Shock!

Repül az idő: május 16-án múlt 15 éve, hogy Ronnie James Dio maga mögött hagyta az evilági létet. Sokszor, sokféleképpen megemlékeztünk már róla, de mindig akadnak új aspektusok, amiket érdemes bővebben kibontani. Ebben a rovatban már szinte az összes olyan nagy hatású lemez felvonult a Mob Ruleson kívül, amit a legendás frontember bearanyozott valószínűtlenül csodálatos hangjával, éppen ezért most egy olyan korongot választottunk, ami sosem számított közmegegyezéses etalonnak: az éppen harmincöt éves ötödik DIO-albumot, a Lock Up The Wolvest. Az 1990-es lemez Ronnie pályafutásának legmegosztóbb, legtöbb vitát kiváltó anyaga volt, amit a korabeli rocksajtó kíméletlenül földbe döngölt a megjelenése idején, mindazonáltal a rajongótábor sem bánt vele kesztyűs kézzel. De vajon tényleg ennyire rosszul sikerült ez a dalcsokor? Erre a kérdésre keressük a választ az alábbi visszatekintőben, mégpedig Rowan Robertson gitáros segítségével.

Ronnie James Dio pályafutása a '80-as évek folyamán meglehetősen érdekes irányt vett: az énekes a Rainbow és a Black Sabbath soraiban korábban nyújtott teljesítménye alapján akkor is örökre beírta volna magát a rocktörténet krónikáinak lapjaira, ha 1982-ben történetesen végleg felhagy a zenéléssel, ő azonban a sokakat megrészegítő siker és a lemezmilliomos rocksztárság ellenére sem tévesztette szem elől a céljait. Szimplán DIO névre keresztelt szólózenekarával már első nekifutásra felülmúlta minden korábbi kereskedelmi teljesítményét, hiszen a Holy Diver album napjanikig csak Amerikában bő kétmillió példányban kelt el, ami még a Heaven And Hell eredményeit is zárójelbe tette.

A melodikus heavy metal világába minden tekintetben új színt hozó anyag a negyvenes éveibe átlépő Ronnie harmadvirágzásának kezdetét jelentette, és nagyon úgy tűnt, hogy az énekes jó lóra tett, hiszen a Sabbath komoly bukdácsolásba kezdett nélküle, míg a Rainbow a Bent Out Of Shape albummal úgy állt bele a földbe, mint a gerely. Dio köszönte szépen a konkurencia küszködése okán tálcán kínált lehetőséget, így az egy évvel későbbi és újabb amerikai platinalemezt fialó The Last In Line-nal még inkább megszilárdította pozícióját az akkori idők legnépszerűbb rockelőadói között.

Ronnie jó érzékkel terelte korszerűbb irányba mindazt, amit korábban felépített, abszolút működőképesnek bizonyult a Rainbow cizelláltságát és a Sabbath ősiségét a modernebb heavy metal keretei között újraértelmezni, ugyanakkor a recept idővel kezdett veszíteni a vonzerejéből. A Vivian Campbell gitáros hattyúdalául szolgáló, kissé kommerszebb megközelítésű 1985-ös Sacred Heart már csak aranylemezt, azaz 500 ezer eladott lemezt produkált, míg a Giuffria soraiból importált Craig Goldyval készített Dream Evil már visszaesést produkált: a csapat méregdrága látványosságokkal kísért arénaturnét bonyolított az Egyesült Államokban, ideát pedig az 1987-es Monsters Of Rock koncertek legfőbb sztárjának számított a Deep Purple és a Bon Jovi mellett, a lemez már nem tudta megközelíteni elődei fogyásait. Pedig a Dream Evil ugyanúgy nem volt rossz lemez, mint a Sacred Heart, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a sok remek dal mellett mindkét anyagon lehetett találni pár kevésbé sikerült témát is. Nem hajmeresztően gyenge dolgokat, csupán olyan jelzésértékű momentumokat, melyek azt láttatták, hogy Dio helyben topog és nem igazán képes fejlődni. Valószínűleg ő maga is belátta, hogy a repülőrajt lendületét nem sikerült hosszútávú sikerszéria formájában kifuttatni, ezért rászánta magát a váltásra.

Négy, viszonylag ugyanolyan kottából íródott lemez után mindenképpen iránykorrekcióra volt szükség, no de milyenre? Ez még egy olyan vérprofi veterán számára is fejtörést okozott, mint amilyen ő volt. Ideje szerencsére volt arra, hogy eldöntse, mi legyen a következő lépés, mert a Vertigo kiadó még az egyértelmű csökkenő tendenciák ellenére is bizalmat szavazott neki. Először a hátország újbóli felépítésébe fogott bele azzal, hogy elköszönt Craig Goldy gitárostól. Máig nem tudni, hogy Goldy magától vette a kalapját, vagy Ronnie adta a kezébe a munkakönyvét, mert egyik fél sem teregette ki a szennyest, mindenesetre Dio a későbbi interjúiban azért finoman jelezte, hogy nem volt megelégedve Craig túlságosan is blackmore-osra vett játékával. Goldy a vitathatatlan technikai tudása ellenére valóban kissé fantáziátlan gitárosnak tűnt Vivian Campbellhez képest, de szerintem ezzel együtt sem érhette szó a ház elejét azzal kapcsolatban, amit a Dream Evilön összegitározott. Másodikként Claude Schnell billentyűs hagyta el a hajót, minek következtében Ronnie-nak csupán egy basszistája és egy dobosa maradt Jimmy Bain és Vinnie Appice személyében, eme áldatlan állapoton azonban sürgősen változtatni szeretett volna. Eredendően Doug Aldrich gitárost nézte ki magának, az időzítés pedig jobb nem is lehetett volna. Aldrich saját bandája, a jobb sorsra érdemes Lion éppen haláltusáját vívta, az együttműködésből mégsem lett semmi, Doug inkább a Hurricane-t választotta következő állomáshelyének.

Végül szinte a semmiből lett új gitárosa a zenekarnak 1989 nyarán, mégpedig mesébe illő módon: egy alig 18 éves, teljességgel ismeretlen fiatal brit srác, Rowan Robertson került nagynevű elődei helyére. Rowannel két évvel ezelőtt készítettem interjút, akkor a következőképpen emlékezett vissza az akkor történtekre: „Amikor meghallottam, hogy szabaddá vált a gitáros-poszt Ronnie csapatában, küldtem egy bemutatkozó felvételt az akkori brit kiadójának, a Phonogramnak, ők pedig hamar válaszoltak is: azt írták, hogy köszönik, de nem igazán érdekli őket ez a lehetőség. A kudarc viszont nem szegte kedvemet, és a kazettámat elküldtem a DIO zenekar Los Angeles-i rajongói klubjának, ahol viszont láttak bennem fantáziát és oda is adták a szalagot Ronnie-nak. Nem sokkal később már a repülőn ültem és tartottam Los Angelesbe a meghallgatásra. Persze amikor hirtelen komolyra fordult minden, elmondhatatlanul ideges lettem, apám viszont megnyugtatott: azzal indított útnak, hogy nincs vesztenivalóm és vegyem úgy, hogy legrosszabb esetben ingyen vakáción veszek részt, mialatt a hőseimmel zenélhetek. Így már kicsit elviselhetőbb volt a tudat! Sosem fogom elfelejteni az első meghallgatást: Ronnie hihetetlenül kedves és nagyvonalú volt. Már az elején kijelentette, hogy nagyon szeretné, ha működőképes lenne a kollaborációnk, és ennek érdekében mindent meg is tett. Naiv angol tizenévesként persze szinte szürreális élmény volt az egész Los Angeles-i lét, úgy éreztem magam, mintha egy hollywoodi film díszletei közé csöppentem volna. A szüleimnek is új volt a helyzet, és noha rendkívül izgatottak voltak a lehetőség láttán, apám először nem volt biztos abban, hogy jó ötlet elengedni a fiát egyedül Los Angelesbe. Túl nagy ugrásnak tűnt egy idegen országban, ráadásul a showbizniszben felnőtté válni, végül azonban beadta a derekát és az egész családom egyöntetű támogatásától övezve kezdhettem el önálló életem első szakaszát élni."

Habár Ronnie majdnem háromszor annyi idős volt, mit Rowan, arra is emlékezett, hogy Vivian Campbell esetében sem jelentett akadályt a nagy korkülönbség, legalábbis eleinte nem. Azt is látta, hogy kicsivel korábban a nagy ellenlábas Ozzy-nak mennyire bejött a fiatalítás a szintén tinédzserkorú Zakk Wylde beiktatásával, így valószínűleg nem maradt kétsége afelől, hogy jó választás lesz a pelyhes arcú kölyök. Dio, Bain, Appice és Robertson négyesben kezdték el a munkát az ötödi DIO-lemez anyagán, a fiatal gitáros pedig alaposan belefolyt a kreatív munkába. Ronnie mindent elkövetett annak érdekében, hogy előmozdítsa csapata sárban ragadt szekerét, ezért szólópályája során első ízben kérte külső producer segítségét a felvételekhez: a kiváló arányérzékéről ismert brit szakember, Tony Platt csatlakozott a DIO zenekar legénységéhez, aki korábban Mutt Lange mellett dolgozott, és így hangmérnökként olyan mesterműveket jegyzett, mint az AC/DC Back In Black és a Foreigner 4 lemezei, produceri portfolióját pedig többek között a Motörhead, a Cheap Trick, Gary Moore, a Uriah Heep, a Lillian Axe és Celtic Frost anyagai gazdagították.

A csapat egy isten háta mögötti nevadai stúdióban ütött tanyát, tehát olyan messzire menekültek Los Angeles zajától, amennyire csak lehetett, a karmesteri pálca pedig mindvégig a koncepciót időközben kiagyaló Dio kezében maradt. Robertson: „Kristálytisztán emlékszem a dalszerzős időszakra és a stúdiózásra is. Ronnie alapesetben zenei ötleteket, riffeket akart hallani tőlem, amiket közös próbatermi zenélések alkalmával bontottunk ki. Az így létrejött alapokat mindig magával vitte és megírta szövegeket, majd elkészítette a komplett hangszerelést. Az én olvasatomban Ronnie-t lehetett dalszerzőként aposztrofálni, mi csak a keze alá dolgoztunk. Ő volt az, aki irányította az egész folyamatot, ő döntötte el, hogy melyik ötlettel érdemes foglalkozni és melyikkel nem. Nem csupán hatalmas énekes, hanem kiváló hangszeres zenész is volt, néhány alkalommal még gitárriffeket is hozott. Jimmy Bain és Vinny Appice ugyancsak óriási rutinnal rendelkező muzsikusok voltak, remekül kijöttem velük és rengeteget tanultam tőlük életem első stúdiómunkája alatt. Az események olyan gyorsan haladtak, hogy még görcsölni sem volt időm a tét nagyságán. Pedig nem akármilyen gitárosok örökébe kellett lépnem, de Ronnie nem engedte, hogy rám telepedjen ez a gondolat. Talán egyszer, a legelején merültek fel bennem kételyek a saját kompetenciámat illetően, amit akkor meg is osztottam vele, ő azonban nem hagyta, hogy elhatalmasodjon rajtam a félelem. Csak annyit mondott, hogy »bízz bennem, meg tudod csinálni«, és ez nekem elég volt."

Jött azonban még egy nem várt csavar a történetbe: Vinny Appice és Jimmy Bain '89 őszén, a dalszerzés kellős közepén szinte egyszerre adták be felmondásukat. Mindketten a World War III nevezetű formációban folytatták, ahol ironikusan a következő DIO-gitáros Tracy G-vel álltak össze. Bain posztjára egy New York-i zenészt, Teddy Cookot állították, majd miután Appice is dobbantott, Dio egyik régi haverját, az AC/DC-t is megjárt Simon Wrightot igazolta le kutyafuttában. Billentyűsként Malmsteen csapatából Jens Johansson csatlakozott, így pedig előállt az a helyzet, hogy a Dream Evil-felállásnak hírmondója sem maradt az új lemez felvételére. Az énekes végül az új fiúkkal is írt még dalokat, Johansson két, Cook pedig egy számnál szerepelt társszerzőként, a hozzájárulásuk viszont nem változtatott az összképen.

Azt már sosem fogjuk megtudni, hogy Ronnie milyen előzetes elképzeléssel vágott neki a lemezkészítésnek, de gyanítható – és a végeredményen azért lemérhető –, hogy legbelül vívódott rendesen. Ismerve konok természetét és a saját maga által meghatározott tradíciókhoz való ragaszkodását, egyfelől biztosan ott volt benne, hogy nem akar engedményeket tenni a zeneiparnak, nem fog asszimilálódni a hajmetálos trendekhez, bármennyire is jól jövedelmezne. Elég bölcs volt ahhoz, hogy tudja: ostobaság, önmaga meghazudtolása, és valószínűleg nevetséges lenne majdnem 50 évesen átnyergelni egy éppen futó divatirányzatra, a Wingerrel, a Skid Row-val és a többi fiatallal versenyezve, még akkor is, ha a Sacred Heart olyan dalai, mint a Hungry For Heaven, Rock & Roll Children, az Another Lie, vagy később a Time To Burn vitathatatlanul közel helyezkedtek ahhoz a vonalhoz. Másrészt ott állt egy alaposan megfiatalított csapat közepén, amivel azért csak meg kellett volna próbálni új rajongókat szerezni, még ha nem is azon az áron, ahogy David Coverdale tette a Whitesnake-kel. Ez a kettősség pedig mindvégig áthatotta a Lock Up The Wolvest.

Furcsa ellentmondások feszültek az albumon: a hangzás a Dream Evil fapadosabb megszólalásához képest százszor korszerűbbé és teltebbé vált, ugyanakkor csiszoltabbá is, ami elvett a korong éléből. A dalok szintén modernebb szellemben fogantak, némelyik akár a szélesebb közönségréteghez is utat találhatott volna, Ronnie azonban mintha szánt szándékkal addig csűrte-csavarta volna a dallamokat, hogy első szándékból érkező, közérthető megfogalmazást csak nagyítóval lehessen találni. Úgy vélem, hogy e tudatosan nehéz dallamvilág meghonosítása miatt lényeges elsősorban ez az album Dio karrierje tekintetében, hiszen itt rakta le az alapjait a következő évtizedét meghatározó zeneiségnek, ami a Black Sabbath Dehumanizer lemezét éppúgy meghatározta, mint a DIO Strange Highways és Angry Machines korongjait. Ennek persze annak idején senki nem örült.

Emlékszem, magam is mérhetetlenül csalódott voltam, amikor megvettem a jócskán leárazott kazettát az éppen megnyílt Jókai utcai MCD-zeneáruházban. Dio iránti rajongásomat a Holy Diverrel kezdtem, szóval ki lehet találni, annak tükrében milyenek tűnt a lemez: rossznak. Nem is kínoztam magam sokáig vele, de pár év múlva csak megvettem CD-n, hogy teljes legyen a sor, viszont nem hazudok, el kellett telni úgy húsz év állóháborúnak, hogy végre meglássam az értékeit. Az utóbbi évtizedben viszont rendszeresen hallgattam, és ezáltal megleltem benne azokat a kapaszkodókat, amiket addig hasztalan kerestem. Ma már teljes mértékben örömömet lelem benne, ellenben bizonyos fokú fenntartásaim még így is maradtak vele szemben. A Wild One című rock′n′rollosan vidámkodó nyitónótát például szívós munkával sem sikerült maradéktalanul megkedvelnem, mert baromi erőltetett volt. Dio görcsösen fiatalosnak akart tűnni benne, amit a deszkás videóval csak tetézett. Ronnie Dio világoskék farmerben, aminek a szára cowboycsizmába van tűrve?! Ne vicceljünk már!

A következő dallal viszont egyenesen a ló túloldalára esett át, lévén a Born On The Sun egyes motívumai egészen a Sabbath-időkig nyúltak vissza, még akkor is, ha a dal gyorsan másfelé kanyarodott. Hangzatos riffjei és finoman árnyalt dallamai egy pazarul építkező darabot körvonalaztak, Dio pedig mesterien fokozta a feszültséget a heroikus – de nem slágeres! – refrén kicsúcsosodásáig. Robertson is alaposan megvillant a szólónál, de ez még semmi nem volt ahhoz képest, amit később művelt, például a Hey Angelben, ami a leginkább kislemezkompatibilis téma volt a lemezen. Ehhez a kimért tempójú, kiváló refrénnel felvértezett szerzeményhez is készült videó, bár arról nem tudok, hogy sűrűn játszotta volna az MTV. Mindenesetre a korong egyik olyan pillanata volt, amit már első hallásra oda tudtam tenni a régebbi cuccok mellé színvonalát tekintve.

A Between Two Hearts viszont anno teljesen kiábrándított: sokáig nem értettem, hogy a kiváló – és eléggé Don't Talk To Strangers-emlékeket ébresztő – bevezetőből hirtelen miért fordultak át abba a vontatott témába, amit még Robertson feszültségteremtő, kissé Queensryche-ízű riffjei is csak nagy nehézségek árán tudtak gatyába rázni. Dio ebben a dalban vetette el a magjait annak a már említett nem túl hallgatóbarát, némileg kántáló énekstílusnak, amihez a '90-es években körömszakadtáig ragaszkodott. Egyszer Cselő azt írta a Hammerben, hogy Ronnie szinte bartókosan nehéz dallamvilágot alakított ki, ennél találóbban pedig, azt hiszem, nem is lehetséges érzékeltetni az énekes akkori törekvéseit. Még szerencse, hogy pár momentum erejéig azért engedett ebből a feloldások nélküli alapállásból, például a Night Musicban. A kezdő staccato riffek eleve bizakodásra adtak okot – örök igazság: ilyesmivel egyszerűen képtelenség mellélőni! –, és noha abban az időben Dio eme refrénje is fanyalgást váltott ki, az Angry Machines idején hálát adtunk volna a magasságosnak egy ilyen szintű kórusért. Rowan is itt villantotta a legnagyobbat, ez a 80 taktuson át tekergő világklasszis szóló egy kézműves mestermunka: 18 éves fejjel ilyen páratlanul érett gondolkodásra valló szólót írni azért nem volt akármi. Érdemes megfigyelni, milyen briliáns módon követi a téma ívével a többször is moduláló ritmusgitársávot, közben pedig tanítani valóan üde és ötletes dallamokkal járja körül az akkordokat. Akkoriban mondjuk Vaitól, Nunótól vagy Vito Brattától várt el ilyesmi felfogást az ember, nem egy olyan tinédzsertől, akinek a tojáshéj félig még a fenekén van.

Az anyag legambíciózusabb vállalkozása kétségkívül a címadó tétel volt, amivel progos vizekre eveztek, és nem is állt rosszul nekik. A komótosan döcögő monstrum a maga 8 és fél percével kétségtelenül az ihletett pillanatok közé tartozott, a 4:15-nél induló refrénnél pedig csak az nem figyelt fel a Gilmour-hatásra, aki nem akart. A hasonlóan lomha Evil On Queen Street viszont sokáig nem adta magát. Dio itt megint direkt módon elfojtotta a torkában rejlő oroszlánt, ezért időbe telt, mire rájöttem, mire mehetett ki a játék: itt pont úgy ütközött a doom és a súlyos blues, ahogy Tony Iommi azt megálmodta 1969-ben, talán ennek az archaikus Sabbath-érzésnek a felidézése lehetett a cél. Robertson a szólóját ennek megfelelően bluesosra vette és nem is okozott csalódást, kvázi megmentette vele a nem túl acélos dalt.

Érdekesség, hogy a vége felé egyre lendületesebb képet festett a Lock Up The Wolves, a zakatolós Walk On Water egészen elsöprő intenzitást mutatott a sok lassan vánszorgó téma mellett. Jó kis szám volt, Dio és a gitáros is hozta benne, amit kellett, ezt pedig hatványozottan rá lehetett sütni a Why Are They Watching Me dalra, ami sem az LP-re, sem a kazettára nem fért fel, csak CD-n jelent meg. Én biztosan nem ezt hagytam volna le, hanem valami másik zsengét, például a középszerű Twistedet, mert ebben bizony Ronnie régi önmagát idézve tette magasra a lécet, miközben a bridge-ben sem lehetett véletlen az a pár ütemnyi Children Of The Grave-es lüktetés. Az albumot lezáró epikus My Eyes akár telitalálat is lehetett volna, de nem lett az, mert konklúzió helyett csak fokozta a dilemmát és további kérdéseket generált: amellett, hogy zeneileg elsőrangú kompozíció volt és Dio valóban tündökölt benne énektechnikailag, sosem tudtam szabadulni attól a kényelmetlenül nosztalgikus, szinte búcsúzkodó hangulattól, amit a szövegével közvetített. Mintha maga Dio is elbizonytalanodott volna a folytatás létjogosultságát illetően...

Ami a produkciót illeti, már említettem, hogy Tony Platt makulátlan hangzást kreált, tényleg állva hagyta vele a Dream Evilt, a hangszerelés viszont nekem mindig kihagyott ziccernek tűnt. Lehetne azt mondani, hogy Dio szellősre vette, de az igazság az, hogy a Tony Platt által biztosított hatalmas tér kongott az ürességtől. Egyszerűen nem használták ki a sok sáv adta lehetőségeket, amit Jens Johansson billentyűs hangszerén lehetett legjobban lemérni. A svéd virtuóznak másodpercei sem voltak a korongon, mintha nem is szerepelt volna a dalokban, ami hatalmas luxus, ha az embernek egy ilyen kaliberű muzsikus áll rendelkezésére. Ezt illetően sokkal többet ki lehetett volna hozni az anyagból, bár az eladási eredményeket gyaníthatóan nem befolyásolta volna. A Lock Up The Wolves ugyanis szerényebb mennyiségben kelt el, mint elődje, amin még a Metallicával bonyolított közös turné és az újabb Monsters Of Rock-koncertek sem tudtak változtatni, és ez rövid távon tényleg megkérdőjelezte a DIO zenekar jövőjét.

Ettől függetlenül viszont most is tartom, hogy a Lock Up The Wolvesra szükség volt ahhoz, hogy Ronnie végérvényesen lezárhasson egy korszakot és elkezdhessen egy újat. Tipikus átmeneti album volt ez, ami sehova sem passzolt igazán, de meg kellett születnie ahhoz, hogy Dio újra releváns lehessen a színtéren és elkészíthesse a következő lemezeket. Az sem elhanyagolható, hogy elég jól öregedett a korong, távolabbról szemlélve kimondottan jól mutat a DIO-diszkográfiában (tényleg, miért nem csinálunk egy diszkgráfiát, halló?!). Nálam utcahosszal előzi az Angry Machinest, a Magicát, a Master Of The Moont, de még a Doug Aldrichcsal készített Killing The Dragont is. Tény, hogy távolról sem tökéletes, de az is, hogy kriminálisan alulértékelt munka.