Nietzsche filozófiáját nemcsak félreértelmezni, de félrefordítani is rendszeresen szokták – ő ugyanis nem azt mondta, hogy aki szörnyetegekkel viaskodik, az maga is szörnyeteggé válik, hanem hogy ügyeljen arra, hogy ő maga ne váljon szörnyeteggé. A Neurosis két frontembere esetében sajnos csak a régi sanzon idézhető fel: „az egyiknek sikerül, a másiknak nem"... pedig mindkettőjüknek megvolt erre a receptje azzal, hogy az alapzenekar szebbik arcát – még ha ez a szépség is szomorú és súlyos – szólólemezeiken is kiteljesítsék. Steve Von Tillnek ehhez először elég volt egy akusztikus gitár és néhány vonós a hangja mellé, aztán az észak-amerikai lakossági zenék hangulatvilága ejtette rabul, majd a saját gyökerei és a lemezkiadója által felépített mikrokozmosz felé fordult inkább, egyre több samplert használva, majd a gitárt szinte teljesen háttérbe is szorítva. Az idei Alone In A World Of Wounds – amely már a hatodik album tőle a saját neve alatt – viszont inkább visszatér megint a fenyőerdők és a préri kistelepüléseire, de azért elődje zenei világához is hű marad.
Ami pedig még jobb: a dalszerzés mellett továbbra is van igénye a színpadi jelenlétre, amire az anyabandával úgy néz ki, egyre kevesebb lehetősége lesz a jövőben (mivel Scott Kelly kiszavazódása után idén Jason Roeder is úgy döntött, hogy nem játszik többet élőben) – mikor a koncert után ezt a kérdést is feltették neki, csak annyi volt a válasza, hogy „time will tell" –, így két éven belül már másodjára kelt európai turnéra. Most azonban a tavalyelőtti alkalommal ellentétben nem maradt ki Budapest sem – amit már akkor is nagyon szeretett volna, csak nem fért bele sehogy a menetrendbe, így akkor Lengyelországban néztem meg. (Tizenöt éve pedig, amikor csak nem sokkal előtte derült ki, hogy a hajón is jut neki egy időpont, előtte egy nappal egy csehországi vár pincéjében.)
Akkor és most is volt előzenekar – már amennyire egy egyszemélyes előadót annak lehet nevezni. A fél nyolcas érkezésemkor már játszó Greet egy Matthew Broadley nevű urat jelentett, aki az első ránézés ellenére nem samplerből, hanem harmóniumból varázsolta elő a zenéjét, amihez itt-ott énekelt is. Ezt a szót a magyarban általában a templomi orgonapótlókra szokták használni, itt viszont az a tangóharmonika-féle volt, amin a Krisna-hívők kísérik a mantrájukat. Talán ez az asszociáció, meg az illető jézusos kinézete és a több helyre kirakott füstölők is sokat tettek ahhoz, hogy a produkció első felét olyan kántálósnak, meditálósnak éreztem, aztán ebből bontakozott ki egyre inkább egy olyan folkmuzsika, ami akár dudán vagy hegedűn is megszólalhatott volna, és ehhez egy csörgődobon is ütötte a taktust. A végére így már előbb táncba, majd harcba hívó dallamok is kikerekedtek, de ezek se lógtak ki az este zenei világából.
Egy koncert hangulatáról már az is sokat elárul, amikor az elég ismert névnek számító főszereplő is besegít az átszerelésbe – Steve Von Till is így tett most. Aztán mikor háromnegyed kilenckor sötétbe borult a hajó gyomra, ismét kisétált, és közölte, hogy most hetven perc utazás következik „a másik oldalra". Mindez nem tűnhet soknak, de a minőség egyértelműen nem került úgy háttérbe, mint a mennyiség – és két éve Wrocławban is csak egy dallal volt több. A friss lemez nyolc számából hat is elhangzott, emellett még három az eggyel ezelőtti No Wilderness Deep Enough-ról, és egy a kettővel korábbi A Life Unto Itselfről, amelyekben Von Till néha csak énekelt, egyszer-kétszer elektromos gitárt is a kezébe vett, de a legtöbbször a zongora elé ült. Zenésztársként most is Dave French jött vele, hogy hol samplerrel, hol ütősökkel, hol pedig basszusgitárral egészítse ki a hangzást... illetve két csellista, akik közül az egyiket enyhén torzították, a másikuk viszont tiszta hangokat csalt elő a hangszeréből. Ilyen kísérettel felmerült bennem, hogy miért hanyagolja a munkássága első felét, amikor egy Twice Bornhoz pont illettek volna a vonósok, de később azt válaszolta nekem, hogy most nincs hangulata azokhoz a dalokhoz, illetve a gitározáshoz is kevesebb.
Enélkül is viszont tényleg különleges hangulatból kaphatott ízelítőt mindenki ebben a hetven percben, aminek egyaránt részei voltak a minimumra vett fények, a hibátlan hangzás, meg az, hogy ülős koncertnek szervezték az estét. Sőt, különös módon még a hajó tetejére szervezett péntek esti láz is hozzátett mindehhez, a fent táncolók mintha a fémtest szívdobbanásait adták volna ehhez a nagyon szép és mély zenei utazáshoz. Sőt, nemcsak zenei volt, mert Steve prózai oldala is előkerült, mikor a másik projektjét, a Harvestmant vette elő. Ebben másfél évtizede még csak drone-ambient instrumentális témákkal foglalkozott, de azóta ide sorolta be a verseit is, amelyek közül prózában is markáns hangján elszavalt néhányat a csellók dorombolásával kísérve – és ahogy a dalokkal, ezzel is mintha azt az ősi, természetközeli hangulatot szerette volna átadni, amelyben a mindennapjait éli Idaho hegyei közt általános iskolai tanárként. (Mert hogy a természet is itt van közöttünk, arról én magam is meggyőződhettem újra, amikor a koncertről hazafelé menet megint egy nyestet láttam az autók között szaladgálni a Fehérvári út elején...)
A hetvenperces utazás a turné lezárását is jelentette egyben – ezt sajnos az egyébként igen bőséges és igényes merchandise kínálatban is lehetett érezni, mert mire Pestre értek, a legújabb album CD-változata el is fogyott. Így jobb híján a setlistet írattam csak alá ezzel a bölcs, nagy szakállú tanítóval, aki most is kijött a nézőtérre nem sokkal a műsor vége után, és minden rajongótól örömmel fogadta az összes köszönetet, és készséggel megadta nekik a válaszokat a kérdéseikre, illetve teljesítette a dedikálási és közös fotó kéréseiket is. A Neurosis körül kialakult állapotot tehát a lehető legjobban fordítja most előnyére, és ha ez az ára, hogy ilyen lemezek és koncertek legyenek, talán jobb is, hogy így alakult... és csak abban bízom, hogy a mostani lendülettel lesz meg a folytatás is. A keresletről pedig még az is gondoskodhat, hogy az A38 kamerastábja is dolgozott az est folyamán, így remélhetőleg még többekhez eljuthat majd ennek az utazásnak az élménye, a következőhöz is kedvet csinálva nekik.
Fotó: Bands Through The Lens
Hozzászólások