Shock!

június 18.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Queen + Paul Rodgers - Budapest, 2008. október 28.

Persze, eltelt huszonkét (!!!) év a legendás, Népstadionbeli koncert óta… És igen, Freddie halála is már tizenhét éve történt - ennek fényében még úgy is furcsa egy 2008-as Queen koncert, hogy ez a második ebben a felállásban.
időpont:
2008. október 28.
helyszín:
Budapest, Papp László Budapest Sportaréna
Neked hogy tetszett?
( 2 Szavazat )
Gondolom mindenkinek a könyökén jön ki, hogy állandóan arról beszélek, mennyire gyenge ötlet volt az Európában szinte teljesen ismeretlen, de máshol is eléggé levitézlett hírnevű Paul Rodgers csatlakozása, az meg főleg elbaltázta az „amihez a Queennek köze van, csak minőségi lehet” elméletet, amikor egy öregecskedő, inkább Rodgerses, mint Queenes új lemezt is összehoztak.

Egyértelmű, hogy a koncerten megjelenő közönség nagy része nem az új album dalaiért érkezett, bár az összetétel életkor szempontjából kifejezetten vegyes volt, és az én generációmtól nemcsak felfelé, de jóval lefelé is sorjáztak a népek, a tizenévesek is nagy számban képviseltették magukat, pedig ők legtöbben már Freddie halála után születtek… Ez azért valahol jó dolog, keep the flame alive ugyebár. A gyönyörűen felépített színpadon a mozgó fényhidak mögé egy speciális kivetítő került, mely egyszerre szolgált trükkös világításra, színpadi események profin kamerázott képeinek közvetítésére és átvezető filmek megjelenítésére. Az intró alatt - az új lemez címéhez faragva - csillagképek röpködtek szanaszét, majd nagy megkönnyebbülésemre a csapat egy igazi klasszikus, stadionrock egyveleggel nyitott. A Hammer To Fall / Tie Your Mother Down / Fat Bottomed Girls triótól egy kicsit elfeledtem az évek múlását és a Queen fénykora óta elkövetett ballépéseket, csak bámultam Brian jellegzetesen szenvedő, Queende egyszerre örömtől sugárzó arcát (ezt így csak ő tudja), és Rogert, aki kissé fáradtabban, de még mindig sajátosan és egyénien dobolta végig a dalokat. Rajta is látszott jócskán az öregedés, de az a kisfiús vigyor még mindig megmaradt, jó volt látni…

Paul Rodgers az első pár dal alatt végülis nem volt vészes, a múltkori koncert alapján rosszabbra számítottam - hozta a hosszú évek alatt kifejlesztett, bár kissé műanyag manírjait, és már nem sandított soronként a mankó dalszövegekre, mint a legutóbb. Kissé fátyolosodó hangján már ezeket a dalokat is kissé szabadosan kezelte - egyértelmű, hogy a szárnyaló, sokszor túlfrazírozott blues éneklésben nagyon ott van, de kissé túlzásba vitte a „csakazértsem szabad Freddie-re hasonlítani” dolgot. A negyedikként előkapott Another One Bites The Dust alatt aztán elszabadult a bluesgép, ezt az alapvetően funk-rockosan pattogós, pregnáns, egyenes hangokat kívánó dalt csodásan tönkrevágta a széthúzott, „túlblúzgó” kísérletezgetésével. Még jó, hogy a közönség egy idő után úgy döntött, inkább elnyomja a küszködő főhőst.

Pár dallal később kaptuk meg az első új lemezes dalt, a felvételen is kissé felemás C-lebrityt, és itt, a legendás, sokat bizonyított dalok közé ékelve még inkább szembetűnő volt a szerzemény kissé szürkébb mivolta, bár a kísérőzenészekkel megtámogatott vokálok és az addigra kellően megturbózott hangzás megmentette ezt az öt percet is. A lemez egyik leginvenciózusabb dala, a bizonyára Roger agyából kipattant Surf’s Up… School’s Out kattantsága és ötletei viszont valahogy élőben elvesztek, nem éreztem annyira egyben lévőnek az egészet. A Seagull alatt csak Paul és egy akusztikus gitár maradt a színpadon, és bár ennek aztán végképp semmi köze nem volt a Queenhez, ebben a dalban Paul lehetett úgy önmaga, hogy nem várt el tőle senki semmi mást.Queen

Az így kissé country-bluesra vett dal után viszont kezdődött az a blokk, amelyet a legjobban élveztem aznap este. Brian jött ki a hosszú kifutó elejére egy akusztikus gitárral, és azonnal, mintha fényévekre kerültünk volna mindentől, ami egy kicsit is felemás volt a koncerten addig. Mintha csak leült volna közénk egy (jó pár ezer embert befogadó) tábortűz közepén, és közvetlen mosollyal megköszönte nekünk a kitartást és a szeretetet. Aztán elmesélte, hogy mennyire fontos volt nekik anno a 86-os budapesti koncert, ahová készültek egy meglepetéssel, ami azóta szintén legendássá lett… Itt már mindenki tudta, hogy a Tavaszi Szél következik, melyet Brian meg se próbált elénekelni, csupán lekísérte, és közben igazi meghatottsággal mosolygott körbe. Mert igen, lehet geilezni meg kiszámíthatóvoltozni, de ez igenis egy fontos momentum volt anno a zenekar életében, amire a magyar közönség is szívmelengetve emlékszik, de a dal egyébként - a fájlmegosztók és gyűjtőoldalak tanúsága szerint - a nemzetközi színtéren is igazi kuriózum. Elvégre Queen-közönségből csak a japánok kaptak eddig külön dalt (Teo Torriatte), az ráadásul egy lemezre vett poén volt, amit mindig előkapnak koncerten is odaát, nekünk pedig egy ilyen ultraegyedi meglepetés jutott, örüljünk hát neki.

Aztán jött a ’39, ami ugye eredetiben is egy megtekert szöveggel, ám tradicionális country alapokkal megtámogatott dal, erre a régi Queen bulikon megismertek alapján Roger is előjött, elő is készítettek neki külön egy lábdobot, egy csörgőt és egy mikrofont. A dalba aztán beszálltak a kísérőzenészek is, felszabadultan attól, hogy végre nem a háttérben kell állniuk faarccal. Aztán jött az első igazi nagy meglepetés, mégpedig Roger innovatív szólója. Sose vártam volna egy ennyi idős zenekar ennyi idős dobosától, hogy újít, mégis ez történt. A ’39 után ott maradt mellette a lábdob, valamint a turnébasszer, Danny Miranda, aki egy elektromos nagybőgőt szorongatott. Roger a lábdobon és a bőgő húrjain kezdett dobszólózni, amit Danny megfűszerezett pár Queenes dalrészlet beszúrásával - persze ő csak a bal kéz volt, Roger „pengetett” a dobverőkkel. Vigyorogtak, mint a tejbetök, és mi is szintúgy! Egy idő után Roger megköszönte a közreműködést, majd leült az egy szál lábdobja mögé a kifutó végébe, szinte a közönség közé, és annak felszínén kezdett kapirgászni. Erre hopp, melléraktak egy lábcint, majd szép lassan jött a pergő, a tamok, és végül a cintányérállványok: Roger lépést tartott a cucc bővülésével és folyamatosan vonta be az újabb és újabb üthető felületeket. QueenMaga a szóló is sokkal többet adott így, ráadásul az ötlet mellett a technikai megvalósítás is példaértékű volt: a nulláról felépített DW cucc valami olyan bődületeset szólt az első pillanattól, amihez mások órákat állnak be… A szóló után visszajött Brian is, és az új dob mögött maradó karcos hangú vén szöszi elővezette az 1975-ben általa felénekelt youth-himnuszt (I’m In Love With My Car), majd a tizenegy évvel később szintén általa jegyzett Kind of Magicet is, ami ugye élőben közel sem az a butácska popdal… Ezt a csodablokkot a Say It’s Not True zárta, ez az AIDS elleni kampánydal, mely szintén az új lemezre került fel - egy versszakot Roger, egyet Brian énekelt, a végére pedig visszatért a pózmester is.

Apropó, Rodgers - a zenekar itt valószínűleg úgy gondolta, szerettessük má’ meg a néppel ezt a kedves embert, így a hozzá kapcsolódó Bad Company című dal előadása alatt a háttérvásznon kizárólag Paul múltjából vett képek követték egymást. A közönség nagy része meg csak lesett, valaki meg is kérdezte mellettem: „A világosítóról is mutatnak albumot?”
Az új lemezen erősebbek közé tartozó We Believe hálistennek itt is viszonylag jól sült el, majd Rodgers ismét el, és maradt Brian, és gitárja. A szakavatottabb Queenerek azonnal tudták, hogy a Brighton Rock Solo következik - egy olyan gitárorgia, mely persze 2008-ban sokak szerint már kissé idejét múlt is lehetne, de annak idején olyan szinten volt korszakalkotó ez a delayekkel, torzítókkal, kórusokkal megbolondított őrület, hogy Brian mindenképpen gitártörténelmet írt vele (és ne felejtsük el, hogy a dal 1974-ben került lemezre, de az első változatát már egy 1970-es demón is meg lehet hallgatni!). Ebből a szólóból újabb apró meglepetés keveredett ki, az alapvetően gitárharmóniákra épülő Bijou, melyben felvételről - és a háttérvászonról - Freddie öt sora is megszólalt - ováció, könnyek, méghozzá teljesen jogosan: végre mindenkit szíven ütött, mi, illetve ki hiányzott erről a koncertről az eleje óta…

Setlist:

Intro (Cosmos Rocks)
Hammer To Fall
Tie Your Mother Down
Fat Bottomed Girls
Another One Bites The Dust
I Want It All
I Want To Break Free
C-lebrity
Surfs Up...Schools Out
Seagull
Tavaszi Szel
Love Of My Life
'39
Bass Solo incl Under Pressure/Another One Bites The Dust
Drum Solo
I'm In Love With My Car
A Kind Of Magic
Say It's Not True
Bad Company
We Believe
Guitar Solo
Bijou
Last Horizon
Radio Ga Ga
Crazy Little Thing Called Love
The Show Must Go On
Bohemian Rhapsody
Encores:
Cosmos Rockin'
All Right Now
We Will Rock You
We Are The Champions
God Save The Queen

Notes: 139 Minutes
Tavaszi Szel, done by Brian just before Love Of My Life. New visuals for Bohemian Rhapsody, but no visuals for Cosmos Rockin'

A Radio Ga Ga / Crazy Little Thing Called Love páros Rodgerssel a tűrhetőbbek közé tartozott, de a Show Must Go On - Freddie hattyúdala, korszakának és életének egyik lezárása - Paul túlburjánzó, tiszteletet nélkülöző előadása ismét összeszorította a virtuális bicskámat…
Hála az égnek itt érkezett az előző koncerten is megvalósított Bohemian Rhapsody, melyen Freddie kivetítőről énekelte a dalt, és a zenekar élőben játszott „alá”… A hangulat ismét a csúcson, ráadásul most másik koncertfelvételt használtak, mint tavaly, Mercury talán itt énekelte a legszebben és legihletettebben a dalt. A vége részre visszacsábult Paul is, és Freddie-vel közösen énekelték a sorokat - ezt sikerült viszonylag szépen és alázatosan megoldania.

Rövid visszataps után a valóban meghatott Brian, Roger és a többiek visszatértek, hogy látványos fényorgia közepette előadják az új lemez címét inspiráló Cosmos Rockin’-t - sajnos itt is átjött a B oldalas bugivugi rock feeling, bármennyire is töményen szólt az egész. Sajnos nem hagyták ki az All Right Now-t sem, Paul ezt persze ismét normálisabban énekelte, hiszen ez az ő hangjára szabott feladat volt. Utána pedig, ahogy ’77 óta szinte minden Queen koncerten, a We Will Rock You / We Are The Champions duó zárta az estét. A fiúk szokás szerint az angol himnusz Brian által átírt verziója alatt búcsúzkodtak, és máris véget ért egy felemás csoda.

Mert csoda volt ám, a sok-sok negatív beszúrásom ellenére - és majd megint jön a fika és alázás a fórumokon, hogy hogy mertem ilyesmiket írni, és biztos utálom a Queent… Nos, a koncert pont azt mutatta meg, hogy IMÁDOM a Queent, mint ahogy már több mint két évtizede teszem - azt a Queent, amelyből sajnos már csak két tag „igazi”, a háttérben pedig muzsikál pár jó képességű session zenész… És az előtérben pózol egy alázat nélküli, egysíkú arc, aki nem csak Freddie bokájáig sem ér fel, de sajnos azzal is sokkal jobban jártunk volna, ha Brian és Roger énekli végig az egész koncertet. Mert ők a Queen, legalábbis most már csak ők azok - a koncert ismét bebizonyította, hogy egy legendába utólag, ceruzával már nem szabad és nem is lehet belefirkálni.

Fotó: Valentin Szilvia

További fotók:
Queen + Paul Rodgers

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.