Shock!

Nem tudom, de nem is akarom megkerülni a dolgot, ezért aztán úgy döntöttem, akkor ezzel nyitok: a Barba Negra Red Stage hangosításával alapvető problémák vannak. Már a kezdetektől fogva lehetett hallani ilyen-olyan gondokról a hellyel kapcsolatban (nehéz megközelíthetőség, parkolási anomáliák, infrastrukturális hiányosságok), amelyek egy része azonban adottság, más téren meg már jelenleg is jelentős javulás tapasztalható. Csak hát a lényeg, az a fránya hangzás valahogy nem akar fejlődni. És nyilván nem véletlen az sem, hogy éppen egyik legnagyobb kedvencem, a Clutch kapcsán böfögöm fel ezeket a sirámokat, de erről majd később. Az Illetékes Elvtársak felé csak annyit: ha csak én kárognék, semmi gond nem lenne, de ha mondjuk húsz emberből tizennyolc konstans jelleggel így tesz, akkor ott már csak kellene valamit csinálni, mert hosszú távon bizony megbosszulja magát a dolog – úgyhogy ne fikázásnak, hanem építő jellegű kritikának tessék felfogni ezt a bekezdést.

Isten látja a lelkemet, pedig most annyira lelkesek voltunk, hogy már a legelső előzenekar műsorának legelejére is odaértünk, ami nem is csoda, hiszen a szegedi Dungaree számomra stílusában (ami kicsit mocsarasabb stoner metal) az egyik legjobb hazai bandának számít, akiket a nemrégiben lezajlott Alpárfeszten is megcsodáltam volna, ha a fellépés nem maradt volna el Horváth Zoli betegsége miatt. A szőrmók gitáros viszont ezúttal ott küzdött a páston, úgyhogy bizonyára semmi komolyabb gond nem volt. Az Electric Altar borítóját megjelenítő háttérvászon előtt küzdő négyes (akik között egy ideje ugye ott található a mindenhol is doboló Makai Makkos Laci is) nem túl nagy számú közönség előtt, de tetszetős vehemenciával vezette elő a Clutch elé pontosan illő muzsikáját. A bő félórás program nekem maradéktalanul elnyerte a tetszésemet, ráadásul Neil Fallon videós beharangozójából korábban még azt is megtudhattam, hogy a csapat nevét nem „dándzsöri"-nek kell ejteni, hanem „dangerii"-nek. Hogy mik vannak!

A régi nagy kedvenc Grand Mexican Warlock esetében két dolgon lepődtem meg: hogy mit keresnek ők a Clutch előtt (később kiderült, nagyon is jól illettek ide), illetve azon, hogy egyáltalán vannak. Mivel magam mindkét 2019-es búcsúbulijukon (egy kecskeméti és egy pesti) ott figyeltem, a visszatérésről valló információ meg elkerült, tényleg csak pislogtam, amikor szép lassan kiderült, hogy a két support egyike Szabó Laciék lesznek. Akik ráadásul a klasszikusnak is mondható hatos formációban tolták az életműből arányosan csipegető (ráadásul új dalt is felvonultató) műsorukat, és a második sorban állva bizony azt kell utólagosan megállapítanom, hogy a három előadó közül ők szóltak a legarányosabban. A formájukat egyébiránt egészen jól megőrizték, a tisztességben (?) megőszült Undos meg talán még jobban is fest a színpadon, mint korábban - ami amúgy a hangjára is igaz. Ráadásul, ha minden és mindenki úgy akarja, idén érkezhet egy új Boszorkánymester anyag, én mindenképpen várom, és az eddigiekhez híven szurkolok nekik. Nagyon jó kis háromnegyed órás szettet toltak el itt is.

Aztán érkezett Maryland büszkesége, életem bandája: a Clutch, hogy a legnagyobb jóindulattal is szellős kétharmadház fogadja őket, amit mondjuk abszolúte nem bántam – túlzottan élénken élt még bennem a Pantera heringezős hangulata, illetve nem is csodálkoztam rajta, hiszen ugye aznap volt a The Cult is, és hiába tűnik igencsak különbözőnek a két csapat rajongótábora, azért bőven vannak közös szimpatizánsok (mint mondjuk jómagam). Emellett talán picit jobban is lehetett volna promózni a bulit, de mondom, abszolúte vállalható volt a nézőszám, a hangulat pedig a magyar szokásoknak megfelelően kellően forró és együtténeklős.

Vannak ugye azok a zenekarok, akik háromszázhatvannégy dallal is rendelkezhetnek, mégis mindig ugyanazt a tizenötöt-tizenhatot fogják eljátszani élőben (szia, Anthrax, helló, Testament!), nos, hőseink nagyon nem ilyenek. Sőt, olyannyira variálják akár egy turnén belül is a setlistet, hogy bizonyos estéken amiket egymással összevetve alig négy-öt szám a közös kapcsolódási pont. Márpedig a Clutch nem viccel, a No Stars Above elnevezéssel bíró turnén például eljátszik húsz számot is, amiből a nálunk előadott az egész körút egyik legizgalmasabbját jelentette. Amit úgy kell érteni, hogy igazából a die hard jellegű rajongóknak kedveztek igazi ínyencségeket rejtő műsorukkal - ott volt helyből a nyitó Impetus (!), később meg olyanok, mint a Son Of Virginia, a Willie Nelson (!!), a 10001110101 (!!!) de mondhatnám a számomra a koncert egyik csúcspontját jelentő Mice And Godsot, vagy akár a rendes műsort záró The Face-t is.

Cserébe nyilván azok, akik életük első Clutch-koncertjén vettek részt, akár komoly csalódásként is megélhették, hogy sehol egy Profits Of Doom, egy D. C. Sound Attack!, egy Elephant Riders, egy Ghost, pláne, hogy még a The Mob Goes Wild is kimaradt a szórásból. Nem mondom, hogy nekem ezek közül nem hiányzott valamelyik (vagy akár mindahány), de valamit valamiért ugyebár. Így aztán az igazán ismert darabok közül majdhogynem csak az Earth Rocker, a Burning Beard és a zárlatban az elmaradhatatlan Electric Worry csendült fel, meg persze a legeslegutoljára megdörrenő, zabolátlan őrületet hozó Pure Rock Fury. A Clutch nem a színpadi show-ról híres, most sem volt különösebb látványosság, csak némi fények, a koncertkörút hivatalos plakátja a háttérben kivetítve, meg négy – illetve öt, hiszen volt egy vendégbillentyűs is, nem is akárki, hanem maga Per Wiberg! – egyszerű, hétköznapi fazon, akik csodálatos élményt hagynak maguk után. Illetve, hát.....hagynának, ha hagynák nekik. Mert itt jön a szokásos CSAKHOGY.

Csakhogy a Barba Negra megint rosszul szólt. És nem, most nem lehet azt mondani, hogy csak ott, ahol én álltam, volt kásás a hangzás, mert a műsor egy része alatt direkt ide-oda mászkáltam, hogy végre egy életre belőjem magamnak, hogy hol szól jól, vagy legalábbis viszonylagosan jól a Barba. Ezt végül a második-harmadik sor környékén leltem meg, de a basszusból még itt is alig hallatszott valami. Ugye voltak olyan előzetes hírek, hogy Dan Mainest otthon hagyták családi problémákat kezelendő (és a korai állomásokon valóban a Fu Manchu-s Brad Davis segítette ki őket), és szegény jó Dan és az ő Rickenbackere ugyan Budapesten már itt voltak, de mégis olybá tűnt, hogy otthon maradtak. Arról nem is beszélve, hogy jóval hangosabban is megdörrenhetett volna a cucc, sokszor a közönség üvöltése elnyomta Mr. Fallont is.

Az, hogy mindennek ellenére egy kifejezetten jó hangulatú, valahol az összetartozásról is szóló koncert kerekedett ki az estéből, mindenképpen magát a zenekart és nyilván majdnem ugyanekkora mértékben a magáért ismét bőven kitevő magyar közönséget illeti a köszönet. Lehet, a beszámoló egy része nem lett túl napsütéses (pedig az idő aznap bőven az volt), pedig az igazság az, hogy minden de ellenére nekem is nagyon tetszett a Clutch legújabb pesti jelenése, olyannyira, hogy – általános szokásommal ellentétben – még pólót is vásároltam a mörcsben, jelen sorok végére is abban ülve ütöm le a pontot.

Fotó: Barba Negra