Shock!

Esélyesen minden zenerajongó azonnal rá tudja vágni a „mi volt életed koncertje?″ kérdésre az ultimatív választ, ezzel én is így vagyok: ez nálam a Psychotic Waltz 1997-es, e-klubos csodája. De nem sokkal utána ott áll a dobogó második helyén egy olyan este, ami épp ugyanott esett meg, csak egy évvel később, amikor a Sentenced társaságában, a Something Wicked This Way Comes lemez turnéjával Budapestre is eljutott az Iced Earth. Persze akkor még nem tudtuk, hogy a csapat igazi csúcskorszakát láttuk megvillanni – a már akkor is átjáróháznak számító zenekar később még inkább egy huzatos pályaudvarra kezdett hasonlítani, és ugyan kigurultak még nagyon jó lemezek a műhelyből, a The Dark Saga és a Something Wicked átütő erejét nekem már egyik sem hozta. De bárhogy is alakult a 9/11 után rendőrré átalakuló méteres rőzséjét ledaráló Matthew Barlow énekes sorsa, valamint a főnök és agytröszt Jon Schaffer trumpista kálváriája, az az este huszonhét éve mélyen bevésődött agyba, szívbe.

Így aztán amikor láttam, hogy a két volt Iced Earth-tagot is soraiban tudó Ashes Of Ares épp a kedvenc '96-os lemezt egyben eljátszva útba ejti választott otthonomat is, nem volt kérdés, hogy ott a helyem. Hogy a régi mágia visszatér-e, arra persze nem sok esélyt láttam, hiszen mind öregebbek lettünk és ritkán történnek csodák, de egy méltó megemlékezésre igenis számítottam. Tehát célba vettem a Szene klubot, ami a város egyik kevésbé turistacsalogató, de még mindig teljesen kulturált környékén, közvetlenül egy S-Bahn megálló szomszédságában figyel. Apró kitekintés: ugyan mi pont Bécs totál ellenkező szélén lakunk, az éjfél körüli zárás után konkrétan 28 perc alatt voltunk otthon, így jó koncertre járni, na.

De vissza az esti programhoz! Mivel sikerült már kapunyitásra odaérni, gondoltam, megtekintem a merchpult kínálatát. A turnépóló kissé trükközősen oldotta meg a Dark Saga lemez megidézését, hiszen a Spawn karakterhez kapcsolódó mindenféle jogok hálójában egy az egyben esélytelen volt az eredeti borítóból építkezni, de egy jópofa, kissé elnagyolt „spawnisztikus" logóval jól áthidalták a dolgot. A probléma inkább ott volt, hogy a fesztiválfellépésekből és önálló bulikból álló turné végefelé járva konkrétan már csak törpe méretek maradtak, abból is néhány darab, a CD pedig állítólag már Lengyelországban elfogyott. Sebaj.

Az első nyitózenekar, a horvát Undercode teljesen átlagos rock-metál egyveleggel érkezett. Nem volt rossz, mindenki tisztességesen tette a dolgát, de a jobbára középtempós témákat már negyven éve is eljátszotta minden hasonszőrű banda a világ össze klubjában és motoros kocsmájában, itt ráadásul markáns és megjegyezhető énekdallamok, átütő refrének, valamint igazán jó hangú énekes híján picit sem sikerült kiemelkedni a középszerből. Az utolsó dalban ráadásul a frontember egy teljesen test- és témaidegen, hatalmas indián fejdíszt is magára öltött, ami még az adott dal nyomd-padlóig-a-gázt szövegvilágával sem rezonált túlzottan, de sebaj. Tisztességgel végigtolták a 30 percüket, aztán mentek sörözni.

Utánuk már jóval szórakoztatóbb produkció következett, szintén a horvát földekről. A nem túl unikális, Flesh névre hallgató csapat trió felállásban küzdött, és elsőre feltűnt, hogy a fejmikrofonnal felszerelt basszusgitáros a projekt motorja. A fiatal srác irtózatosan túlhúzott színpadi jelenléte furán adta magát az akkor kábé nyolcvan-száz békésen söröző osztrák előtt, ugyanis egyszerre akart megtépett pólós glemszter és Joey DeMaio eltitkolt kisfia lenni. A zene is amolyan Temuról rendelt Manowar volt, jóval kevesebb megjegyezhető momentummal - de valahogy a dolog mégis szórakoztató volt. Feleségemmel és a szett végén betoppanó Jósa Tomi / Szabó Dani párossal gyorsan közös nevezőre jutottunk, miszerint a metál Tommy Wiseau-ját láthatjuk (ha valakinek nem lenne meg a kultikus The Room mozi, azonnal keressen rá, de előtte készüljön fel mindenre). A poén az, hogy a zene még nem is lett volna annyira szörnyű, a főhősnél sokkal joviálisabb kiállású gitáros például tök ügyesen töltötte ki riffekkel és szólókkal a másodgitáros nélküli teret – karakteresebb dalok és a basszer-vokalista megregulázása simán felviheti őket egy jó középkategóriás szintre, de azért most inkább arra figyelt mindenki, milyen heroikus pózok és a basszusgitárt az égbe emelve püfölő beállások jönnek sorra.

Mire az est főzenekara, az Ashes Of Ares óraműpontossággal a meghirdetett időpontban felvonult a deszkákra, a Szene nézőtere szépen megtelt. Ez persze sajnos nem jelent ezreket, de a nagyjából kétszáz-kétszázötven férőhelyes teremben már csak óvatosan lehetett lavírozni. Az egykori Iced Earth-basszer, Freddie Vidales itt ugye gitáron tevékenykedik, mellette pedig hárman ragadtak hangszert a turnéra: a bandát alapító Van Williams sajnos már rég nincs a fedélzeten, pedig őt ugye nem csak hallgatni volt öröm a Nevermore-időkben, hanem látványos dobolását bámulni is külön élvezetnek számított. Bármennyire is igyekeztem, a neten összevissza infókat találtam csak arról, ki volt a másik három arc, sőt leginkább semmit, de amit hallottam tőlük, az teljesen tisztességes minőséget képviselt. A gitáros kolléga nagyjából felesben osztotta meg a szólókat Vidalesszel, a dob-basszus pedig megbízhatóan alapozott, láthatóan hangról hangra megtanulva a csapat saját dalait és az egyben felvezetett Iced Earth-klasszikust.

Matt Barlow pedig egy csoda. A hangja még mindig ugyanaz az őserő, annak ellenére, hogy persze a kor nem múlik el nyomtalanul, ráadásul előre jelezte is, hogy komoly torokgyík alakul benne néhány napja. De a középmély alaptartomány és az a jellegzetesen öblös vikinghang ugyanaz, mint amit a huszonsok éves lemezeken hallani, emellett a megfelelő helyeken a szőrös sikolyok is előkerültek. Ráadásul emberünk mérhetetlenül szerény és szimpatikus, mégis erőt sugárzó figura, aki az első pillanattól sztorizott a régi időkről, a Dark Saga lemez kulisszatitkairól, és láthatóan tényleg baromira örült annak, hogy az egyébként halvérű hírben álló osztrák közönség itt tényleg kitett magáért.

Elsőként két új dal hangzott el – mégiscsak most jött ki a friss lemez, a nosztalgiablokkra ráhúzva tulajdonképpen ügyesen lehet promózni ezt is. Más kérdés, hogy sajnos az eddigi pár hallgatás után annyira azért nem ragadnak meg ezek a dalok a fejemben, mint a klasszikus jegesföldesek, mindenesetre a New Messiahs így is erős kezdés, koncertre kiváló nyitány ez az egyenes tempójú dohogás. Aztán mindössze két dal után Matt mosolyogva jelentette be, hogy úgyis tudja ám, miért van itt mindenki, szóval akkor jöjjön a The Dark Saga egyben. És innentől robbant az érzelembomba: ugyan a közönség tényleg a jóravaló osztrák módit megszégyenítően már eddig is egész lelkes volt, a jól ismert lemez-nyitánytól párásodnak a szemek, ugrálás, ökölrázás, örömünnep. Eleve az Iron Maidenen kívül nem sok helyen hallani manapság, hogy a közönség a gitárriffeket és színező szólódallamokat óóóózza lelkesen, de konkrétan a megjelentek 80 százaléka szóról szóra énekelte a szövegek minden sorát is.

A főszereplő értelemszerűen Barlow maradt, aki érdekes kettősséggel továbbra is amolyan „szerényen örülök, hogy ennyire szeretitek" félmosollyal fogadta az ovációt, de közben a régről is ismert, alig mozgós, egyik lábával a monitor hangfalon támaszkodó, mégis uralkodó beállással képezte a középpontot. Vidales láthatóan nem rossz gitáros, még ha basszerként is ismertük meg a korábbi Iced Earth lemezeken: ugyan ez a zene nem az eszement szólókról szól, de minden a helyén van, bombabiztosan játszik, és ebben méltó társa az általam továbbra sem ismert gitáros és basszusgitáros kolléga is. A dobnál érzek néha némi bizonytalanságot, mintha egyes témáknál belesietne a fiatalember, de végül is Nicko MacBrain egy teljes karrieren keresztül fícsört csinált ebből a már emlegetett Maidenben, és itt is kiválóan lekövetik a többiek. Szóval mondjuk inkább, hogy lüktető a végeredmény. Egyetlen apró negatívum a sound: az előzenekarok is tompák és kásásak voltak, de gondoltam, a főhősökig ez kitisztul. Sajnos nem így történt, a szólók konkrétan felismerhetetlenül belefulladtak az általános zajba és csak az agymagnó adta őket a látványhoz. Az első két dalnál Barlow mikrofonja is megadta magát itt-ott, aztán ezt sűrű monitorkeverőshöz rohangálás után orvosolták.

Matt éneke egyébként 80 százalékban a kor és a kór ellenére is nagyszerű volt, eleve a viszonylag szűk tartományban mozgó, mégis markáns dallamok és az a nagyon jellegzetes orgánum elvitt mindent a hátán. Aztán a The Last Laugh környékén beüthetett valami anomália, amit inkább a sound rovására írok, ugyanis a mély verzéket végig sikerült valami teljesen más hangnemben aláénekelnie, mintha a fülében is valami kivehetetlen massza szólna, ellenben a refrénekre minden visszaállt, meg aztán a nép úgyis teli tüdőből segített. A buli végére lehetett érezni, hogy kedvenc rendvédelmi dolgozónknak fogytán a vokális egészsége, de rutinosan azért eleresztett egy-két jellegzetes reszelős falzettet itt is, hogy időről időre visszahozza a feelinget.

A teljes lemez eljátszása után ismét egy saját dalt tűztek be a programba, majd rövid levonulás után még egy Burning Times fért bele az Iced Earth-életműből, sajnos a korábban itt-ott játszott Melancholy kimaradt, talán a fáradó hangszálak miatt. Így aztán az Ashes-féle The One-Eyed King volt a levezetés, amin ugyan ismét lehetett érezni, hogy van azért némi különbség az egykori slágerdalok és a mai dalírási képességek között, de ekkorra már olyan hangulat volt, hogy öt perc chug-chug-chug riffeléssel és boldog hejjegtetéssel is kenyérre lehetett volna kenni a publikumot.

Összességében a számomra legendás, huszonhét éves emléket nem tudta túlszárnyalni a mostani este, de nem is számítottam ilyesmire. A hangulat azonban végig emelkedett volt, Matthew erőteljesen és halál szimpatikusan hozta magát mindvégig, a többiek pedig jól alapoztak hozzá. És bármilyen komoly, komor, néha vad a zene és a történet, közben folyamatosan ment a sztorizás, néha konkrét vigyorgós közjátékok – például, amikor Matt felemlegette, hogy Freddie kiválóan tudja hozni az osztrák tölgy, azaz Arnold Schwarzenegger hangját. Innentől aztán a tisztelt közönség minden szünetben kiabálta be az ikonikus sorokat. A „get into tha choppa″ után a frontember szarkasztikusan meg is jegyezte, hogy bárcsak helikopterrel jöttek volna, de ez a turné nem egészen az a szint...

Miközben hazafelé tartottunk, arról beszélgettünk, vajon mennyire hullagyalázás vagy mondvacsinált dolog egy elődzenekar lemezére felhúzni egy teljes turnét úgy, hogy kizárólag az énekes játszott rajta (hiszen Vidales is egy jóval későbbi periódusban volt az Iced Earth tagja, és akkor is csupán néhány évig). De mivel a hangulat parádés volt, Matt abszolút hitelesen és szeretettel tolmácsolja a dalokat, és az is jól látszik, hogy nem a kétszáz emberes buliktól remélik a hatalmas dollárhegyeket, teljesen elfogadható ez a megoldás. Ráadásul tényleg ügyesen, megfelelő arányban adagolták a klasszikusokhoz a néhány saját dalt is, hogy aztán a nép vegyen az új lemezből buli után. Már persze ott, ahol még volt CD...