Shock!

augusztus 19.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Queen + Paul Rodgers: The Cosmos Rocks

Gondolom, sokan tudják, mekkora Queen fanatikus vagyok – kisgyerekként zuhantam bele a Queen-univerzumba, és azóta sem jöttem ki onnan, bármilyen más zenék kerültek is be közben a világomba. Freddie Mercury halála óta pedig teljesen egyértelmű volt számomra, hogy ilyen szintű zenei összetettség, érzésvilág, igényesség – egyszóval ilyen csoda – nem lesz több a világon. Egy ideig a megmaradt Queen-tagok is így gondolták... Aztán sajnos meggondolták magukat...

megjelenés:
2008
kiadó:
EMI
pontszám:
6 /10

Szerinted hány pont?
( 16 Szavazat )

DEDICATED TO...?

Oké, megértem, hogy ha valaki évtizedeket tölt el egy zenekarban, nincs az a tragédia, ami egy idő után ne kovácsolná újra eggyé a bandatagokkal. Brian May gitáros és Roger Taylor dobos tenyere is „viszketni kezdett" egy idő után, de az eredmény számomra több, mint felemás. És nehéz ám az ilyesmit leírni, mivel eddig ezek a legendák számomra mindig etalonnak számítottak, még a meleg bélváladékot is bekajáltam volna utánuk, most viszont... valami elromlott. Miért? Talán, mert a Queen annak idején négy ember, négy tökéletesen egyenrangú tag összességét jelentette. Ott volt Brian, a rockgitározás egyik reformere, a nyers rockdalok és himnuszok szerzője. Aztán Roger Taylor, a jellegzetes sounddal és stílussal bíró dobos, a kísérletező zenék megszállottja. Ott volt a háttérben John Deacon basszusgitáros, aki egyrészt hangszerének egyik ikonja, másrészt a slágeres, fogós Queen dalok letéteményese. És igen, ott volt Freddie, az énekes és zongorista, aki nem csupán egy Hang volt a zenekar élén, hanem egy olyan különleges varázslat, amitől a Queen nem csupán egy szimpla stadion-rock bandaként maradt meg az emberekben, hanem valami többként – varázslatként, csodaként, földöntúliként, amiben mindig volt valami olyan különlegesség, ami semmilyen más zenében nem. És most, Freddie halott, John nyugdíjazta magát... És mégis Queennek hívnak valamit, ami már nagyon nem Queen.

FÉL QUEEN PLUSZ AZ ÁTLAGOS FICKÓ

Igen, az előbbiekben azért írtam le a kategóriákat zenészenként, hogy lássuk, mi maradt a Queenből. Maradt Brian, aki bár annak idején megreformálta a gitározást a többszólamú harmóniákkal és speciális játékstílusával, mára azért már kissé lelassult és a tradicionális, blues alapú rockdalokban „ragadt". Roger dobolása is inkább csak jellegzetes, mint technikás, persze így ötven fölött ezen nem kell fennakadni... De ez a kettő így, Queen néven nagyon kevés. Hiányoznak John csavaros basszusfutamai, amik még a legegyszerűbb dal alá is külön világot varázsoltak, és hiányzik Freddie hangja, személye, varázsa, mindene. Kaptunk helyette egy levitézlett blues-rock hőst, aki annak idején pár átlagos rockdalt szötymentett el még húsz-harminc éve, noha az tény, hogy saját stílusvilágához mérten nagyon karakteres hanggal és énekstílussal bír, de... a Queen ez a stílus is volt, ÉS sok ezer más. Bizony, olyan ez, mintha egy festő palettáján csak egy szín maradna meg, és mégis színes festményeket próbálna festeni. Szép így is... de nem ugyanaz.

VEGYÜK SORRA!

Nézzük csak a dalokat egyenként. Sorry előre is, ha „belemenős" leszek, és a teljes Queen életművet hozom fel példaként, de én bizony ennyire vagyok belegabalyodva a zenekar hálójába...

A nyitó Cosmos Rockin' intrója – talán nem titkoltan – a One Vision bevezetőjére hajaz, de utána egy kissé egyszerű rock'n'roll dalba torkollik, ahol a butácska szöveg arról beszél, milyen faxa dolog, hogy az egész ház nyomja a rakenrólt. Hurrá... Maga a dal leginkább az 1986-os, B oldalas felvételre, az I Go Crazy-re emlékeztet, csak ugye azt akkor még nem tették lemezre, mondván, ez még nem üti meg a Queen szintjét... Most már úgy tűnik, megüti. A hangzás is nyers, szikár, a gitárszólót mintha nem is Brian játszaná, hanem valami 60-as évekbeli boogie-woogie hős. Nem rossz dal persze, de egy One Vision vagy Tie Your Mother Down kezdéséhez egyáltalán nem ér fel.

A Time To Shine annyira különbözik a Queen eddigi dolgaitól, hogy vagy Rodgerstől jött az alapötlet, vagy külső dalíróktól (amibe belegondolni sem merek), de a nyitásban van U2-től modern angolszász pop-rockig minden, ami NEM Queen. Ennek ellenére a dal működik, Paul is szép, íves dallamokat énekel benne, csak végig ott motoszkál bennem: honnan jött ez az egész nóta?

A Still Burnin' olyan, mint egy modernkori Rolling Stones dal, vontatott, lassú honky-tonk blues rock, totálisan Rodgers világa. A refrén szintén olyan „izé", semmi igazi Queenes letaglózás... Az egyetlen zenei poén a We Will Rock You klasszikus kíséretének beleszövése a középrészbe, de ezzel pont még jobban kiemelik a szintkülönbséget a két korszak között a korábbi javára...

A Small egy akusztikus gitáros szösszenet, a verzerész a Brian May szólólemezek lírai pillanatait idézi, a refrén viszont gyaníthatólag Roger műve, egy szép ívű dallam, igaz, ezen is nagyon érezni a Coldplay és hasonló modern poprock csapatok hatását. És azért... ne a bálvány másolja a sokadik követőket, nem? A Warboys érdekes állatfajta. Először meghallgatva Rodgers agyszüleményének tartottam ezt a szikár blues-rock dalt, de aztán elkezdtem felfedezni benne olyan párhuzamokat is, mint az 1974-es Ogre Battle nyersebb pillanatai vagy az 1976-os White Man vad lüktetését. A refrénen itt is csiszolhattak volna még, de legalább hangulatában ez a dal idézi leginkább a 70-es évek „Rockin' Queen"-jét.

A We Believe képében ismét kapunk egy Brian szólóanyagaira hajazó lassú-középtempós dalt, az eleje a szokványos billentyű plusz ének, majd érdekesen, de végül is hatásosan fordul át a hangulat egy kissé menetelős, magasztosabb stadionrockba. A vége felé már majdnem elkapott a hangulat, de valahogy egy kicsit ez is „kevesebb" lett, mint lehetett volna.

A Call Me az album legalja. Hogy ezt hogy tehették fel, nem értem. Egy reggae-s, boogie-s akusztikus szörnyedvény, egy lagzilajcsis fosch, egy nulla. Oké, volt annak idején Crazy Little Thing Called Love, ami szintén nem volt nagy megfejtés, de abban benne élt egy hatalmas adag rockabilly paródia – ezt meg hallhatóan komolyan gondolták. De egy Queen? Úristen... Beach Boys meets Balázs Pali! Ez szánalom! Jaj, skip előre.

A Voodoo megint nem Queen. Olyan, mint egy modern Hendrix-utánérzés, vontatottan és furcsán. Amíg hallgatom, nem rossz persze, de a Queenhez megint annyi köze van, mint bőrradírnak a fogamzásgátláshoz, és kissé megjegyezhetetlen is a nagy pszichedélia közepette.

All Things That Glitter – ismét egy szabvány blues-lassú, nem rossz, de semmi különös. Kiszámítható dalszerkezet, elsőre ragadósnak tűnő, de többedszerre inkább banális énekdallammal...

A C-lebrityt már ismertem egy pár hónapja látott koncertrészletről, és akkor is felemás véleményem volt róla, ami nem sokat változott. Középtempós Brian-rockként indul, a refrénje pedig Roger szűkített vokálos szólólemezeit idézi. Ez a dal egyébként még az egész fogósak közé tartozik, szódával még az utolsó pár „igazi" Queen lemezen is elfért volna.

A Through The Night megint lassú (hiába, öregszenek a fiúk, na), és ez valahogy kissé szebb, érzékenyebb az eddigieknél, mintha tényleg sírna a versszak, bár a refrén furcsa ritmizálása kissé visszaveszi a varázst. Brian szólója is itt áll a legközelebb az igazi, leheletfinom May-hangzáshoz, pedig itt sincsenek szólamháborúk és nagy megfejtések, mégis, mintha itt „érezne" igazán a hangszer...

A Say It's Not True-t már többen ismerhetik az elmúlt évek segélykoncertjeiről. Szép lírai dal, egyértelműen Roger hatásaival – itt ráadásul hallhatjuk Brian és Roger énekét is egy-egy versszak erejéig. Magasztos, erős szerzemény, ilyenből még elfért volna a lemezen úgy... 13 másik.

A furcsa című Surf's Up... School's Out amolyan kísérletező rock'n'roll, ismét nagy adag Roger szólót érzek benne, és bár nem lesz az évezred slágere, de van annyira friss és érdekes dal, hogy máris szeretem.

Végül aztán egy kis visszatekintés erejéig újra megkapunk két percnyit a Small-ből, itt már Brian gitárja is a régi finomsággal szól, kellemes csenddé simítva az album végét.

MINEK NEVEZZELEK?

Nos, igen... Mi ez a lemez? Minek nevezzem? Vagy inkább minek kellett volna nevezniük? Mert azt nem győzöm eléggé kihangsúlyozni, hogy csak azért voltam ennyire kemény, durva és minden egyéb negatív a kritikában, mert a lemez alkotóinak nevében ott szerepel a Queen szó. Ha ez Brian May + Roger Taylor + Paul Rodgers néven jött volna ki, azt mondom: kellemes hármas szólólemez, ahol mindenki összedobálta, amije most, így a hatvan felé közeledve van, és született pár kiemelkedő és jó pár átlagosan nem rossz nóta. Kapott is volna mondjuk egy 9-es értékelést. De így... Tudom, ezzel a névvel talán több lemez megy el, mintha három személynév kerül a borítóra, de az is tény, hogy nálam így ez az egész csomag nem ér többet, mint egy nagy, szőrös hatos. Sosem hittem volna, hogy egyszer így értékelek egy Queen lemezt... Talán azért, mert ez nem egy Queen lemez.

„Ezt nem így kellett volna... Nagyon nem..."

 

Hozzászólások 

 
+6 #1 D.Dani 2012-06-14 10:04
A Queen Freddievel volt Queen, ebben maradjunk.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.