Shock!

Három óra késéssel esett csak be John Corabi és kísérőzenekara az Analogba, a New Day lemez turnéjának budapesti állomásán, miután órákat araszoltak az M1-es autópályán. Troy Luccketta, a Teslában évtizedeket lehúzott dobos viszont volt olyan kedves, és a koncert után így is szakított rá időt, hogy beszélgessünk kicsit az őt érintő aktualitásokról. Meg persze a dicső múltról.

Jól gondolom, hogy ez az első alkalom, hogy Magyarországon jársz? A Teslával sosem léptél fel itt korábban.

Igen, még sosem jártam itt. És sajnos most sem tudom megnézni a várost, mert holnap is koncertünk van, aztán meg megyünk Olaszországba, a Frontiers Fesztiválra.

Pár hete beszélgettem John Corabival, és mesélte, hogy elég vicces sztori, ahogy a bandába kerültél. Gyakorlatilag a véletlennek volt köszönhető...

Igen, Michael Devin kérdezett meg, érdekelne-e a dolog, akivel van egy másik zenekarunk is, a Rizz and The Believers. Michael éppen nálam lakott, és említette, hogy John hamarosan hívni fogja. Sok éven át igazából nem nagyon akartam turnézni, inkább csak a Rizz-projekttel foglalkoztam. Szóval nagyon jókor jött a megkeresés, mert már kezdtem érezni, hogy kedvem van útra kelni. Johnt korábban nem igazán ismertem, de az a legjobb benne, hogy emberként is nagyon megszerettem, és persze baromira bejön a zenéje is. Korábban nem igazán ismertem a munkásságát. Igazából alig tudtam róla valamit. Mára viszont rajongó lettem, teljesen rá vagyok kattanva John Corabira.

Olvastam egy korábbi interjút veled, ahol azt mondtad, amikor annak idején kiléptél a Teslából, annak az volt az oka, hogy több időt akartál tölteni a családoddal, illetve más projektekkel foglalkozni.

Igen, egyszerűen úgy éreztem, eljött az ideje ennek. Valami újat, valami mást akartam csinálni. Egy kicsit visszavenni a tempóból, átgondolni az életemet. És ahogy mondtam, azóta nem is nagyon turnéztam. Volt egy körülbelül hét hónapos időszak, amikor a The Guess Who-val léptem fel, de ennyi. Akkor játszottunk együtt először Michaellel is. Azután együtt dolgoztunk tovább a Rizz-projekten. És pont nálam volt, amikor John hívta, hogy a fia, akit dobosnak szeretett volna a zenekarba, inkább a saját zenekarára akar koncentrálni. Michael megkérdezett, érdekelne-e a dolog, én pedig rögtön éreztem, hogy itt az idő újra színpadra állni.

És milyen érzés újra úton lenni?

Nagyszerű! A mai koncert is nagyon jó volt.

Tényleg? Jó ezt hallani. Ez a turné azért lényegesen kisebb költségvetésű, mint amikhez a Teslában hozzászoktál. Nem kényelmetlen megint furgonnal utazni?

Nem igazán. Tudod, amikor az ember már mindent átélt és megtapasztalt, mint mi, akkor átértékeli a dolgokat. Nekem kifejezetten tetszik, ahogy most csináljuk a koncerteket. Inkább utazom így, mint turnébusszal. Ha azzal mennénk mindenhová, akkor most felszállnánk a buszra, egész éjjel úton lennénk, aztán reggel felébrednénk valahol. De így sokkal több a közös élmény. Visszamegyünk a hotelbe, lazítunk, együtt lógunk egy kicsit. Aztán reggel beülünk a furgonba, rójuk a kilométereket, közben látjuk az országot és ezeket a gyönyörű helyeket. Szóval tényleg nagyon élvezem.

És mivel foglalkoztál az elmúlt időszakban, mióta kiléptél a Teslából? Említetted a The Guess Who-t...

Igen, az talán 2022-ben vagy 2023-ban volt, már nem is emlékszem pontosan. Körülbelül hét hónapot töltöttem velük. Azután pedig a Rizz and The Believers projekten dolgoztam. Ez igazából a szerelemprojektem lett, és az időm nagy részét ezzel töltöttem.

Jól tudom, hogy a fiad is részt vesz benne?

Igen. Ő még a covid előtt kezdett együtt dolgozni Rizz-zel, producerként. A fiamnak volt egy műtétje, ezért elmentem hozzá három hétre, és ez pont akkor volt, amikor Rizz anyagain melózott. Aztán egyszer csak megkérdezte: „Hé, apa, feldobnál pár témát ezekhez a dalokhoz?" Mondtam, hogy persze. Aztán mire három hét múlva eljöttem onnan, azt mondtam neki: „Te, szerintem ez a srác szupersztár lehet." Minden adottsága megvan ugyanis hozzá: elképesztő a munkamorálja, jó dalokat ír, fantasztikus érzéke van a zenéhez. És az elmúlt években még több olyan tulajdonságát ismertem meg, ami csak tovább erősítette ezt a meggyőződést bennem. Számomra viszont fontos az is, hogy milyen ember valójában. És szerencsére nagyon hasonlóak vagyunk. Szeretjük az embereket. Ő is aktívan segít másokon. Van egy kezdeményezése, a MakeThemSmile.org, ami a szívügye lett. Nemrég tartották a tizedik évfordulóját. Minden decemberben szervez egy koncertet Renóban, teljesen megtöltik a helyet, és az emberek játékokat, ajándékokat hoznak gyerekeknek. Aztán ezeket elviszik különböző közösségekhez, jótékonysági szervezetekhez, és szétosztják a gyerekek között. Én magam is évek óta részt veszek jótékonysági munkákban, adománygyűjtésekben, próbálok segíteni másoknak. Ez az életem egyik fontos része, tulajdonképpen a küldetésem. Szeretek adni, támogatni másokat, és látni, hogy valóban tudunk változást hozni az emberek életébe. És Rizz is ilyen, ezért is működünk jól együtt.

Rizz zenéje reggae-alapú, John Corabi dalaiban is van sok soul- és countryhatás, amik szintén elég távol esnek attól a hard rocktól, amit a Teslával játszottál. Tudatos döntés volt, hogy egy kicsit eltávolodj a műfajtól?

Szerintem egyszerűen csak így alakult. A Tesla után elkezdtem együtt dolgozni Rizz-zel, az ő zenéje pedig leginkább a reggae, a rock és a pop keveréke. Aztán eljutottunk Jamaicába is, és valahogy teljesen beszippantott ez az egész világ. Egyszerűen beleszerettem ebbe a stílusba. Korábban nem voltam nagy reggae-rajongó, nem hallgattam ilyen zenekarokat, de az ő zenéje valahogy megfogott. Nem volt bennem előre elhatározás, hogy „most eltávolodom a rocktól" vagy ilyesmi. Persze jó érzés volt egy kicsit kilépni abból a közegből, hiszen annyi éven keresztül csináltam. A reggae fesztiválokon fellépni is óriási volt, hiszen teljesen más ott a közönség, a közeg, és így az élmény is. Amikor visszatértem a rockvilágba Johnnal, először nem is tudtam, milyen érzés lesz, amíg újra színpadra nem álltunk. Viszont minél több időt töltünk együtt, annál jobban összeérünk zenészként is. Még mindig keressük az összhangot, tapogatózunk, de egyre jobban alakul a dolog. Például ma este a Man In The Moon végén is próbálgattunk új dolgokat, beletettünk egy extra kiállást is. Folyamatosan kísérletezünk. De ez benne a jó. Ez a zenekar gyakorlatilag bármit el tud játszani, és csak az számít, hogy élvezzük-e a dolgot.

Van rá esély, hogy együtt is írtok majd dalokat?

Persze. Sőt, az egész zenekar nagyon szeretné, ha összejönne. Az biztos, hogy felveszünk egy élő lemezt Nashville-ben, egy kisebb klubban. Aztán szeretnénk készíteni egy feldolgozásalbumot is. És úgy tudom, szó van egy teljesen új stúdiólemezről is. De lehet, hogy ez még titok, szóval kérdezd meg tőle, rendben van-e, hogy beszéltem róla. Nem akarom lelőni a poént, ha még nem szeretné nyilvánosságra hozni. (Megkérdeztem, John megengedte – K.G.)

Térjünk vissza egy pillanatra a Rizz and the Believershez! Más technikát, hozzáállást igényel ilyen zenét játszani, mint hard rockot?

Igen, abszolút. Az ő zenéje teljesen más világ, így másfajta szemléletet kíván. Szoknom is kellett a dolgot. Az új dalai inkább középtempósak, nem túl kemények. A szett végére viszont már lehet egy kicsit erősebben odapakolni, jobban odacsapni a dobnak, és ezt szeretem is, mert alapvetően ebből a világból jövök.

Kérdezhetek a Tesláról is?

Persze.

Amikor csatlakoztál a zenekarhoz, még City Kiddnek hívták a bandát. Emlékszel, ki találta ki a Tesla nevet?

Igen, Tom Zutaut és a menedzserünk, Cliff Burnstein. Épp a Bearsville stúdióban voltunk, hogy felvegyük az első lemezünket. Tudtuk, hogy új névre van szükségünk. Cliff lejött hozzánk, és elkezdett mesélni arról, hogy szerinte a Tesla jó név lenne a zenekarnak. Elmagyarázta, ki volt Nikola Tesla, és teljesen ledöbbentünk, hogyhogy nem tudunk semmit korábban erről az emberről! Nagyon izgalmasnak találtuk a történetét, és marketing szempontból is erős névnek tűnt. De igazából Cliff Tom Zutauttól kapta az ötletet. Tom volt az, aki igazán képben volt Nikola Teslával kapcsolatban. Legalábbis én így emlékszem. A menedzsment aztán kidolgozta az egész arculatot és koncepciót, ami nagyon jól működött. Volt mire építeni vizuálisan és hangulatban is. A Tesla klipjeiben például soha nem mentünk rá a „csajok, szex és rock'n'roll" vonalra. Egyáltalán nem ezt az irányt követtük. Távol tartottuk magunkat ettől az egésztől.

Az első album olyan lehetett, mint egy valóra vált álom, hiszen hatalmas siker lett, két slágerrel, a Modern Day Cowboyjal és a Little Suzival.

Csodálatos időszak volt. Mindannyian a húszas éveink közepén jártunk. Előtte Eric Martinnal zenéltem. Turnéztunk is valamennyit, de azért az még teljesen más szint volt. Viszont amikor először láttam a teslás srácokat játszani, rögtön tudtam, hogy én vagyok a hiányzó láncszem. Tudtam, mit tudok hozzátenni a zenekarhoz, és egyszerűen helyesnek érződött az egész. Jeffben is láttam azt a bizonyos sztárkisugárzást. Aztán amikor elindultunk a Def Leppard-turnéra, olyan volt, mintha előre megálmodtam volna az egészet. Láttam magam előtt, hogy be fogunk futni, egy pillanatig sem kételkedtem benne.

Ilyen magabiztos voltál?

Egyszerűen tudtam, hogy sikerülni fog. Hittem benne. És minden pontosan úgy is alakult, ahogy a fejemben elképzeltem. Örök hála érte Cliffnek és Tom Zutautnak is! Ők tényleg rengeteget segítettek.

1996 körül jött aztán egy négyéves szünet a zenekarnál. Annak mi volt az oka?

Tommy Skeoch már nem volt velünk, így négytagú zenekarként működtünk tovább, egyetlen gitárral. Nem akartunk új gitárost bevonni, de kezdett mindenki elfáradni. Az énekesünk, Jeff Keith sem volt akkoriban igazán jó állapotban. Aztán volt egy koncertünk, ami után gyakorlatilag minden szétesett. Rögtön azután az este után éreztük, hogy ennek vége. A zenekaron belül is mindenki arról beszélt, hogy talán itt az idő lezárni ezt az egészet. Nem volt harag vagy konfliktus, senki sem veszett össze senkivel. Egyszerűen úgy éreztük, hogy ennyi volt bennünk. Tommy hiánya nagyon érződött, ő ugyanis meghatározó része volt a Tesla hangzásának. A kétgitáros felállás nagyon hiányzott.

Négy év múlva aztán minden újra kisimult?

Igazából mindenki élte a saját életét, csinálta a saját dolgait. Aztán az egyik rádió szervezett egy arénabulit Rocktoberfest néven, 2000 októberében. A Three Doors Down nyitotta az estét – akkoriban a Kryptonite, vagy ahogy sokan hívták, a Superman kezdett nagyon menni. Az Oleander is fellépett, akik talán sacramentóiak voltak. Szóval ennek kapcsán az egyik rádiós fickó, Pat Martin elkezdte felhívogatni a Tesla tagjait. Amikor engem keresett, először nem is tudtam, mi legyen, hiszen évek óta nem beszéltem senkivel a bandából. Aztán visszahívott, hogy mindenki benne lenne, szóval azt mondtam, oké, csináljuk! És igazából ez indította be újra a Tesla-sztorit.

Manapság tartod még a kapcsolatot a Tesla tagjaival?

Igen, Jeff-fel például pár napja is üzenetváltásban voltunk. Nem mondanám, hogy állandóan egymást hívogatjuk, de mindenki nagyon szereti és tiszteli a másikat. És szeretem a Teslát is. Az a zenekar az életem egy fantasztikus része volt, rengeteg lehetőséget adott nekem. Szóval sokat jelent nekem ma is.

Egyáltalán nem bántad meg, hogy kiléptél?

Nem. Sőt, hálás vagyok azért, hogy most azt csinálhatom, amit csinálok. Hogy így alakult az életem, és működik. Ők is aktívak, jól mennek a dolgaik, szóval minden rendben.

El tudod képzelni, hogy egyszer még újra együtt játsszatok? Mondjuk egy búcsúturnén vagy valamilyen különleges alkalmon?

Sokan kérdezték már ezt. Úgy tudom, Brian Wheat is beszélt erről korábban. Legalábbis hallottam olyasmit – bár nem tudom biztosan, igaz-e –, hogy szeretne még egy utolsó közös turnét összehozni. Őszintén szólva, nem tudom, mit érzek ezzel kapcsolatban. Soha nem mondom, hogy soha, mert az élet kiszámíthatatlan. De jelenleg nem érzem, hogy erre vágynék, de ki tudja, mit hoz a jövő. Minden jót kívánok nekik, és remélem, ők is nekem. Végül is harminchat évet töltöttünk együtt.

Azt áruld még el nekem, hogy milyen volt Keith Emersonnal muzsikálni?

Az valószínűleg az egyik legcsodálatosabb élmény volt az életemben. Münchenben vettünk fel egy lemezt Three Fates Project címmel. Az egész egy hatalmas tanulási folyamat volt számomra, aminek során egy hetvenfős zenekarral dolgoztunk együtt. Nagyon különleges anyag volt. Aztán terveztünk egy japán turnét is, nyolc koncerttel. Minden le volt szervezve: repülőjegyek, dátumok, minden készen állt. Éppen próbálni készültünk, amikor megtörtént a tragédia... Keith öngyilkos lett. Fantasztikus ember volt. Egy csodálatos üzenetet is hagyott nekem, amit sajnos csak egy évvel a halála után láttam meg, mert sosem néztem a Messengeremet. Hihetetlenül szép sorokat írt arról, mennyire élvezte a közös munkát, hogy milyen sokat jelentett neki is. Még fel is hívott egyszer, elénekelte nekem a Happy Birthdayt, és rajta hagyta az üzenetrögzítőmön. Tényleg nagyon különleges kapcsolat volt a miénk. És ezt nagyrészt Marc Bonillának köszönhetem. Három lemezen dolgoztam vele együtt, és teljesen megváltoztatta az életemet. Valószínűleg nem beszélek róla eleget róla, pedig az egyik legkedvesebb barátom. Ő hitt bennem talán a legjobban egész életemben. Miatta kerültem Keith csapatába. Én pedig megpróbáltam felnőni a feladathoz. Alázatra tanító, ugyanakkor gyönyörű élmény volt.

Említetted az élő lemezt és a feldolgozásalbumot, de milyen más terveid vannak még a jövőre nézve? Min fogsz dolgozni?

Rengeteg lemezen dolgozom folyamatosan. Például tíz éve készítettem egy albumot Brad Whitforddal és Derek St. Holmesszal, Reunion címmel. Utána turnéztam is velük, aztán végül Brent Fitz ugrott be helyettem, mert én nem tudtam folytatni. Akkoriban a Whitesnake-nek is nyitottak. Brent és én jó barátok vagyunk. Tulajdonképpen rajta keresztül kerültem később a The Guess Who-ba is. Nagyon hasonló gondolkodású emberek vagyunk, sokat lógtunk együtt. Imádom Brentet, fantasztikus dobos, remek zenész és nagyszerű ember. És hogy mit tervezek a jövőben? Valószínűleg továbbra is lemezeket fogok készíteni. Rengeteg olyan projekten dolgoztam már, amikről az emberek nem is tudnak.

Egyelőre akkor nem tervezel visszavonulni?

Nem, egyáltalán nem. Sőt... Bárcsak beszélhetnék arról, min dolgoztam nemrég, de még titok. De ha követed a közösségi oldalaimat, előbb-utóbb úgyis ki fogom rakni. Valami olyasmit vettem fel, amit elképesztően élveztem. Egy nagyon különleges dolog, majd meglátjuk, mi lesz belőle.