Shock!

október 16.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Keith Emerson - Budapest, 2006. július 5.

Duplázott kis hazánkban a Moog mágusa, nem is akárhogy: pár nap különbséggel két megahosszú koncertet adott, Pakson két és fél órát, a Millenárisban pedig majd' hármat játszott végig díszes kompániájával. A teljes hosszúságra "kinyitott" nagyterem csurig telt, a zenekar pedig szinte takkra a meghirdetett időpontban lépett be a rövid intrót követően. Sokak számára meglepetést jelentett, hogy Marc Bonilla személyében gitáros is tagja Emo bácsi turnécsapatának (persze akik figyelemmel kísérték a mester szólólemezeit, már találkozhattak a kaliforniai gitáros nevével). Az ELP előtt, Keith The Nice nevezetű csapatában még megtalálható volt a hathúros instrumentum is, tehát amolyan "vissza a gyökerekhez" jellegű döntés állhatott a háttérben – sőt, több, de erről majd később.

időpont:
2006. július 5.
helyszín:
Budapest, Jövő Háza
Neked hogy tetszett?
( 0 Szavazat )

"Welcome back, my friends to a show that never ends!" – köszöntötte a főhős a publikumot, majd belevágtak a monstre programba. Bonilla a gitározás mellett az énekesi feladatokat is bevállalta, hangja persze nem volt egy az egyben Greg Lake, de igyekezett az ő a modorában énekelni. A doboknál Pete Riley ült, aki a modern dobolás egyik méltatlanul mellőzött gyöngyszeme. Ő nem akarta feltétlenül Palmeresre venni a figurát, a fontosabb témákat persze "hagyományőrző" módon játszotta, de belevitte 2006-ot rendesen az elfutásokba és a koncert végi fifikás és élvezetes szólójába is. A basszust, illetve a zongoraconcerto alatt az elektromos nagybőgőt Phil Williams kezelte. Igazából a megbolygatott hangszerelés miatt kevesebb feladat és hangsúly jutott a hangszerének, mint a klasszikus ELP soundban, viszont kapott ő is kisebb villantási lehetőségeket, amikor az addig csendben, a háttérben alapozó fiatalember másodpercek alatt leiskolázta a legnagyobbakat.

A koncertet tehát a Welcome Back nyitotta, ahol kapásból kiderült, hogy
1. Ilyen szépen kevert koncertet Magyarországon még nem hallottam – CD minőségű hangzás csengett-bongott mindenhol, a leghalkabb hangoktól a legnagyobb hangorgiákig minden kristálytisztán szólt.
2. Nem hiába Emerson koncertje volt ez, a billentyű-gitár hangerő aránya úgy 70-30 százalék lehetett az előbbi javára. Mint később megtudtam, jól tippeltem: valóban Emerson kérésére tolták vissza Bonilla hathúrosait. Ez néha azért kár volt, pár fifikás gitárszóló alatt, amikor Keith szinte nem is játszott, csak "balkezezett", felesleges volt a kíséretet csutkán, a szólót meg alig hallani.
3. Az viszont tény, hogy a gitár jót tett a hangszerelésnek – erre utaltam akkor, amikor azt írtam, többről van szó szimpla múltidézésnél. Marc klasszikusokat és modern gitárosokat egyaránt megidéző, visszafogott, de fifikás játéka üde színfoltot jelentett.
4. A 62 éves mester gyakorlatilag Duracell elemeket reggelizik, ebédel és vacsorázik: Pörgött, forgott, ugrált, megszállott módon csépelte a hangszert, az ujjai pedig a kora és mindenféle súlyos betegségei ellenére is úgy mozogtak, mint egy varrógép.

Volt persze zongoraconcerto is, ahol az addigi mamut-progrock hangzásból egy pillanat alatt lett meghitt csend. Bonilla nejlonhúros akusztikusai itt kiváló (újra)hangszerelésben festették alá a színpadra betolt versenyzongora hangjait. Megcsodálhattuk az eddig legfeljebb videóról látható akciót is, amikor Emo bácsi a zongora belsejébe nyúlkálva a hangszer húrjain ügyeskedett. Aztán további csemegék érkeztek, a Living Sin a Trilogyról, a Bitches Crystal a Tarkusról, majd megint a Trilogyt idézték meg a Hoedownnal. Ezek után érdekes módon Emo engedményt tett a gitár irányában: Bonilla egyik 1992-es dala, a White Noise következett, persze jelentősen átdolgozva. Mire idáig elértünk, a hatalmas, egyedi építésű Moog analóg szinti is megszólalt, szabályosan meggyomrozva a jónépet. A szintetikus őshangnak akkora ereje volt, mint Tyson jobbjának!

Itt viszont kissé leült a koncert (legalábbis számomra) a Nice-féle Country Pie című dalánál: úgy éreztem, Emerson ide vagy oda, ez a bárzongorás boogie-woogie valahogy furán hat itt és így. A hangulatom az első blokkot záró Lucky Mannél szivárgott vissza, ezt újfent baromi jól eltalálták. Negyed órás szünetet követően Sibelius feldolgozással nyitották a második menetet, majd az EL&P által, azaz a Cozy Powell (RIP) közreműködésével készített Touch & Go következett. Tele is volt dobbal rendesen, egyik kedvenc néhai dobosom odafent remélem vigyorgott és verte a taktust a felhő szélén! Az addig is felszabadultan zenélő csapat hangulata az America/Rondo megalo-őrülete alatt érte el csúcspontját, mindenki szanaszét szólózta magát, ráadásul a klasszikus gitárpárbajok mintájára Emerson is felkapta egyik spéci szintijét, egy olyan kütyüt, amelyen nem billentyűkön, hanem egy hosszú, gitárnyakra hasonlító tapipadon játszott: sose hallottam még embert igazából gitározni egy szintin, no de most…!

Innen viszont kissé ama bizonyos négylábú másik oldalára pottyant a show: A Tarkus következett, mely a koncertet lezáró csúcspont… lehetett volna, ha nem játsszák túl és nem húzzák el a végtelenségen is túlra. Bonilla elfáradt hangja már kissé haknisan kezelte a magasakat, Emerson pedig, mintha megharagudott volna addig sem kímélt hangszereire, rájuk vetette magát és rendőrségi jegyzőkönyvekbe való dolgokat művelt velük. Szinte egy emberként sóhajtott fel mindenki a Riley-féle dobszólónál, ami egymagában annyira zenei volt, hogy helyrerakta a zilált idegeket. A publikumot azért nem sikerült végleg padlóra küldeni, a levonuló zenészeket sikerült visszatapsolni, hogy egy Fanfare Of The Common Man és egy Nutcracker képében gyorsan elfeledtessék a kis "kihágást".

Összességében természetesen kiváló koncert volt ez, méltó az összes "őshöz", legalábbis sokkal inkább, mint Palmer tavalyi fellépése. Cseppet sem volt "hakniszagú", mindegyik muzsikus, maga az agg Emo is láthatóan élvezte minden percét, pikáns mondatokat olvasgatva magyarul a dalok szünetében, a túloldalról billentyűzve, vagy épp egyéb zenekarok egy-egy riffjét pár másodpercre "kölcsönvéve" és az ELP dalokba illesztve. Örömzene volt ez a javából, még akkor is, ha itt-ott csak nekik volt öröm. De azért legtöbbször nekünk is. Szóval, hatvanhárom évesen is lehet jönni vissza hozzánk jól. Várjuk.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.