Shock!

Szerencsére (vagy éppen sajnos) már nem túl sok olyan igazán nagy kedvencem maradt, akiket ki kellene pipálnom, vagy legalábbis, akik esetében erre egyáltalán reális esélyem mutatkozhat még ebben az életben. Nos, a C.O.C. bizony ilyen, Deliverance lemezük ugyanis meghatározó szerepet játszott zenei egyedfejlődésemben, ami mellé szépen lassan felfejlődött a többi is, különösen a Blind, a Wiseblood és az America's Volume Dealer. És amint kitudódott, hogy a Corrosion legújabb turnéja bizony kizárólag ezekre és az In The Arms Of Godra fog támaszkodni, még akkor sem lehetett kérdéses a jelenlétünk, ha emiatt a migránshordák által ostromolt, lángokban álló Bécsig is kellett utaznunk, illetve ugye a csapat egyik tartóoszlopa, Reed Mullin is egy ideje igazoltan távol van az élő fellépésektől.

A Corrosion Of Conformity tehát ezzel a turnéjával sem jutott el Magyarországra, illetve kicsit talán mégis, a sógorék saccra ötszáz főt befogadni képes és bő kétharmadig meg is telt, Szene névre hallgató klubjában ugyanis túlzás nélkül kábé ugyanannyi magyar jelent meg, mint osztrák. Igazán elhivatott honfitársaink – így például a Raksha Bandhan-os Szabó Tomiék – ráadásul már a müncheni állomáson is jelen voltak, és akkor sem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a mindvégig igen jó hangulatért is elsődlegesen a magyar rajongók feleltek. A Plainride nevű nyitóbandát persze lekéstük, de hát ez munkanap volt, meg egyébként is koccantunk egy picit a hotel parkolójában, szakadt az eső, úgyhogy minden adott volt ahhoz, hogy kizárólag a C.O.C. kezdésére essünk be. Így is lett, pedig a kisbuszban kifelé belehallgattunk a németek lemezébe, és egyáltalán nem is tűntek rossznak. Sebaj, majd legközelebb.

Pepperék aztán nyitásként bejátszották a ZZ Top überklasszikus La Grange dalát, majd nekiestek a Wiseblood szörnyetegének, az instrumentális Bottom Feeder (El Que Come Abajo)-nak, ami egyrészt fenomenális nyitány, másrészt értelemszerűen nem játszották el teljesen a nyolcperces monstrumot. Az In The Arms Of God Paranoid Opioidja vezetett át a Shake Like You-hoz, és ez volt a koncert egyetlen pontja, amit nem igazán értettem, mivel szerintem kábé a Deliverance leggyengébb darabjáról beszélünk, miközben nincs itt a Heaven's Not Overflowing, pláne a Broken Man. Na mindegy, a napraforgós lemezről ezzel együtt is öt dalt vezettek elő (két megaslágerük mellett a már említett Shake Like You, a Señor Limpio és személyes kedvencem, a doomban erős Seven Days fértek be), miközben hármat-hármat elcsepegtettek a Wisebloodról meg a Volume Dealerről is (amik közül érdekes módon nekem a kevésbé direkt Who's Got The Fire jött be leginkább). Mindeközben a szép fényekkel és baromi erős hangzással dolgozó négyes látható kedvvel játszott az Orange hangfalerdők árnyékában (e téren leginkább a fellépés végén a közönséggel jó sokáig fotózkodó Woody Weatherman járt az élen), és egészen jól konzerválták korábbi formájukat. Oké, ez az ő esetükben azt jelenti, hogy a csapatot még mindig áthatja egy lelazult csöves fíling, de nekik ez áll jól. Mike Dean basszer még mindig imádni valóan ronda és még mindig annál is imádnivalóbban játszik hangszerén, mint ahogy a beugrós (?) Jason Patterson is szépen helyettesítette szegény Reedet. Pepper pedig Pepper, őt azért tényleg senkinek nem kell bemutatni.

A rendes műsort a közönségkedvenc Vote With A Bullet zárta, nagy együtténeklés által övezve, és ekkor azért sokan tekintgettünk aggodalmasan az óránkra, mert ez bizony eddig alig tizenegy dal volt kábé ötven percben összepakolva. De a bő félórára növelt hosszúságú ráadás aztán kárpótolt mindenért: előbb a kisebb jammelésbe hajló, recsegős-ropogós Born Again For The Last Time kuszálta össze idegszálainkat, majd érkezett a csapat legnagyobb slágere, a felülmúlhatatlan Albatross. Aztán valahogy mégiscsak sikerült felülmúlniuk, mégpedig egy bő negyedórás jammeléssel felturbózott, ezáltal mindenben a '70-es évek ősrock-hangulatát felidéző, mesés Clean My Wounds képében, és ha azt mondom, hogy emiatt az egyetlen darab miatt megérte volna az út, nem hazudnék nagyot.

Kipipálhattam tehát egy újabb bakancslistás kedvencemet, de ez a koncert még akkor is több volt ennél, ha személy szerint picit meg is variáltam volna a setlistet, pláne játszattam volna őket még egy kicsit. De akkor is, azért is: a C.O.C. nem korrodálódik, jó volt végre élőben is összefutnunk. Természetesen év koncertje eddig, igaz, idén sajnos eléggé takarékra vettem ezirányú tevékenységemet.

Fotó: Corrosion Of Conformity