Shock!

Remélem, senki nem haragszik meg, ha rövidebbre fogom az Echonaldra vonatkozó részt, mert bár ott voltam már, amikor elkezdték a műsort, gyakorlatilag szó szerint ugyanazok a gondolatok jöttek elő a koncertjük kapcsán, amelyek közel három éve megfogalmazódtak bennem. Alapvetően most is jó benyomást tettek, ugyanakkor kicsit hosszúnak éreztem a koncertet, bár a 45 percet nem nagyon lépték túl. Tudjuk be ezt a fáradtságnak (mármint az enyémnek), mert be kell valljam, eleinte a főzenekarra sem voltam annyira ráhangolódva. És amúgy ha már jó egy hónappal ezelőtt ugyanitt déjavu-t emlegettem, hát úgy a fent leírtak, mint a Royal Hunt is kicsit visszautaztattak pár évet. De végső soron jól sült el az ismételt találkozás.

Abban is hasonlított egymásra a legutóbbi és a mostani esemény, hogy az Andersen Band kábé nulla promócióval, out of the blue keveredett a környékre koncertezni, ráadásul Mark Boalsszal, akiről szintén nem lehetett tudni, hogy ismét ő az énekes, és ezúttal is hosszabb kihagyás előzte meg a turnét (?) elindító budapesti fellépést. Jó, nem négy, hanem fél éve játszottak utoljára (70 000 Tons of Metal fesztivál), tehát szétesettek ugyan ezúttal nem voltak, viszont az elején kimondottan nem szóltak jól, ami amúgy az Analogban nem igazán szokott jellemző lenni.

Ezzel együtt a dalok ismeretében élvezhető volt a sound és később aztán javult is az összkép, különösen ha mozgott az ember közben – a kezdetben kicsit “barbás”, hodályos megszólalás végülis tisztult aztán. Hozzáteszem, ezt a sűrűn meghangszerelt zenét nyilván nem is egyszerű hangosítani és persze megint megismételhetném saját gondolataimat az arcba tolt gépi vokálok vs. valós háttéréneklés összefüggésében, de felesleges, mert azért rendesen odatette magát a zenekar. Persze jól összeszokott felállásról beszélhetünk, a hangszeres szekció régóta együtt van, Boals pedig akármennyit hagyott is ki, szintén régi családtag és rutinos beugró, nyilván nem kell túl sokat próbálniuk vele. Nem emlékeztem amúgy, hogy ő ennyire apró termetű és valahogy olyan aranyosan komikusnak is hatott néha, mert folyton az volt az érzésem vele kapcsolatban, mintha egy rocksztárnak beöltöztetett színészt néznék valami közepes biopicben, de mosolygós attitűdje és persze 67 évesen is remek formában lévő hangja meggyőző továbbra is. Valami azt súgja, hogy amikor Yngwie korábbi énekeseiről nyilatkozik nem túl hízelgő módon, de általánosságban, akkor nem feltétlenül ő az, akire célozgat. Elvégre anno hosszabb távra is visszahívta csapatába és Boals az egyetlen, aki “rendes” zenész is, basszerként elismert sessionista a mai napig. Nem nagyon látom tehát magam előtt primadonnáskodni, itt pedig aztán, André Andersen mellett állva főleg nehéz elképzelni ilyesmit. Hívják, jön ha ráér és magas színvonalon letolja amit kell – a színtéren túlélni így lehet és a Royal Huntban sem először fordul már meg újra.

Amúgy itt is érvényesülni látszik a nagycsalád koncepció, tekintve, hogy – amennyire tudom – DC Cooper simán csak nem annyira akar (nem ér rá) már rocksztárkodni a világ másik végén, elvan a civil életében, ugyanakkor bármikor előkerülhet megint és akkor örülhetünk neki is. A hangzás meghatározó eleme a Royal Huntban végülis nem az ének, hanem maga Andersen és a mindenkori gitáros – az egy dolog, hogy Jonas Larsen hosszú évek óta stabil alapember, de maga a gitárjáték mindig is organikusan simult az összképbe, ízesen, alázattal kell itt játszani. Ez persze nem azt jelenti, hogy bárki lehetne a posztokon, már csak az elvárt magas szint miatt sem. És ha már itt tartunk, a doboknál is többszöri visszatérő régi arcot köszönthettünk Allan Sorensen személyében, az ajtó tehát mindig nyitva. Jó ez így, megvan az összhang, elhülyéskednek a színpadon, feltehetőleg jól érzik magukat két koncert között is együtt.

Műsor tekintetében hasonló volt a merítés, mint legutóbb, most talán kicsit rövidebb volt a buli és kimaradtak az ős-számok (talán akkor az első albumok jubileuma is a koncepció része volt), volt viszont Lies, aminek kimondottan örültem, tekintve hogy a Fear a kedvenc RH lemezem. A Half Past Loneliness utáni fél You Don’t Remember pedig nyilvánvalóan nem volt megbeszélve, de legalábbis hozzáad, hogy mi hallottuk először – nyilván a későbbi koncerteken már kötelező geggé válik majd, amíg Boalsszal játszik a csapat. Továbbra is nagyon bírom, amikor régi banda viszonylag új dalt is be tud tenni végső ráadásnak, ennek mindig jó üzenete van, ráadásul a Life To Die For tényleg baromi erős darab az össz-életmű tekintetében is. Nem tudom, mik a Nagy Mesélő jövőbeli tervei, lesz-e lemez valamikor, milyen és kivel a mikrofonnál, de két-háromévente szívesen megnézek egy ilyen bulit. És még egész szép számú közönség is összejött a nyaralásszezon tetőzésének elején ahhoz képest, hogy a rétegzene rétegzenéjéről van szó.