Shock!

Nem gondoltam volna, hogy a legbolondabb shredderkirály ilyen hamar visszatér hozzánk (alig fél év telt el az őszi Batio-koncert óta), pláne, hogy sokkal érdekesebb produkcióval. Sajnálatos is, hogy ennyire kevesen voltak kíváncsiak a tulajdonképpen shredderek G3/4-ének is betudható turné budapesti állomására, mert kábé erős házibulinyi ember zarándokolt el ezen a kellemes tavaszi péntek estén az Analogba. Amely nézőszámtól függetlenül jóideje kedvenc helyeim közé tartozik, tekintve hogy mindig baromi jól szólnak a zenekarok, frankó a színpad, jó időben kellemes a kiülős rész.

Más kérdés, hogy én a helyükben a jelenleg VIP-ként funkcionáló (?) étteremrészt is hozzácsapnám valahogy az infrastruktúrához, mert télen viszont pont ez a nagy hátrány: vagy kimész a hidegbe, vagy nincs hová leülnöd. Ez egy hosszabb eseménynél nem annyira szerencsés, elvégre az itt megforduló műfajok leginkább az öregecskedő közönséget hozzák. Ők pedig fizetőképes kereslet, tehát elképzelhető, hogy alkalmasint szívesen meg is vacsoráznának vagy söröznének ülve. Na, de ez most úgy november közepéig úgyse lesz probléma2, és meg kell hagyni, fejlődgettek folyamatosan: ruhatár, streetfood-kocsi satöbbi.

Tehát: G3/4, igen, ez a turné ugyanaz kicsiben, mint a Vai/Satriani-féle, jó harminc éve elindult brand. Három ismertebb név összefog és együtt indul útnak, esetleg visznek magukkal egy ifjú titánt, a kísérőzenekar lehet akár ugyanaz is, mindenki rövidített, de velős műsort nyom, és a végén közös jam is belefér. Nem kell ezen sokat agyalni se fellépőként, se közönségként. És mivel ahogy le ís írtam legutóbb, sokadmagammal remekül szórakoztam Batio standuppal fűszerezett gitárbemutatóján, nem is értem, miért hezitáltam annyit még aznap is, hogy eljöjjek-e ide. Mentségemre szóljon, hogy két másik koncertre is invitáltak, de végül szerencsére csak odahúzott a shredder-szívem. És főleg Rowan Robertson, akinek jelenléte abszolút kuriózumnak számított.

Előtte persze még ott volt az említett ifjú titán, a Los Angeles-i illetőségű, de mexikói srác, Johnny Nasty Boots, aki Paul Stanley és Lenny Kravitz ötvözeteként hozta el Amerikát Kelenföldre. Az ötvözet mind a külsőségekre, mind a színpadi mozgásra, mind a zenére rámondható és ez azért is volt jó, mert műfajban abszolút eltért turnétársaitól. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem gitározott baromi jól, sőt, nagyon is odatette a szólózást, de abszolút '70-es évekbeli hippirock style-ban, keverve mindezt az említettek markáns jegyeivel. Ezzel jól kompenzálta kissé színtelen énekhangját, de a kisszámú közönség imádta a rászabott kábé fél órát. Nem tudom, mennyire vesztett közönséget ez a buli a belvárosban éppen zajló The Trousers/Asphalt Horsemen közös koncert miatt, de az biztos, hogy ha itt nem lett volna jelenése a legvégén, Johnny oda is nyugodtan átugorhatott volna egy kis jammelgetésre.

Rowan Robertsonra tényleg baromi kíváncsi voltam, lévén nagy kedvencem a Lock Up The Wolves, amely a DIO-életmű szerencsére egyre jobban egyre jobban rehabilitálódó mostohagyereke (szívből ajánlom Danev Gyuri kiváló írását a témában) és amelyet ő gitározott fel kvázi még gyerekfejjel. És nemcsak ez lehet vele kapcsolatban hivatkozási alap ma már, hanem a korszakból elérhető official bootlegek is, amelyek azt is megmutatják, hogy a nem hozzá köthető DIO-számokat hogy nyomta. Sajnos aztán persze kissé félrecsúszott Rowan pályája, de azért el-elvolt a színtéren különféle projektekkel (például a kissé középszerű, Armored Saint-es Jeff Duncannel összehozott DC4-ral), endorsinggal, gondolom tanítgatott is, manapság pedig időről időre lenyom egy-egy jóféle haknit, mint akár az itteni. Öt dalt kaptunk a szetben, de kapásból az elején már seggre ültem volna, ha nem állok, úgy megdörrent a gitárja és vele a Neon Knights.

Ahogy fentebb említettem, a kísérő ritmusszekció ugyanaz volt végig (le a kalappal a Vinnie Moore-ral és Batióval is ezer éve játszó Roberto Pirami és Francesco Caporaletti előtt!). és ennél a résznél ugyanaz a Titta Tani jelentette tehát a megoldást, akit szintén láthattak már a magyar gitármániákusok, szintén Vinnie oldalán legutóbb. Sokat persze nem valószínű, hogy próbáltak, mert az amúgy kiváló torkú, stábunk kedvéért Cobra Kai-pólóban kiálló, Russell Allen-alkatú énekes sokat puskázott és sumákolt, de hát, végül is házibuliban voltunk, és mindez mit sem számított, hiszen a két Lock Up-dalt (Wild One, címadó) is úgy hozta a banda, hogy '90-ben sem dörrenhetett meg jobban. Ezek mellett a Holy Diver és a Die Young fért bele, aztán következett Vinnie Moore, csak instrumentális dalokat tartalmazó saját blokkjával, szintén hasonló terjedelemben (nála a szokásos módon másodgitáros is játszott), majd jött Michael Angelo Batio mester és eltolta őszi show-jának rövidített verzióját Dimebag- és Van Halen-egyvelegestül, amelyet ugyanakkor néhány új geggel és anekdotával is kiegészített. A közös ráadás egy extrahosszú, mindenki által külön-külön szanaszét szólózott Paranoid volt, ekkor jártunk úgy két és fél óránál, de egyáltalán nem érződött soknak vagy túl hosszúnak a történet, sőt, a változatosság miatt még akár hallgattam is volna pár hasonló feldolgozást, ahogy az ugye a „nagytesó" eseményein még bele szokott férni.

Valószínűleg nem abból érdemes kiindulni, hogy nálunk hányan voltak, főleg hogy Batio elmondása szerint ő maga tizenötször lépett már fel például Kínában, tehát egy tisztességes pár száz fős közönség mindig összeverődik a komolyabb helyeken. Rétegműfaj ez már rég, de van rá igény, és ha legközelebb esetleg megint erre járnak, más extra vendéggel-vendégekkel, én ismét szívesen lenézek.