Shock!

Tulajdonképpen vicces, hogy akkor rukkol elő emberemlékezet óta leginflémszesebb lemezével az In Flames, amikor Anders Fridén és Björn Gelotte kivételével már szó szerint senki sincs a csapatban a régi svéd színtérről, sőt, a volt kollégák is a banda régi hangulatait elevenítik fel kicsit másképp a The Halo Effectben. Nem tudom, minek köszönhető a Foregone egyértelmű egyet-vagy-inkább-kettőt-hátra megközelítése, hiszen Andersék mindvégig csakis a saját fejük után mentek, és magasról tettek a rajongói elvárásokra – de a banda régi híveként igazából csak annyi érdekel ebből, hogy a magam részéről több mint másfél évtizede nem élveztem ennyire egyik munkájukat sem.

Pedig amúgy nagyra értékeltem ám, hogy a zenekar nem hajlandó újraírni a The Jester Race-t meg a Reroute To Remaint, hanem megpróbálnak új utakat törni, fejlődni, kísérletezni. Még úgy is, hogy mindez azzal járt: nem igazán volt kedvem hallgatni az újabb és újabb albumaikat. Semmiképpen sem nevezném rossznak vagy gyengének egyiket sem, ostobaság is lenne, de fogódzót nem igazán találtam bennük, azok az ízek pedig, ha nem is nyomtalanul, de elveszni látszottak, amik miatt oly sokan megszerettük ezt a csapatot a '90-es évek derekán. És ugye nem mellesleg a metál evolúciója szempontjából is megkerülhetetlenek voltak általuk.

Nos, miután megmelegedett a bandában három amerikai zenész, eljutottunk oda, hogy a Come Clarity óta nem volt egyszerre ennyire önazonos, metálosan zúzós meg gyors, és nem dolgozott ennyi hagyományőrző svédacél témával az In Flames. Tabula rasának, teljes hátraarcnak persze azért a Foregone-t sem nevezném, senkinek sem támad majd olyan érzése a dalok hallatán, hogy na, ezek is visszautaztak az ezredfordulóra. De az érzésvilág összekeverhetetlen. És nekem bizony baromira hiányoztak azok a hangulatok az újkori In Flames-lemezekből, amik itt mindjárt a nyitó hármasban hátbaverik a hallgatót. A The Beginning Of All Things That Will End prológusa helyből visszarepít a '90-es évek Göteborgjába szépen, ízesen kibontott akusztikus témázgatásával, jelzésszerű folkos-mesélős hangulataival, majd utána valósággal robban a State Of Slow Decay melo-deathes szögelése. Ez annyira hagyományőrző, hogy már elsőre is széles vigyorral hallgattam a kocsiban, és a jól eltalált dallamos refrén szinte csak a cseresznye a torta habján. De ha lehet, a Meet Your Maker még ennél is jobban tetszik vérszomjas riffelésével, egyszerű, de tökéletesen megformált melodikus kórusával. Itt egyértelműen a 2000-es évek elejének hangulatai kísértenek, méghozzá a legszebb formában.

Ilyen alapozás után nem nehéz rokonszenvvel közelíteni a folytatáshoz, és nem is okoznak csalódást. A groove-ban erős, verzéiben is dallamos éneket villantó Bleeding Out vagy az első felvonásban fület gyönyörködtető göteborgi témákkal kábító, a második részben korszerűbb hangszerelésű, ám dallamvilágában megint totál old school Foregone, a szinte éneklő gitárfutamokkal startoló, egyszerre sodró és masszív The Great Deceiver vagy az ultrasúlyos, mégis himnikus magasságokba emelkedő End The Transmission zárás egyaránt kiválóan sikerült. De ugyanígy megnyerő az akár még power-balladának is csúfolható Pure Light Of Mind vagy a láncfűrészes-mocsártaposós svéd death metal riffeket melodikus megoldásokkal keverő In The Dark is. Tényleg sikerült ízlésesen, erőltetettségtől mentesen feleleveníteni a régi bukét és közben megtartani mindazt, amit működőképesre csiszoltak a késői korszakban. Ennek megfelelően az egész Foregone markáns önálló karakterrel rendelkezik: a hangszerelésben végig ott a modern In Flames, illetve énekfronton is baromi dallamos az egész lemez, de sokkal több a markánsra vett, jellegzetes nordikus heavy/death-riff, mint az utóbbi albumokon.

Fridén adottságai mindig is limitáltak maradnak, de mára azért nagyon alaposan megtanulta, hogyan lehet kihozni a legtöbbet a meleg levegőből, roppant okosan dolgozik maga alá a vokálmunkával és a hangszerelési megoldások is végig segítik. Az A Dialogue In B Flat Minorban kábé el is jut a saját határaiig, de egyszer sem terjeszkedik túl rajtuk. Tanner Wayne hatalmasakat alakít a doboknál, és a gitárfront is végig élő, lélegző, tényleg méltó a csapat legszebb hagyományaihoz. Pedig Chris Brodericket amúgy nem kedvelem különösebben: mindent tud a hangszerről a csávó, nyilván, de kicsit a játéka is olyan volt nekem mindig, mint a fizimiskája, mintha vonalzóval, körzővel tervezték volna meg. Most viszont kimondottan jót tett az összképnek az általa képviselt technikás és nagyon metálos stílus. A lemez hangzása meg elképesztően jó és erőteljes.

Fentiek eredőjeként olyan dinamikával, érzésvilággal rendelkezik a lemez, hogy garantáltan rengeteg csalódott régi hívet vissza fognak édesgetni vele, engem is egyből sikerült. A Days Of The Lostról azt írtam, hogy a legjobb In Flames az említett Come Clarity óta – nos, ugyanez a Foregone-ra is áll. 2023 egyik legkellemesebb meglepetése máris itt van.