Shock!

Két hete a szemek és a fülek egyértelműen Birminghamre összpontosultak – Ozzy és a Black Sabbath utolsó nekifutásával (na jó, az énekes esetében ez azért egy kicsit gonosz képzavar), illetve a stílus megannyi sikeres szereplőjének erre az alkalomra összeverbuválásával teljesen megalapozottan. Sokan kérdezhették viszont, hogy a város második legsikeresebb csapata ebből a műfajból miért nem tisztelgett hazai pályán a földijeik előtt – nos, a válasz ismert: ők már novemberben elígérkeztek, hogy a Scorpions hat évtizedes munkásságát szintén „otthon" megünneplő koncerten legyenek kiemelt vendégek. A komolyan beharangozott esemény pedig a Schenker-művek számos rajongójának kihagyhatatlan lehetőségként jelent meg – de úgy tűnik, nem mindig igaz, hogy mindenhol jó, de legjobb otthon.

Nekem a koromból és a családi hátteremből eredően is csak későn jelent meg a zenekar – és általában a rock/metál zene az életemben. Az általános iskolai osztálybulikon természetesen mindig volt Wind Of Change, és az Alien Nation markáns „Walk on" refrénje is ott csengett a fülemben, ahogy tudtam a White Dove-ról is – de a falakat igazából csak a You And I és az azt tartalmazó Pure Instinct döntötte le. Utána viszont egyformán jól tudott esni a Lovedrive-tól a Love At First Stingig tartó csúcskorszak és a '70-es évek hőskora, még ha Uli Roth számai – főleg ahol ő énekelt – egy kicsit nehezebben is jöttek be... de egyértelműen erre épült rá a stílus iránti rajongásom. Mindezt pedig pont akkor, amikor ők is a '80-as évek nagyjainak kálváriáját járták a nem túl jó útkeresésnek bizonyult lemezekkel, és minden más kezdeményezésük is csak az ötlettelenség bélyegét kapta meg. (Így járt a szimfonikus lemezük is, pedig már jóval előbb kitalálták, mint a Metallica, és Michael Kamen is eredetileg velük akart dolgozni, csak nem tudott összejönni – a végeredményt hallgatva viszont ez nem is baj.) Ráadásul mindez egy elég koncertínséges időszakban is volt, ahol nyolc évig kellett várnom az első fellépésükre – igaz, az Unbreakable turnéjának bécsi állomása, ahol én is megkaptam a DVD-n a pár másodperc hírnevemet, ezért bőven kárpótolt. Azóta pedig nemcsak az előbb említett lemez állította helyre a hírnevüket, hanem az összes utána jövőbe se nagyon tudott senki belekötni – noha a Humanityn kívül inkább a tisztes iparosmunka minőségi változata mindegyik – legfeljebb csak az böki sokak csőrét, hogy a másfél évtizede meghirdetett búcsú után is még működnek tovább, sőt, csak Pesten is pont annyiszor léptek fel azóta, mint előtte negyvenöt év alatt összesen.

Kilenc megtekintési alkalom után – amiből kettő szimfonikus volt – már én is elégedetten dőltem volna hátra, és nem hozott volna lázba az, hogy pont a szülővárosukban láthatom őket – de az, hogy nagyszabású, vendégekkel kiegészülő fellépésről kezdtek beszélni, arra késztetett, hogy a november közepi első eladási napon lecsapjak egy kiemelt állóhelyre, aztán ismét vonatra szálljak. Nem ez volt az első alkalom, hogy Hannoverben jártam, így jól tudtam, hogy vásárvárosi mivoltán kívül szinte csak olyan dolgokról nevezetes, amelyekről nem tudja mindenki, hogy onnan származik: ilyen a brit királyi ház, és a Bahlsen-kekszek... illetve maga a „keksz" is, mint kifejezés. Meg még a parkjairól – műemléket a háborús pusztítások óta kevesebbet lehet találni.

Na és persze ilyen a Scorpions is, akiket igazából csak a 2000-es világkiállítás rakott fel a helyi térképre – a Moment Of Glory első taktusai minden órában megszólaltak a tartományi rádióban –, de most úgy tűnik, végre elégtételt kaptak minden korábbi lesajnálásért. Az egyik téren zászlódísz hirdette a hatvanéves születésnapot – az egy dolog persze, hogy Meine csatlakozásához még négy, az első lemezig pedig hét év kellett, hogy utána elteljen –, a büszke Hometown kiegészítéssel, és annak ellenére, hogy pont a koncerttel egy napon kezdődött az itt Schützenfest néven emlegetett sör-virsli népünnepély, a villamosokon és azok megállóiban is kiemelten szerepeltek a hírek között a koncert előtt és után is. De már a belvárosban is jó volt a rengeteg zenekaros pólóba öltözött ember látni, illetve az egyik kocsmából a Bad Boys Running Wildot szólni – a hangulat viszont akkor erősödött fel igazán, amikor a koncert helyszínére mentem. A villamosmegálló és a stadion bejárata között felállított alkalmi italmérésekből más-más Scorpions-szám szólt, felidézve azt az anekdotát, amely Axl Rose-t is elkötelezte amellett, hogy rocksztár legyen. Az udvaron belül meg a szokásos vendéglátó- és merchandise-pultok mellett egy felfújható skorpiót is kiállítottak látványként.

A sok éve a másodosztály közepén küzdő helyi labdarúgócsapat otthonába körülbelül 40 ezer jegyet adtak el, de délután öt óra körül még sokan nem érkeztek meg – pedig akkor már két fellépő is végzett a műsorával. Nekem azonban sem a több mint negyven éves Rosy Vista nevű helyi csajbanda – amelyben pár évig még Rudolf Schenker húga is játszott –, sem pedig az inkább humoristaként mint zenészként ismert Bülent Ceylan nem mondott semmit, így nem is akartam előbb odaérni. Viszont nemcsak Júdásékat sikerült megnyerni aznapra, hanem még egy nagy kortársat, akinél legalább annyira garantált lehet a show: noha igen furcsa volt Alice Coopert fél hat után öt perccel elő-előzenekari státuszban köszönteni. Először két pestisdoktor csöngetett be a műsorra, aztán a Fűrészből szalajtott horrorfigurák rántottak le egy bulvárlapot, amely a vén krampusz szörnytetteivel hirdette magát, miközben két gitáros egy-egy szószéken kapott helyet.

Az alig egyórás programban viszont megvolt majdnem minden, amiért a boszorkányos művésznevű úr produkcióját már nyolc éve, a FEZEN-en is szerethettük. Nemcsak a zekéit váltogatta, hanem a keze ügyébe akadó dolgokat is mankótól a vívótőrig, a Billion Dollar Babies alatt konfettiágyúval lőtt játékpénzt a tömegbe, majd leszúrt egy paparazzót. A nyakazás ezúttal sem maradt el, és a ráadásban Frankenstein is kisétált a színpadra. A számokat is úgy válogatták össze, hogy mindenki elégedett lehessen – nem maradt ki a No More Mr. Nice Guy, a Hey Stoopid, a Poison és a School's Out sem. Ez idáig mind nagyon szép és jó... csak sajnos Alice-nél egyértelműen kezd fogyni a szufla akkor, ha éneklésről is van szó, ezt pedig a húros brigád nem mindig támogatta megfelelően, hiába kaptak mind a négyen mikrofont a vokálozáshoz. Mindez sajnos pont a Poison alatt ütött ki gyalázatosan. A hangszeres tudással nem volt gond – noha azért én fenntartom, hogy Nita Strauss inkább csak a jócsaj-faktor emeléséért van ott –, de a produkció fénypontját megint csak Glen Sobel jelentette. Már az is látványos, ahogy dobálja-pörgeti a dobverőket, de az egész játékát uraló lazaság miatt is nagy kár, hogy rá alig koncentráltak a kamerák.

Negyven perc átszerelés után megszólalt a hangfalakban a War Pigs, és kezdett a Judas Priest. Az utóbbi másfél évtizedben a két gitárosuk távozását leszámítva nagyon sok hasonlóságot mutat a karrierjük a Scorpionséval: a beígért búcsúturné után nekik nemhogy két, de három lemez is belefért, és két-három évente ők is körbeturnézzák a bolygó erre fogékony részét, de az épp friss aktuális albumot leszámítva csak a Rob Halford távozása előtti korszakból válogatva. Igaz, ők legalább jobban visszanyúlnak a '70-es évekbe is, ha kell... a mostani turnéjuk viszont máshogy szól a különlegességekről. A pont harmincöt éves Painkillerről most hat dal is előkerült egyben, ez azonban azt is jelentette, hogy nemcsak a most mindössze hetven perc játékidő miatt, hanem az egész turnéról is kiszórták a nagy közönségkedvenceket. Persze a ráadás most sem lehetett más, mint a Hell Bent... motorozása majd a Living After Midnight, de előtte csak a Breaking The Law-t és a You've Got Another Thing Comin′-t halászták elő a slágerládából.

Játsszanak viszont akármit és akármennyit, az utóbbi másfél évben kialakult rutin még mindig megvan: jól megcsinált vetítések, a kettes számú showman szerepébe lépett Richie Faulkner mindenhol ott van a színpadon, Andy Sneap pedig ha nem kell, hogy kiegészítse őt, tisztességesen elgitározgat Ian Hill szomszédságában. (Utóbbitól viszont még az a formabontás is belefért, hogy rikító sárga húrokkal felszerelt basszusgitárt vegyen a kezébe az A Touch Of Evil alatt.) Halford pedig még mindig önmaga, noha a szűk időkeret miatt most nem pazarolta az időt beszédre és közönségénekeltetésre, a maga tempójában azonban még mindig jól bírja.

A technikusok utána is kitettek magukért, háromnegyed óra alatt minden a helyére került, és a két hangulatfelelős műsorvezető is levonult már negyed tíz előtt. Közben az oldalsó kivetítőkön itt is folyamatosan érkeztek a születésnapi köszöntők nemcsak a honfitársaktól (Toten Hosen, Doro, valamint Dirkschneider és Baltes párosa) hanem olyanoktól is, mint Tom Morello, Tony Iommi és Dave Mustaine... a végén pedig legnagyobb nevekként az Iron Maiden, a Metallica és a Bon Jovi szólalt meg – utóbbiak azt sem felejtették el megemlíteni, hogy soha többé nem lépnek fel a Scorpions után a legendás moszkvai show-ellopás óta. Amikor viszont fél tízkor sem történt még semmi, pedig az oldalt ülők már látták a csapatot bevonulni, és a stadion vagy ötször is végighullámzott, a közönség kezdett ideges lenni...

...de negyed órával később csak beindultak a kivetítők, majd felhangzott a Coming Home, úgy, mint tavaly Pesten is, és a harmadik sornál Klaus Meine is besétált. Stílusosabb kezdés nem is lehetett volna egy hannoveri Scorpions-koncertnek... de eme hazaérkezés után már nem lehetetett sok újdonságot feljegyezni nemcsak a tavalyi pesti fellépésükhöz képest, hanem ahhoz se, amit három, hat és kilenc éve előadtak nálunk. A legutóbbi turnéból kikerült a Crossfire és a The Same Thrill, a helyükre pedig berakták a Loving You Sunday Morningot, meg a már ismert egyveleget a '70-es évekből. Ez egyértelműen kellett is egy hatvanéves születésnaphoz, főleg a Steamrock Fever és a Catch Your Train volt belőle igazán hatásos... a Top Of The Bill és a Speedy's Coming esetében nem tudom megérteni, hogy miért kellett a szövegen variálni – pláne, hogy utóbbiban még Alice Coopert is megemlítették eredetileg, egy ilyen estén ennek pláne lett volna helye – amikor ezeknél még olyan politikai felhang sincs, mint egy Wind Of Change-nél.

Ha a számokban és a kiegészítő programokban – Jabs és Mikkey Dee szólói Ingo Powitzer, illetve Pawel Mąciwoda támogatásával – nem is sikerült túl sok újdonságot felmutatni, a látványban igen. A Coast To Coast alatt pirotechnikát is bevetettek, majd a Send Me An Angeltől kezdve szerephez jutottak azok a biciklilámpák is, amiket a belépésnél egy elég szépen kivitelezett karszalagon (utóbbit utána meg is tarthattuk) adtak át a közönségnek, folyton változó fényárba borítva az egész nézőteret. A Rock You Like A Hurricane végén – amely elé most nem a Still Loving You, hanem a Blackout került a ráadásba – meg még jókora mennyiségű tűzijátékot is fellőttek, és bejött az a tippem is, hogy a faláda, amit betoltak az átszerelésnél, szintén egy felfújható skorpiót rejt, aminek még a végtagjait is megmozgatták... Mindez biztos jól fog mutatni a koncertről ősszel megjelenő DVD-n, ami ugyanúgy a jubileumi év része lesz, mint egy újabb válogatáslemez.

Koncertre viszont mégsem a fényekért megy az ember, és nem is azért nézi vissza utána felvételről. De a hangzás kezdeti nehézségei után mindenki megtalálta a szokásos helyét és tempóját. Meine is bírja még a most már „kéthetes" kora ellenére is, a vele egykorú Schenker, és a hetedik X-en pár hónap múlva túllépő Jabs ellenben még mindig elnyűhetetlen. Előbbi most nem tartott akkora gitárparádét, mint amilyet szokott, legtöbbször csak a fekete-fehér flying V került a kezébe, Matthias ellenben két nagyon szép Explorert is előkapott a Blackout és a Love At First Sting borítóképével, stílusosan az ezekről származó számok alatt. A gond viszont általában nem ott szokott lenni, hogy mi van, hanem hogy mi nincs egy ilyen alkalommal – hogy miért nem lépnek ki soha a komfortzónájukból, nem mindig ugyanazokat a számokat szemezgetve az életművük alig tizenkét évéből. Hiszen még ebben a csúcskorszakból is akadnak olyan rég nem hallott sikerművek, mint az Is There Anybody There, a Holiday, a No One Like You, a When The Smoke Is Going Down vagy a Rhythm Of Love, de biztos sokan megköszönnének egy Alien Nationt, egy You And I-t, vagy a 2000-es évekből valamit. (Ezt aztán annyival sikerült kompenzálni, hogy másnap a hannoveri repülőtéren a nekik szentelt kis kiállításon az ottani régi koncertfelvételeket hallgatva pótoltam ki egy kicsit az élményt.)

A biztonsági játéknál viszont még kevésbé esett jól, hogy a „Scorpions és barátai" reklámszöveget csak úgy értelmezték, hogy a szokásos koncertjüket mindössze egy minifesztivál előzte meg. Az ember azért eljátszik a gondolattal, hogy milyen lehetett volna Halford a Blackoutban, Alice Cooper meg a Rock You Like A Hurricane-ben... vagy ha a régi tagokat hívják meg, akik épp rá is értek volna akkor. De tudjuk, hogy egy olyan világban élünk, ahol Schenker Schenkernek farkasa – és az egyik egyetemi tanárom szerint is a volt szerelmesek mellett a testvérek tudják a legjobban gyűlölni egymást –, és az sem véletlen, hogy Francis Buchholz is mindig kimaradt a szaknévsorból, James Kottakra meg már csak emlékezni lehet. Uli Roth viszont senkivel nem ápol haragot, és biztos fel lehetett volna dobni a programot még ennél szokatlanabb vendégszereplésekkel is (mint például Tobias Sammet, hogy elduettezzék akár a Dying For An Angelt is).

Ilyen gondolatok jártak már akkor is a fejemben, mikor egy óra és ötven perc után Rudolf utoljára rikkantott bele a mikrofonba és köszönt el a közönségtől – a Scorpions tehát sokadjára, ennyi év után is hozza a megbízható, de egyben talán kicsit túlzottan kiszámítható minőséget, amit a Judas Priest azért képes egy kis változatossággal is megfűszerezni. Alice Cooperen viszont úgy néz ki, jobban fog az idő. Persze tudjuk, hogy ebben a korban már minden koncert ajándék ezektől a nagy nevektől, pláne ilyen tartalommal és színvonalon – de egyelőre még mindig lehet abban bízni, hogy nem ez volt az utolsó alkalom egyiküktől sem, semmilyen szempontból.

Fotó: Sinka Péter (Scorpions), Alexander Stock (Judas Priest), Rüdiger Knuth (Alice Cooper)