Shock!

Csak Daniel meg ne hallja, de mégis ki kell mondanom: áldja meg az ég a POS frontembert 2002-es budapesti botlásáért, hiszen nem csupán egy kiváló lemezt köszönhetünk az afférnak a Remedy Lane képében, de azóta rendszeresen vissza is jár hozzánk Gildenlöw úrfi – igaz, azóta „csak” zenélni, de ez nekünk a lehető legjobb megoldás.

A múltkori koncerthez képest sok minden változott: Egyrészt a basszusgitáros személye, mivel a Hollandia-Svédország távolság miatt kiesett Kristoffert a turné erejéig egy fiatal, ám igen tehetséges kolléga, Simon Andersson váltotta fel. Más volt a hangulat is, hiszen az előző turné még egy jóval teátrálisabb, hol elgondolkodtató, hol pátoszos lemez „BE-mutatója” volt, most pedig a direktebben odamondós, feelingből kritizáló, gúnnyal vagy épp melankóliával azonnal ölő Scarsick promóciója folyt. Talán pont ezért volt az is, hogy mindenféle intro vagy felvezetés helyett, szimplán belecsaptak a fiúk az új lemez nyitódalába, majd rögtön az America következett, az egyik kedvencem az új albumról.

Álljunk is meg itt egy pillanatra. Vannak ugyebár zenekarok, akik komor, vészjósló arccal tolják az ember képébe a társadalomkritikát, az ilyeneknél egy félmosoly már halálos bűn. A másik típus pedig poénra veszi a zenélést, a billentyűst dobálja dobverővel és a seggét mutogatja a nagyérdeműnek. Eddig számomra lehetetlen feladatnak tűnt a komolyság és a felszabadult őrület összevegyítése a színpadon – de már nem az. A dalok komolyságát tökéletesen ellensúlyozták Daniel találó kommentjei, gitáros kollégájának elnagyolt mozdulatai, bakugrásai és grimaszai, vagy épp a zöldfülű basszer kollektív szivatása. Bizony, más zenekarnál ez erőltetettséget okozott volna, vagy épp viccbandává degradálta volna őket, de itt valahogy természetes volt, hogy móka és kacagás közepette is lehet keményen odamondani és értelmes, érzelmes dalokkal súlyozni le a közönség szívét. Tudom, elcsépeltük a „zseniális” szót, de... ez így akkor is az.

Az előző albumot csupán a Diffidentia képviselte – sokan utólag hiányolták a többi Be-dalt, de előzőleg Daniel már elmesélte, hogy a Be gazdag hangszerelését nehéz lenne hagyományos rock-setuppal legyengíteni. Volt viszont összesen öt dal a legújabb mesterműről, és az összes korábbi lemezt is felidézték, a „felkiáltójeles daltól” a szívszorító Ashes-en át a Used-ig. A fő-programot záró Disco Queennél aztán jól meg is figyelhettem, mennyire megosztja a jónépet ez a furcsa dal: a közönség sznob fele még mindig nem érti a dal miértjét, és kissé értetlenebbül figyelte a bumci-bumci ütemeket, aki viszont rendelkezik annyi iq-val, hogy rájöjjön a dal igazi lényegére (mi több, a kegyetlen és maró gúnyra), az hatalmas lelkesedéssel fogadta a szerzeményt.

Naná, hogy volt ráadás (furcsa is lett volna, ha elmarad, hiszen a követelőző tömeg hangja erősen kikezdte a kiérdemesült jégtörő eresztékeit), bár ezt is meglepetéssel indították a svéd géniuszok: a Hallelujah című Leonard Cohen-dallal nyitottak, és húzták is jó sokáig az öreg szakállast dicsőítő refrént, a gyanútlan hallgató még azt hihette volna, hogy ötüket egyszerre hálózta be valami ultrakeresztény szekta. A Cribcaged és az Used azonban mindenkit visszatérített a valóságba, és milyen valóság volt az!

Azt mondják, azóta szellemhajó lett az Artemovszkból – a hajó néhai kapitányának tébolyult lelke láncait csörgetve rohangál a folyosón, düc-dücögve dünnyögi, hogy „diszkó kvín, lesz diszkó” – miközben hiába keresi azt a zenekart, amely röpke két óráig elhitette vele, hogy újra él.

További fotók:
Pain of Salvation