Először érkezik Budapestre a a King Crimson '80-as évekbeli dalait színpadra állító BEAT. Steve Vai gitáros, a Tool dobosa, Danny Carey, illetve két eredeti King Crimson-tag, Adrian Belew és Tony Levin július 15-én kápráztatják el virtuóz játékukkal a magyar közönséget a Barba Negrában. Az ember azt gondolná, az olyan hatalmas tudású művészek, mint például a gitárfenomén Steve Vai, elvarázsolt, maguknak való, zárkózott emberek. Ehhez képest, mikor Steve bejelentkezett az egyik hétköznap estére leszervezett beszélgetésünkbe, elég volt csupán egyet kérdeznem tőle a BEAT kapcsán, hogy rögtön elvállalta-e felkérést. Innentől kezdve csak úgy ömlött belőle a szó. Rám szinte nem is volt szükség.
Rögtön elvállaltad a felkérést a BEAT-be?
Azért, mikor jött a telefon, volt bennem egy kis bizonytalanság. Persze rögtön hallottam magamban a zenét; egyszerűen imádom ezeket a dalokat, ezt a hangzást. Nagyon szeretem a '80-as évekbeli King Crimson-lemezeket, de pontosan tudom, hogy nem könnyű anyagok. Az elmúlt kábé harminc évben viszont szólóelőadóként turnéztam, szóval arra gondoltam, hogy izgalmas lenne kipróbálni magam valami teljesen más közegben. Szóval rögtön tudtam, hogy szívesen játszanék a BEAT-tel. Akkor ismerkedtem meg a progrockkal, amikor 13-14 éves voltam. A barátom, John Sergio pár házzal arrébb lakott és afféle mentor volt számomra. Ő mutatta meg ezeket a csodás zenéket, például a Queent, a Yest, az Emerson, Lake and Palmert, a Jethro Tullt. Emlékszem, amikor először hallottam King Crimsont, azt gondoltam: ez semmihez sem hasonlít. Rock′n′roll, de mégsem az. Nagyon izgalmasnak találtam. Aztán később visszakanyarodtam a metálhoz és a rockhoz, amiket szintén imádtam. Viszont közben az agyam másik fele meg zenekari darabokat komponált, és továbbra is imádtam az összetett, „sűrű információjú" zenéket. A King Crimson korai dolgai különösen közel álltak hozzám. De a '80-as évekbeli lemezek is igazi monolitok, teljesen egyediek. Olyan gitárjáték volt rajtuk, ami semmihez sem fogható. Robert Fripp és Adrian Belew olyan poliritmikus, egymásba fonódó gitárszólamokat dolgoztak ki, különböző ütemmutatókkal, amilyeneket korábban senkitől sem lehetett hallani. Zeneileg, pusztán hangszeres szinten is összetett anyagok voltak ezek. Rengeteg minden történt bennük, és ahogy ezek az elemek összeálltak a dalokban, az valami varázslatos. Már ének nélkül is izgalmasak azok számára, akik szeretik az okos, részletgazdag zenét. Ahogy aztán Adrian éneke is rákerült a dalokra, az egész hirtelen sokkal befogadhatóbb lett. Emlékszem, hogy a '80-as évekbeli lemezek dalai mentek a rádióban, az Elephant Talkot folyamatosan játszották akkoriban. De más számokat is. Adrian energiája, stílusa, dallamérzéke, szövegírói fantáziája, a hangja, meg az a szabadság, ami árad belőle, sokkal elérhetőbbé, befogadhatóbbá tették a zenét. Akár a nagyközönség számára is. Adrian igazi szabad szellem, egyben pedig ő az egyik legegyedibb zenész, akit ismerek. A gitárjátéka is csak rá jellemző. Általában a gitárosokat be lehet sorolni valamilyen játéktechnikai stílusba. Na, Adrian egyáltalán nem ilyen. Ő maga egy külön kategória. Senki sem játszik úgy, ahogy ő. Sőt, még hasonlóan sem. Ő tényleg megszórta egy kis tündérporral a '80-as évekbeli Crimson-hangzást, és ettől lett végül az a végeredmény, ami.
Mondhatjuk, hogy fiatal korodban a '80-as évekbeli King Crimson volt a kedvenced?
Igen, azt hiszem. Tudod, Robert Fripp – akárcsak Frank Zappa – abban volt zseniális, hogy képes volt összehozni a csapatot, felismerni az emberek erősségeit. Ahogy Frank Zappa, úgy ő is észrevett benned olyasmiket is, amikről te magad sem tudtad, hogy benned vannak. Ez az oka annak is, hogy a King Crimson lemezei mind másként szólnak. Robert Fripp elképesztő érzékkel tudta navigálni azoknak a zenészeknek a tehetségét, akikkel együtt dolgozott. Zappánál ugyanez volt megfigyelhető. Nála szinte minden zenésznek volt valami intenzív, egyedi adottsága. Valami különleges, amit csak ők tudtak, és sokszor ezek a őrült képességek nem is tartoztak a hagyományos könnyűzenei keretek közé. Ezek a srácok bármit el tudtak játszani, simán zenélhettek volna akárkivel, de semmi sem volt olyan, mint amit Frank alkotott. Ő felismerte ezeket a különc, néha már abszurdba hajló tehetségeket, és teret is adott nekik a kibontakozáshoz. Úgy használta a zenészeket, mint festő a színeket a palettáján. Robert is hasonló volt ebben, de ő inkább együtt dolgozott az emberekkel, míg Frank inkább megmondta nekik, mit csináljanak.
Azt tudod, hogy ki dobta fel a neved először a BEAT kapcsán?
Úgy tudom, Adrian volt az. Mikor felhívott, az első kérdésem az volt, hogy Robert mit szól ehhez? Nem akartam belekeveredni semmilyen kényes helyzetbe. De szerencsére Robert teljes mértékben támogatja a BEAT-et, sőt, még ő is javasolta Adriannek, hogy engem kérjen fel. Ez hatalmas dolog volt számomra. Ismertem Robertet korábbról, turnéztam vele a G3 keretében, és nagyon szerettem vele lógni. Nem túl sokat, mert hát ő Robert Fripp, na. Fantasztikus figura, elképesztően intelligens, egyedi, zseniális és nagyon vicces. Tényleg, elképesztően jó humora van. Ugyanakkor viszont nagyon zárkózott is. Aztán már csak az volt a kérdés, hogy egyáltalán el tudom-e játszani a dalokat. Alaposan áthallgattam őket, és arra jutottam, hogy meg tudom csinálni, így elvállaltam a melót. Megkaptam a kottát, és akkor szembesültem vele, hogy sok gitárszólam szinte tele van csapdákkal. Nem igazán lehet őket megváltoztatni, pontosan úgy kell játszani mindent, ahogy meg vannak írva, különben szétesnek a dalok. Ez komoly kihívás volt.
Roberttel személyesen beszéltél róla, hogy te fogod helyettesíteni?
Robert Frippet nem lehet helyettesíteni. Legfeljebb hűséges katonaként beállhatsz a helyére. Igazából nem volt nagyon miről beszélni. Roberttel már sok éve barátok vagyunk, Adriannek pedig azt mondta, én vagyok az egyetlen, akit el tud képzelni ide, aki úgy el tudja játszani a szólamait, hogy jó legyen a végeredmény.
Melyik volt nehezebb: Robert egyedi technikáját elsajátítani, vagy az ő stílusában megszólaltatni a zenét?
Ismerek olyan gitárosokat, akik el tudják játszani ezeket a szólamokat. Senki nem játssza őket persze úgy, mint Robert, de vannak sokan, akik technikailag képesek rá. Zenészként, ha hallok valamit, általában le tudom képezni. Nem arról van szó persze, hogy másolok, de képes vagyok visszaadni, amit hallok. Amikor viszont Robert szólamait hallgattam, egyértelmű volt számomra, hogy itt a hangok az uralkodók, hogy tiszteletben kell tartanom őket. És hogy hogyan jutok el ezekhez a hangokhoz? A legtöbbször ugyanúgy, ahogy anno Robert csinálta. Néha viszont kicsit átrendeztem a fogásokat, mert a kezemnek úgy kényelmesebb volt, de maguk a hangok ugyanazok maradtak. Van viszont egy dolog, amit egy zenész egyszerűen nem tud kikerülni, és nem is szabad, hogy ez eltűnjön. Arról beszélek, hogy ha játszol valamit, mindig kicsit benne lesz a saját stílusod is. Szokták mondani, hogy elég egyetlen hang Jeff Becktől, és máris tudod, ő az, aki játszik. Szóval, amikor én nekiálltam a daloknak, azt mondtam: rendben, ezeket a hangokat fogom játszani, de Steve Vaiként fogom őket megszólaltatni. Robert Frippnek van egy nagyon precíz, szinte már laboratóriumi pontosságú hangzása. Hihetetlenül fegyelmezett, én viszont másként gitározom. Bármilyen zenésznél a személyisége, a pszichológiája egyszerűen belefolyik abba, ahogyan játszik. Ezt nem lehet kikerülni. És nem is érdemes. Robert megközelítése teljesen más, mint az enyém. Ő az effektek mestere például, és a pengetési technikája is nagyon feszes. Amikor az általa írt hangokat játszom, azok átmennek a saját gondolkodásmódomon, az én hangzásomon. És ezen nem is akarok változtatni. Mert akkor már másvalaki próbálnék lenni, abban meg nem vagyok túl jó.
Volt olyan dal vagy részlet, amit nem tudtál egyedül kibogozni, és segítséget kellett kérned Adriantől?
Nem volt ilyen. Trey Gunn, aki egy ideig tag volt a King Crimsonban, néhány társával készített egy elképesztően precíz kottát ezekhez a lemezekhez. Egyetlen rossz hang sincs benne. Ebből tanultam, és igazából nem is nagyon volt szükségem segítségre. Sőt, inkább fordított volt a helyzet: Adrian már jó ideje nem játszotta ezeket a dolgokat, és volt pár szám, ahol ő kérte, nézzem már meg a könyvben, mit is pengetett anno. Ha valaki nem tud kottát olvasni, akkor csak annyit tud tenni, hogy újrahallgatja a dalokat, ami a King Crimson esetében nem könnyű, hiszen kifejezetten sűrű és összetett zenéről beszélünk. De várj csak, most jut eszembe, volt egy alkalom, amikor Roberthez fordultam. Az Indiscipline című dalnál van egy ilyen fura akkordos rész, amit egyszerűen nem tudtam rendesen megfejteni. Viszont tetszett a formája, úgyhogy azt megkérdeztem tőle, hogyan is csinálta pontosa. Elképesztően kedves volt, küldött egy videót, amiben megmutatta és elmagyarázta. Aztán hozzátette: „De ne csináld pontosan így, mert ha ott ülök majd a közönségben, azt akarom hallani, hogy Steve Vai Steve Vai-ként játszik."
Már vagy hetven BEAT-koncert van a hátad mögött. Ezek alapján melyik számot a legnagyobb kihívás élőben játszani? És melyiket élvezed a legjobban?
Csak néhány olyan dal van, amit szeretek, a többit egyenesen imádom. Ránézek a setlistre, látom, mi jön, és már mondom is magamban: „ó, igen, igen, igen!" Nagyon szeretem játszani a Neal and Jack and Me-t, imádom a Neuroticát, a Three of a Perfect Pairt, a Frame by Frame-et, és különösen élvezem a Matte Kudasait is. Ezek gyönyörű darabok, és közben elképesztően nehezek is, de pont ettől izgalmas az egész. A legnehezebb pedig a Three of a Perfect Pair. Végig nyolcadok mennek benne, őrült tempóban, brutális hangközugrásokkal, és nincs megállás egy pillanatra sem. Elképesztően precízen kell játszani. Imádom. Fripp egy igazi szörnyeteget rakott össze. Ráadásul nagyon az ő technikájára épül. Szóval egy kicsit aggódtam, hogy el tudom-e majd játszani. Persze tudom, a titkot, hogyan kell gyakorolni: nagyon lassan kezded, minden hangot tökéletesen kijátszol, aztán fokozatosan gyorsítasz. Ennyi az egész. És persze nem szabad feladni. Amikor végül sikerül, az elképesztően kielégítő érzés. Szóval ez a darab a legnehezebb. De már megvan! (nevet)
Felmerült bennetek valaha, hogy a koncerteken teljes egészében eljátsszátok mindhárom lemezt? Hiszen összesen is csak két óra körül van a játékidejük.
Nem, az már egyértelműen túl sok lenne. A többieknek viszont véletlenül se említsd ezt az ötletet! Még vérszemet kapnának! (nevet)
Szeretnélek kérdezni kicsit a Joe Satrianival közös dolgaidról is. A Dancing című számotok március elején jelent meg. Jól érzem, hogy van benne egy kis BEAT-hatás?
Hát, Steve Vai már csak ilyen. Szeret stílusokat keverni, egymásba oltani. Amikor Joe-val elkezdtünk ötleteket cserélni, dalokon dolgozni, úgy ment a dolog, hogy küldözgettük egymásnak a témákat, aztán átbeszéltük őket. A Dancing amúgy egy feldolgozás volt, az eredeti Paolo Conte, egy olasz popelőadó száma. Semmi köze a rockhoz. De én már a '80-as években teljesen beleszerettem. És ezer éve kitaláltam, hogy egyszer átültetem majd gitárra. Amikor egy ötlet nem hagy békén, az általában annak a jele, hogy foglalkozni kell vele. És mivel évekig ott motoszkált bennem ez a gondoltat, csak az volt a kérdés, hogy mikor szakítok rá időt. Szép lassan egyre feljebb került a fontossági listámon. Viszont mindig két gitárral hallottam a fejemben. Mikor elkezdtünk Joe-val zenéket cserélni, arra gondoltam, lehet, hogy nem fog ráharapni, de azért elküldtem neki az elképzeléseimmel együtt, beleértve még a videó ötletét is. Joe-val nagyon egyszerű a dolog: ha tetszik neki valami, akkor tetszik. Ha nem, akkor nem. Csak ennyit írt vissza: „Fogalmam sincs, mit fogok benne játszani, de bízom az őrültségedben." Így aztán megcsináltuk.
Mesélnél egy kicsit a Glenn Hughesszal közös munkáról?
Az is fantasztikus volt. Régóta ismerjük Glennt, aki tényleg egy különleges jelenség, egy hatalmas ikon. Jóval azon a ponton túl is, ahol sokan már visszavonulnak, ő még mindig elképesztő szinten teljesít. Kevés ilyen énekes van. Az első Satriani/Vai kislemezt, a Sea of Emotion egy elég egyenes, dögös, instrumentális rockszám volt. Jó, talán nem teljesen egyszerű a riff, de nagyon befogadható és erős dal. Ez jelezte az embereknek, hogy készül valami. Aztán amikor tovább dolgoztunk az anyagon, kellettek még további kislemezek is. És itt jön a különbség köztem és Joe között: ő inkább letisztultabb, egyenesebb, egyszerűbb zenében gondolkodik, míg én kicsit furább vagyok. Szeretem az összetettebb, részletgazdagabb dolgokat. Viszont mindketten imádjuk a jó dallamokat. Joe elő is állt egy nagyon fogós, dallamos, gyönyörű gitártémával, amiben benne volt az az igazi Satriani-érzés, amit tőle várnál. Gondoltuk is, hogy ebből lehetne maxi, de nem voltunk biztosak a dolgunkban, mert ott volt ugyebár a Dancing is. Szóval elküldtük a kiadónak ezt a két témát, hogy segítsenek a döntésben és ők végül a Dancingre voksoltak. Ott volt viszont az I Wanna Play My Guitar is, ami szintén Joe alapötlete volt. Úgy gondoltuk, hogy ez időben remekül illeszkedne második kihozott dalként a kicsit fura Dancing elé. Sőt, még jobban működne énekkel. Így kértük fel hozzá Glennt, aki régi barátunk, így szívesen jött.
A BEAT július 15-én Budapesten, a Barba Negrában koncertezik. Részletek itt.
Az interjú szerkesztett változata a HammerWorld magazin májusi, No. 357-es számában jelent meg.
