Shock!

október 07.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Devon Graves, The Inner Me Experience - Bécs, 2024. szeptember 27.

Sok minden mellett azért jó dolog Bécsben lakni, mert néha teljesen elképesztő eseményekbe fut bele az ember. Itt van például Devon Graves, aki egykor Buddy Lackey néven égett bele a pszichedelikus-prog rajongóinak agyába: az úriember már jó ideje Ausztriában él, egy ideig a fővárosban töltötte napjait, majd kiköltözött az osztrák vidékre, de még mindig egy órányira Bécstől. Épp ezért simán megteheti, hogy ha épp úgy tartja kedve, megfog egy akusztikus gitárt és a kedvenc mikrofonját, odaszól valamelyik bécsi klubnak, hogy jönne – és jön. Ez egyrészt csoda dolog, mert 20 percre lakom a helytől és bár utolsó pillanatban ért el hozzám az esemény híre, öltözés, fogmosás és már ott is álltam az első sorban. Másrészt viszont baromi fura, mert egy ilyen kult figurát, zenetörténeti ikont úgy látni, hogy az első sor mögött sincs túl sok, az bizony szívszorító. A buli elején talán negyvenen voltunk, a végére talán a 60 is összejött. Pedig...

devongraves_3

időpont:
2024. szeptember 27.
helyszín:
Bécs, Escape
Neked hogy tetszett?
( 6 Szavazat )

Na, de ne ugorjunk rögtön a fináléra. Az estét egy helyi brigád nyitotta, és meggyőződésem, hogy ők is amolyan „ráértek? akkor gyertek" jelleggel kerültek oda. A The Inner Me Experience ugyanis egy alkalmi társulást takar, elmondásuk szerint egy részük anno egy Firestorm (ha jól emlékszem) nevű zenekarban játszott kőmetált a 2000-es évek elején, majd másokkal kiegészülve volt valami hard rock oldalág is, ez most itt a kettő metszete akusztikusan.

Amennyire sehogy se hangzik mindez, az összkép (Eszkép, érted) egyáltalán nem volt ciki. Bár kicsit már nagypapásodott az egyik gitáros és a többieken is látszott a polgári lét nyugalma, teljesen korrektül zenéltek. A repertoár mondjuk a kettős előélet miatt vegyes képet mutatott, volt itt Whitesnake és Bon Jovi feldolgozás (és igen, a Wanted Dead Or Alive német átiratban szólalt meg, ezt azért még emésztenem kell), de a régi saját nóták se voltak rosszak, a vokálmunka például meglepően kimunkáltra sikerült. Viszont az már itt is látszott, hogy ők amolyan helyi hősök voltak anno, és a közönség fele konkrétan miattuk jött el, kedves oldies-bulivá változtatva az egy órás játékidőt.

Ezután szép komótosan és lazán megérkezett Devon Graves egy koptatólap nélküli, ám erősen megkoptatott akuszikus gitárral, egy speckó mikrofonnal és egy inhalátorral, amiről megesküdött, hogy csak gyógyfüves víz van benne. Kis hangolás, átszerelés, majd minden cicoma nélkül el is kezdődött egy másfél órás varázslat. Jó kérdés, ki hogyan kezdene egy olyan bulit, ahol a színpadon csak egymaga áll, egyetlen gitárral a nyakban, miközben olyan rétegezetten hangszerelt, mélyen az agyakba égett hangzású dalokat kell előadnia, mint amilyeneket a Psychotic Waltz, majd később a Dead Soul Tribe alkotott. Devonnál a válasz egy lazán kitekert Space Oddity, majd egy I Started a Joke volt, mintha egy tábortűznél random feldolgozásokat játszana - csak hát, már ezekből is átjött a fickó kegyetlen karizmája. A maroknyi közönség mindegyikével külön-külön felvette a szemkontaktust, még gitár-ének kombó közben is hozta a '97-es, E-Klubos koncerten megcsodált higanymozgást, miközben a gitárkíséretet és az éneket is abszolút devongravesesítette.

devongraves_1

A hangulat meg is érkezett, hogy aztán maradjon mindvégig. A dalok innentől felváltva merítettek a két egykori zenekar életművéből, én ráadásul kifejezetten örültem annak, hogy a kedvenc Psychotic Waltz-albumom, a Bleeding most erősen felülreprezentálódott. A két feldolgozás és az első Dead Soul Tribe-lemezről előkapott Cry for Tomorrow után máris a Drift következett, de előkerült a Morbid, a Need, a Locust, a My Grave és még a Faded is. A die-hard waltzerek most talán kissé felvont szemöldökkel néznek, hogy bizony ezek a dalok anno erősen szóltak a dinamikáról, a csillagharcos hangszerelésről, a Faded eleve a világ legjobb lemezkezdése azokkal a röfögős basszushangokkal, szóval hogyan lehet mindezt akkergitárral lehozni? A válasz egyszerű: nem kell törekedni az eredetikre, hanem jöjjön elő az, amit ezek a dalok ebben a pőreségben adni tudnak. És bizony adtak rendesen, nem csak rajtam látszott libabőr a teremben.

A legutóbbi (és a jelek szerint sajnos valószínűleg utolsó) Psychotic Waltz-lemezről a Demystified és a Sisters of the Dawn került a programba, de nem maradtak ki olyan ősklasszikusok sem, mint a Hanging on a String vagy az I Remember. Utóbbiról el is hangzott az az anekdota, miszerint a szövegét 16-17 évesen, még bőven a Waltz előtt írta, a dal eredetije meg amolyan Maiden-féle galoppnak indult, aztán a zenekar megalakulásakor, az első lemez felvétele előtt még hiányzott egy lassabb tétel – ezt gyúrta át egy éjszaka alatt a ma ismert formába. Ja, és az eredeti címe A Social Grace volt... ami aztán megváltozott ugyan, de átkerült lemezcímnek.

Nagy anekdotázás azért nem volt, inkább ilyen elemelkedett, lelki utazás hangulata volt az estének, de erre főhősünket ismerve számítani is lehetett. És bár egyetlen gitáron minden egyes kis kandesz, mellényúlás ötször annyira kilóg, és itt is volt néhány, ezeket annyira természetesen és stílusosan oldotta meg Devon, hogy szinte a műsor részeivé váltak. Az egyetlen hiányzó dolog talán a fuvola volt – értelemszerűen limitált végtag állt rendelkezésre, viszont a megfelelő helyeken a fanatikusabb rajongók szépen be is énekelték a hiányzó dallamokat.

devongraves_2

Okosan tervezte meg mesterünk a műsor hosszát is, hiszen azért ilyen hangszerelésben, és kis kivétellel végig inkább lassú, elfolyós hangvételre átültetett dalok sorában könnyű egy idő után kimerülni, de pont ennyi és pont így kiválóan működött. Eredetileg nem is tervezett semmiféle ráadást, ám az addigra 60 fő környékére „duzzadt", viszont nagyon lelkes közönség addig cugábézott, amíg Devon egy gyerekes vigyorral visszacsatolta a gitárját. Mivel a közönség soraiban ott volt Adel Moustafa, a Dead Soul Tribe egykori dobosa is, a főhős közölte, hogy a következő dalt neki ajánlja, mint egykori „ketten a világ ellen" metáltesónak. És elhangzott az a dal, amit bárkitől előbb vártam volna, mint tőle, beleértve Fekete Pákót és Abbathot: a Tenacious D-től a Tribute, ami egyrészt fergeteges zárásnak bizonyult, és egyáltalán nem fajult bohóckodásba, Devon még ezt is képes volt saját fűszereivel együtt többé varázsolni.

Szóval érdekes este volt, mert nálam az első találkozást az E-Klubos csoda jelentette, aztán játszottunk is közösen itt-ott, és akkor is konstatáltam, hogy bizony ez az ember szép számú közönséget vonz. És most itt volt szerényen, egy szál gitárral egy maroknyi ember előtt, emberien, kedvesen, a buli előtt és után az embereken átvágva, mindenkihez egy kedves szót szólva. Érdekes kontraszt. De aztán ugye mindenki felteheti a kérdést, hogy mi a zenélés lényege, a százezres tömeg a stadionban és a tizedik Maserati, vagy az, hogy akár pár tucatnyi néző előtt, nulla hangszereléssel is elrepíts mindenkit a saját, csodás világodba, hogy aztán aki mindezt megtapasztalja, kicsit más emberként térjen haza. Devonnak ez az utóbbi sikerült. Azért picikét még remélem, hogy vagy a Waltz, vagy egy feltámasztott Dead Soul Tribe formájában még nagyobb formátumra vált emberünk, de ennek az estének a varázsából az sem vesz el, ha majd valamikor újra nagyszínpadon látom.

(A szerző a Shockmagazin korábbi munkatársa, az At Night I Fly, a Wall Of Sleep és az After Crying énekese.)

 

Hozzászólások 

 
#5 BZreloaded 2024-09-29 21:06
Idézet - waltz:
[quote name="Equinox"]Érdekes, h ekkor, annyi év PW szünet után ott se voltak túl sokan, jó ha 100-an.

Sajnos több példa is van rá, hogy ők az egyik legbénábban (ön)menedzselt zenekar. Eleve az első korszak vége is kurtán-furcsán alakult, amikor egy klipforgatáson (Faded) volt egy baleset, valamelyik közreműködő látássérülést szerzett egy fényeffekttől, rommá is perelte a zenekart. Aztán McAlpin nem tudta vállalni a koncertezést, azért is volt már az E-Klubban is más helyette. Utána jött Devon költözése, és nem tudták megoldani a kétlakiságot. Végül aztán a visszatérés után már tök más helyzetben találták magukat, a régi rajongók nagy része addigra már nem járt koncertre, míg az újaknak nem ilyen zene kellett sajnos. :(
Idézet
 
 
#4 waltz 2024-09-29 14:04
Idézet - Equinox:
Különleges este lehetett. Én a Psychotic Waltzot a tripla headlineres magyar turnén láttam (Symphony X és Nevermore még), óriási emlék


Én is! Nevermore miatt is. Aztán mellettem állt a pultnál. Persze nem volt bátorságom megszólítani, csak köszönésre futotta :) Később kirepültem miattuk a berlini Waltz koncertre és persze óriási élmény volt. Érdekes, h ekkor, annyi év PW szünet után ott se voltak túl sokan, jó ha 100-an.
Idézet
 
 
#3 faktor69 2024-09-29 11:36
Idézet - Equinox:
Különleges este lehetett. Én a Psychotic Waltzot a tripla headlineres magyar turnén láttam (Symphony X és Nevermore még), óriási emlék


Ne ez is szuper volt 2011-ben a PeCsában.
Idézet
 
 
#2 faktor69 2024-09-29 11:14
Meglepetés volt ez a beszámoló. Rögtön előjött egy 2004-es emlék, amikor ugyanígy láttam Pécsett, mert lebetegedés miatt nem DeadSoul Tribe volt, csak ő maga egy szál gitárral és néhány magyar progos banda koncertje, mint például a Wendigo, Perfect Symmetry és akkor még Nemesis néven játszó Age Of Nemesis.
Idézet
 
 
#1 Equinox 2024-09-29 11:01
Különleges este lehetett. Én a Psychotic Waltzot a tripla headlineres magyar turnén láttam (Symphony X és Nevermore még), óriási emlék
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Watch My Dying - Budapest, Süss Fel Nap, 2005. február 8.

 

Watch My Dying - Gödöllő, Trafó, 2003. május 23.