem azt a szörnyű napot. Ma is Chester Bennington halálának híre a legélénkebb emlékem arról a buliról, és örülök neki, hogy ezúttal nem kell majd efféle duplagondolhoz folyamodnom, ha erre a koncertre visszaemlékszem. „I had to fall to lose it all / But in the end, it doesn't even matter", ugyebár.

A fotók mobiltelefonnal készültek.

Fotók (a címlapkép kivételével): Roberto Pavic (a zágrábi koncertről)