Régen kifejezetten csíptem a szupergroupokat. Amikor kijött egy-egy ilyen lemez, mindig izgatottan vártam, vajon mire lesznek képesek az innen-onnan összeválogatott, többé kevésbé saját jogon is ismert, netán nálam kedvenc státuszban lévő tagok. Aztán az évek során annyi formáció gördült le a kiadói futószalagokról, hogy totál megcsömörlöttem tőlük, így ma már inkább hendikep nálam a címke, mintsem előny. Mivel pedig az Elegant Weaponsre kétségtelenül totál illik ez a megjelölés, sokat halogattam, hogy beleássam magam az Evolutionbe. Aztán a végén egyfelől pozitívan csalódtam, másrészt meg abszolút nem. Ki érti ezt?!
Mielőtt azonban belemegyünk a mélyelemzésbe, emlegessük fel, hogy az Elegant Weaponsben a Judas Priestben egyre inkább vezérkari főnöki pozíciót szerző Richie Faulkner kezében van a kormányrúd, elsőtisztje pedig a tehetségét elaprózó millió helyen kamatoztató Ronnie Romero. Kezdetben a panterás Rex Brownnal, illetve Richie Priest-beli kollégájával, Scott Travisszel bútoroztak össze, aminek eredménye a 2023-as Horns For A Halo lemez lett. Azóta Scott és Rex lelécelt, helyükre pedig az Accept-ütős Christopher Williams, illetve a Uriah Heep-basszer, Dave Rimmer érkeztek. A sztárok helyét ma már kisebb nevek töltik be tehát, de azért az új fiúk is ismert figurák, zenei kvalitás tekintetben pedig abszolút hozzák a szintet.
Ahogy az Evolution is, sőt! A lemez kifejezetten izmosan, meggyőzően és izgalmasan indul. Az Evil Eyes olyan, mintha egy Faulkner születése előtti Priest-riffet hoztak volna elő hozzá a raktárból, az ős-sabbathista gitározást a Metallica fekete lemezének riffelésével és azonnal fülbe ülő énektémákkal vegyítő Generation Me pedig csak rátesz egy lapáttal. Itt már le is vetkőztem a szupergrupokkal szembeni ellenérzéseimet, a lelkesedésemet pedig csak feljebb tornássza, amikor a Holly Rollerben a korongon először derül ki: Faulkner tanítómesterei között nemcsak K.K. és Tipton voltak ott, hanem bizony Paul Gilbert is.
Természetesen Richie jelenti a lemez legerősebb oldalát: valóban lélegzetelállító, ahogy a fickó különböző gitáriskolák sarokpontjai mentén játssza le a csillagokat az égről. A többi összetevőt tekintve viszont már kevésbé erős és egységes a szint. A hammondos Come Back To Me-t hallgatva már folyton az villan be számomra, hogy ez amolyan tipikus projektzene. Tudod, amikor a profi muzsikusok összeülnek, és csak úgy szórakozásból, tét nélkül kiráznak valamit a kisujjukból. Csak úgy szupergrouposan. És ez az érzés később is vissza-visszatér, hiába mutatja meg a Thrown To The Wolvesban meg a Mercy Of The Fallenben Faulkner, hogy nagyon hendrixesen is tud gitározni, vagy idézi a The Devil Calls indítása épp a Rusht. Gitárilag tízpontos a cucc, ez nem is kérdés, de összességében azért inkább csak olyan kis kellemes. És ez Ronnie teljesítményére is igaz, akinek hangja természetesen tökéletes mindenhez, amiben ott van a hard rock, de pár dalt leszámítva, azért olyan baromira nem erőlteti meg magát. Ahogy mondjuk a Jelusick-albumokon érzem a késztetést, hogy Dino leszaggassa az arcomat, addig itt Ronnie messze nem tesz bele apait-anyait.
Szóval, ha lenne nálunk is kulcsdalok rovat, mint a Hammernél, oda egyértelműen az első hármat írnám, mert azok tényleg kiválóak. A többi sem veszélyes, csak épp olyan kis szupergrouposak.
Richie Faulkner szeptember 1-jén Budapesten koncertezik a Judas Priesttel. Részletek itt. Ronnie Romerót az idei Tábor Fesztiválon lehet megnézni Gus G.-vel, augusztus 26-án.
Hozzászólások