Shock!

Na jó, ezt azért egyszer látni kellett. Nevezett úriember ugyanis a metálszcéna egyik legismertebb csodabogarának számít hosszú évtizedek óta, legalábbis azokban a körökben, ahol figyelnek a gitáron lefogott hangok számának hatványaira. A sarkított közvélekedés szerint viszont – részben szerkesztőségünkben is ez a kánon – Michael Angelo Batio egy ízléssel nem rendelkező gitármaszturbátor, aki az értelmetlenül megalomán shreddelésre esküdött fel. Ezt a képet aztán némileg árnyalta Gáborunk legutóbbi Manowar-koncertbeszámolója, ahol amúgy ő maga is bevallotta, hogy elvből nem követte korábban a gitáros munkásságát.

Szó, ami szó, a Nitro zenekarról – amelynek soraiban barátunk szélesebb körben ismertté vált a hajmetál hőskorában – ma sem könnyű eldönteni, hogy hallgathatatlan vagy még éppen befogadható, ugyanakkor amióta magam is meghallgattam, hajlamos vagyok a két véleményt hetente váltogatni. Végső soron kijelenthető, hogy bizonyos hangulatokban még szórakoztató is tud lenni ez az elcseszett zene, ami néha olyan benyomást kelt, mintha King Diamond bespeedezett hajmetálosokkal projektezett volna álnéven és viccből a ′80-as években. Másrészt, ha az ember utánaolvas, kiderülhet, hogy Batiónak igen nagy respektje van az amerikai metálszíntéren és nem feltétlenül csak azért, mert Dimebag, Morello és Tremonti is a tanítványai voltak. Hanem valószínűleg ők is azért voltak a tanítványai, mert az itt látottak alapján halál jó arc lehet, aki a legnehezebb egókkal is megtalálja a hangot, amellett, hogy zeneelméleti tudása is valós, tekintve hogy diplomája van belőle. Feltehetőleg az oktatóvideói is komoly hatást gyakoroltak sokezer gitárospalántára Amerika-szerte. A többi mind ízlés dolga, de megint csak az itt hallottak alapján mondom, hogy szólóban azért messze nem Nitro-szintű őrületet tol.

Chicagói olasz barátunk saját zenéi ugyanis messze nem olyan szélsőségesek, mint a reuniont nyolc-tíz éve sztornózó zenekar. Teljesen korrekt, átlagos shredder instru zenét tol szólóban az öreg, olyasmit, amit a ′80-as és ′90-es években tucatszám adott ki a Shrapnel Records. Ehhez ugyebár élőben elég egy feszes ritmusszekciót magába foglaló trió felállás meg némi háttérszinti-sampler, és máris beindul az iszapszemű szobagitárosok nyálelválasztása. Persze messze nem szükséges zenésznek lenni ahhoz, hogy élvezhető legyen (nem hinném, hogy az összegyűlt uszkve 120 ember nagyrésze az lett volna), mert semmit sem tolnak túl, ha csak egyetlen instrumentális gitárlemezt is kedveltünk valaha, akkor laikus füllel is szórakoztató a történet. Főleg, hogy a főhős közben hosszasan sztorizik és osztja az észt – mivel a program fele mindenféle tribute-ökből áll, ezeknél általában személyes történetek is elhangzanak. Ha pedig először hallunk az Eddie Van Halennel, Dimebaggel, Randy Rhoadsszal (és persze Ozzyval) megtörtént találkozásokról, pláne ilyen tipikus olasz-amerikai, ripacskodó stílusban, időnként rikoltozásba átmenő hanggal előadva (ahol azt várod, hogy a következő pillanatban a saját poénján fog percekig kurjongatva röhögni, de végül is ez nem történik meg), nem lehet nem megkedvelni Michaelt. Azt hiszem, az ilyen fazonokra a legtalálóbb a „nagy forma″ kifejezés. Gondoljunk csak bele: még a Manowarról is tud úgy mesélni, hogy egyszerre ironikus és szeretetteljes, amit mond – nem véletlen, hogy a nagy Joey kőszívét is képes meglágyítani. Ötödszörre persze lehet, hogy már unnám, de ha úgy vesszük, a standuposok is ugyanazt mondják el minden este.

Ami a tribute-öket illeti, ezek instrumentális egyvelegek az említettek legismertebb témáiból, és hát ezekkel a klasszikus riffekkel nyilván nem lehet mellényúlni, főleg, ha értő kezek tolmácsolják és úgy szól mint ahogy itt szólt. Mert bizony megdörrent az a trió, ez nem is kérdés! És apropó kezek: érdekes volt figyelni – és ezt már Gábor is megjegyezte – Batio pengetési stílusát: ennek kapcsán elanekdotázta azt is, hogy alapvetően balkezes, de mivel jobb kézzel játszik, tudja használni a balt is a gitárnyakon. Aztán amikor előkerült a legendás duplagitár, ott is külön elmagyarázta, hogyan és mit penget rajta. Persze manapság, amikor tízéves kissrácok shredder videóival van tele a YouTube, ez nem tűnik nagy cuccnak, de Batio az egyéni hangra, a különbözőségre törekvést is kihangsúlyozza – nem lehet nem egyet érteni vele, elvégre a technika csak egy eszköz, nem cél. Alátámasztja mindezt, hogy a levonulás és visszajövetel utáni ráadás egy Metallica Rules című tétel és hát ugye melyik zenekar kapja a legtöbb szart a nyakába a szólógitárosa miatt?

Lehet persze nézőpont kérdése, hogy mennyire hakniba oltott gitárklinika a Batio-produkció, de a másfél órát becsületesen végigzenélték, a közönség pedig jól szórakozott és elégedetten távozott – mi egyéb számít a showbusinessben?

Fotó: Gomilko Bogdán