Shock!

Nagyon régi, közel negyven évvel ezelőttről eredeztetett hagyomány feltámasztására tettek kísérletet a szervezők a 666 Fesztivál újjáélesztésével. Nekem ugyan ilyen régi koncertemlékeim nincsenek/nem lehetnek, így magától értetődő módon a hőskorban sajnos nem láttam a black metal alapbandáit, a Tormentor és a Morbid nevének bedobása után engem is teljes szélességében elkapott a (fantom)nosztalgia. Rajtam kívül is nagyon sokan érezték úgy (a határon túlról is), hogy kihagyhatatlan lehetőségről van szó, így ezen a kora tavaszi napon egy, a stílus legszebb napjait idéző, túlfűtött hangulatú eseménynek lehettünk részesei, amit még bizonyosan sokáig fogunk majd emlegetni.

Az este felvezető zenekara a punk/blackben utazó, lengyel Owls Woods Graves volt, a Dürer környéki közlekedési és parkolási viszonyok kényszerűen alapos feltérképezése okán sajnos az ő műsorukról teljes egészében lemaradtam, ezért rögtön a Morbiddal indult számomra ez az esemény. Bevallom, amúgy is a svédek álltak az aznapi kíváncsisági listám élén, és ahogy a kezdésükre máris szinte teljesen megtelt nagytermet elnéztem, messze nem voltam ezzel egyedül. Az efféle, tökéletesen szürreális alkalmak megérdemlik a kitüntetett figyelmet, hiszen ez megint olyasmi, ami nem mostanában fog megismétlődni, ha egyáltalán valaha is sor kerül ismétlésre. A pár éve kihűlt poraiból exhumált csapat érkezésének hírét csakis az Arcturus és az Ulver hasonló magyarországi attrakcióihoz tudtam hasonlítani – ismét egy olyan brigád, akiknek az élőben való megtapasztalására soha, semmilyen tétben nem fogadtam volna. Pedig hát a Morbid mögött lényegesen kevesebb kézzelfogható dolog áll, mint az említetteknél... akár a klasszikussá vált kérdést is feltehetném: ez a zenekar mégis micsoda?!

Az érintettek zöme azzal nyilván tisztában van, hogy itt a legendás Mayhem-frontember, Per Yngve „Dead" Ohlin eredeti (értsd: első komolyan vehető) bandájáról van szó, akik 1987-ben kiadták a December Moon címre hallgató kultikus demót, amelyet Dead egy keresztre feszített egér (Mus crucifixus) kíséretében elküldött Euronymouséknak. Az énekest az oslóiak szépen el is szipkázták, a Morbid pedig jobbára azóta sem csinált semmi komolyan vehetőt, attól eltekintve, hogy a korai szerzemények és koncertfelvételek kiadásával esetenként megkavarták maguk körül az állóvizet. A tényleges újjáalakulásra 2023-ban került sor, eredetileg egyetlen alkalomra, de a fogadtatás láttán később rendszeressé váltak ezek a koncertek, és a helyzet egy mini Európa-turnéig eszkalálódott, amelynek részeként most végül hozzánk is eljutottak. A csapat jelenlegi tagsága még úgy is izgalmas, hogy Dead és az említett demón dobosként közreműködő Lars-Göran Petrov érhető okokból nem lehetett jelen, őket Dead féltestvére, Daniel „Necrobird" Ohlin, illetve a dobok mögött személyesen a Watain frontembere, Erik Danielsson pótolta.

Az alapítók közül jelen volt az itt Napoleon Pukes művésznév mögé rejtőző Ulf Cederlund a stílusteremtő Entombedból, aki a témák összetettségét figyelembe véve egymaga is lehozhatta volna a bulit, az újjáalakult Morbid azonban semmit sem bíz a véletlenre, és mellé még két további gitárost (!) is felsorakoztat. És hogy milyen is volt a koncert? Abszolút a patinás, hullafoltos névhez méltó, Necrobird kifogástalan frontembernek bizonyult, a hangjára ugyan a teremben talált összes visszhangot rápakolták, a megjelenésében ugyanakkor eleve ott volt az a bizonyos „deades" egzaltáltság, ami nélkül nem Morbid a Morbid. A többiek szépen aládolgoztak az általuk egyszerűen dark metalnak hívott, thrash-alapú, de az extrém metal mindenféle területéről nagy kedvvel szemezgető, vegyes felvágott muzsikával. A színpadi díszlet kimerült két hatalmas, az erősítőkhöz támasztott fordított keresztben és a háttérben felhúzott logóban, és nem is volt többre szükség. Erik bebizonyította, hogy se énekes/frontemberként, se dobosként nem tartozik az első ligába, de ezzel sem volt baj, se azzal, hogy a szemüveges bőgős, Dr. Schitz egy ponton elkezdett tortát dobálni.

A dühöngő már a Morbidnál is magas hőfokra hevült, hogy azután a durván egyórás szettjük és egy hosszúra nyúlt átszerelés után a korai black metal másik alapzenekara vegye át a stafétát, és hangulatában ott folytassa, ahol a svédek abbahagyták. Persze eszembe sem jutna a Tormentor és a Morbid életművét egymás mellé helyezni, utóbbi amúgy is inkább csak elméleti/elképzelt volna, míg Csihar Attiláék ténylegesen alapműveket pakoltak le az asztalra az évek során. 2018-as visszatérő koncertjük tankönyvi módon sikerült, precíz, kíméletlen hadosztályként döntötték ránk a falakat, miközben azokat a bizonyos bizarr tormentoros stílusjegyeket is perfekt módon továbbvitték. Az A38-as reunion elsöprő hatásához képest a többi már csak a ráadás lehetett, de ettől még a 2023-as Insane Hellride Festen is felejthetetlent alakított az (ekkor már) kvartett, és jó esély volt rá, hogy ez most is így lesz. Közben állítólag elkészült egy magyaros tematikájú lemez, aztán lehet, hogy az előtt inkább valami mást hoznak majd ki, vagy egyiket sem, hiszen mégiscsak a Tormentorról van szó. A jókedvünket ez utóbbi semmilyen módon nem befolyásolta ezen a márciusi estén.

Összességében azért nem erről a fellépésről fogunk a legtöbbet beszélni a banda történelmében. Nem tudom, hogy létezik-e a „szimpla Tormentor-koncert" fogalma, amennyiben igen, akkor az általam látott alkalmak közül erre a mostanira lehet igaz leginkább ez a jelző. Mindez persze csakis Attiláék mércéje alapján értendő, eleve négy olyan kaliberű zenész alkotja az aktuális tagságot, akik egyenként is legendák, ráadásul ez itt továbbra is az eredeti banda, azon alapok lefektetői, amin többek között a Morbid tagjai is szocializálódtak. Vegyük például az egyszerre bizarr, ugyanakkor tekintélyt parancsoló kiállású Szigeti Attilát, akinek a kezéből úgy szólt a gitár, ahogy a svédeknél három sem tudott (ez mondjuk részben hangmérnöki bravúr is), és bár a másik Attila végig kíméletlenül ütötte-verte-szurkálta, az este hőse ő lett számomra. Mindegy, hogy a The Seventh Day Of Doom punkos darái, az Anno Domini (amelyről megint szinte minden elhangzott) ősklasszikusai, esetleg a setlistbe bátran visszacsempészett, felemás megítélésű Recipe Ferrum dalai voltak terítéken, az általa irányított hangszeres szekció mindenkor maximális hatásfokkal üzemelt.

Markáns választ kaptunk arra is, hogy kell-e egyáltalán „új" dalokat villantani ezen alkalmakkor, hiszen a késői Tormentor egyik legjobb szerzeménye, az Iron County előadása az este talán legnagyobb spontán népünnepélyébe fordult át. A ritmusszekció feszesen, kíméletlenül tette oda magát, Farkas György és Machát Zsolt ténykedése ráadásul jól látható/hallható is volt, ilyen támogatás mellett pedig a két Attila is bátrabban „csilloghatott". A nemrég új albummal is jelentkezett Mayhem arca, a lemezbemutató turnéról épp csak beesett Csihar Attila pedig túl az ötvenen sem mutatja a megfáradás jeleit, sőt, nem mindennapi orgánumának újabb és újabb regisztereit fedezhetjük fel évről évre, ami önmagában is döbbenetes. Az ezúttal ősemberbe oltott Quasimodóként parádézó énekes szónokolt, üvöltött, sikított, ahogy csak ő tud, ezúttal sem spórolt el semmit, magát is megkorbácsolta, ha kellett. A közönség pedig legkésőbb az Elisabeth Bathorytól kezdve, tehát a koncert utolsó harmadára végképp eszét vesztette, ami ténylegesen feltette a koronát erre a feketén is ünnepi estére.

Szürrealistásában, valószínűtlen mivoltában a látottak nyilván meg sem tudták közelíteni mindazt, ami ezzel párhuzamosan az MVM Dome-ban zajlott, de nagyon is becsületes próbálkozás volt. Annyira, hogy akár már most, látatlanban befizetnék a következő 666 Fesztre is.

Fotó: Varga László (a RockStation szíves engedélyével)