Shock!

Nem mondhatnánk, hogy rekordgyorsasággal készült el ez a beszámoló, de talán elegánsabb úgy fogalmazni, hogy ugyanolyan sebességgel, mint amit amúgy zenéjében az Elder és a Pallbearer egyaránt preferál. Aki ismeri őket, pontosan tudja, hogy hányas a kabát, aki meg nem, annak legyen elég annyi, hogy leginkább doom metalról van szó, még ha kicsit más-más irányból is közelítik meg a dolgot a csapatok. A mai irtózatos dömpingben persze nem nagyon lehet elvárni, hogy napra kész koncertbeszámolókkal álljunk elő, hiszen mire kiesünk az egyik buliról, már éppen beestünk kettő másikra, de akkor is, mindenképpen hiba lenne nem megemlékezni az év egyik legatmoszférikusabb (számomra legalábbis mindenképpen az) koncertjéről, még ha igazából nem is fogom tudni halál precízen elmagyarázni, hogy miért is volt az. Körítés, színpadi mozgás például minimális, fények jobbára olyanok, amilyenek, közönséggel való interakció alig, és a két zenekar (holott rendes hosszúságú műsort nyomtak mindketten) összeadva eljátszott tizenhárom (!!!) számot. És mégis.

Az Analog Music Hallban fura mód soha korábban nem jártam, de az impozáns belmagasságú hely egy csapásra megragadott, valamiért szeretem az ilyen tágas hodályokat. A bő félház, később kellemes kétharmadház is megnyerő volt, elegen voltunk, de nem érződött az a heringhangulat, ami sok bulit tönkre tud tenni. Az Irist annak rendje-módja szerint persze lekéstük, de a kicsit még a kiírás előtt is kezdő Pallbearer műsorának legelejére szerencsére pont beértünk, így hallhattuk, ahogy a négyes leginkább „új" (persze, új, épp kétéves) lemezét, a Forgotten Dayst promotálja. A koncert majd' felét ez a dal-hármas jelentette, a koncertnyitó címadó és a Vengeance & Ruination mellett elhangzott a laza tizenhárom perces, összetett Silver Wings is, ami egyben a kifejezetten melankolikusra vett buli csúspontját is jelentette.

A korábbi érát olyanok képviselték, mint a The Ghost I Used To Be, vagy a Foundations, amit a záró, éjsötétségében is személyes kedvencem Given To The Grave koronázott meg. Egy sört mondjuk buktam azon, hogy tippem ellenére a legelső demójukon feldolgozott Szomorú Vasárnapot (Gloomy Sunday) annak magyar eredete ellenére sem vezették elő, de ettől még továbbra is szeretem őket. Eléggé megterhelő, lelkünkbe ülő bő órányi muzsikát vezetett elő az indulásakor hipszter doomnak is csúfolt jenki négyesfogat, ami a hangzásban elvétve tapasztalt gyengélkedésen túl senkiben sem hagyhatott semmilyen hiányérzetet, még ha a helyzetet legjobban egyik társunk is foglalta össze: „A Pallbearer az kurva jó volt. Az Elder meg ugyanilyen lesz, csak egy kicsit jobb." És végül is valóban ez történt.

Az Elder kicsit meghatározhatatlan valami, mert míg a korábbi zenekar azért markánsan doom metal jegyeket viselt magán, massachusettsi hőseink legalább annyira progresszív vagy éppen pszichedelikus jegyeket magán viselő entitást jelentenek. Ők viszont tényleg nem vicceltek, hattételes műsorukban a legrövidebb darab volt tízperces (az In Procession a szintén kétéves Omensről, ha esetleg érdekel valakit), és hát egész műsoruk alatt végig ment az utaztatás időben és térben. Ez a zene tényleg olyan, hogy drogok nélkül is beállsz tőle, és innentől akkor az, hogy valami kétperces vagy negyedórás, van benne ének vagy nincs, vajmi keveset számít. A lényeg, hogy úton vagy, valahová, ami kiragad a mindennapi taposómalomból, ha szűk másfél órára, hát annyira. Ráadásul esetükben a hangzásban a Pallbearer alatt itt-ott fellépő hiányok is rendre megjavultak, Nick DiSalvo és Mike Risberg gitárjai például elképesztő erővel és tisztasággal szóltak.

Egy Elder-féle szeánsz esetében nehéz csúcspontokat kiemelni, mert inkább egyfajta gondolat- és érzésfolyamról beszélhetnénk, de nekem ezen az estén a Reflections Of A Floating World két tétele, a Blind, pláne a záró Sanctuary tetszett a legjobban, de mondhatnám akár bármelyik másikat. Az Elder (és a Pallbearer) tehát jöttek, láttak, és teremtettek egy olyan atmoszférát, amit igazából elég ritkán és szinte mindig csak őszi bulikon tapasztal meg az ember.

Szokásos duma a végére: ha holnap jönnének újra, holnap is elmennék.