Shock!

Eperhold. A júniusi teliholdat nevezik így, amikor is kedvelt égitestünk a megszokottnál alacsonyabban járja az eget, mivel közel esik a nyári napfordulóhoz, az évnek ahhoz az időszakához, amikor a Nap a legmagasabban áll. Eredetileg az észak-amerikai algonkin indiánok nevezték el így, mivel az eperszüret idejére esett, meg egyébként is jópofa elnevezés, gondolom én. Az asztrológusok szerint állítólag a megszokottnál is erőteljesebben hat az érzékeinkre, és felerősíti a romantikus hangulatot – főleg azét, aki fogékony az ilyesmire. Na, ez a jelenség volt megfigyelhető 2025. június 11-ének éjszakáján az égen. Stílszerűen éppen akkor, amikor egy bizonyos Carlos Humberto Santana Barragán nevű gitárvirtuóz közel másfél évtized után ismét Magyarországon tette tiszteletét – talán nem véletlenül.

Rég voltam már az MVM Dome-ban, és nem is emlékeztem rá, hogy ennyire flottul megy a bejutás, de ha öt percet kellett várnom, sokat mondok. Eddig pipa, mint ahogy a helyszín is (a büfével mondjuk meg sem próbálkoztam, látva, hogy mennyire kígyóznak a kígyók), telt ház ugyan láthatóan nincsen, de így is szép számmal jelentek meg az érdeklődők a (kezdetben) ülős koncerten. Az érdeklődőket pedig itt most szó szerint érteném, mivel itt-ott elcsípett beszélgetésekből azért jól lejött, hogy sokan nem is annyira megrögzött Santana-rajongóként, hanem a „ki tudja, lesz-e még rá lehetőségem"-gondolat miatt érkeztek a Dome-ba. Mit tagadjam, jómagam is elsődlegesen emiatt jöttem, még ha megboldogult gyermekkorom óta ismerem is a mexikói-amerikai fenomén dalait, lévén apám elég gyakran hallgatta az Abraxast és a Caravanserait. Meg sokkal később a Supernaturalt, csak azt mondjuk már én is. És a Oneness turné elég korrekt keresztmetszetét is adta az immáron hat évtizedes (!!) életműnek, visszanyúlva egészen a kezdeti évekig.

A pár perccel nyolc után, előzenekar nélkül kezdődő performansz rögtön a legelején lefektette a szabályokat: egy Santana-koncert alapjaiban nemigen szólhat másról, mint a latinos ritmusokról, és ebből rögtön a nyitányban kaptunk egy jókora ízelítőt, lévén ütősből a kilenctagú csapatban három is akadt: két kongás, míg a központban ott állt, izé ült Cindy Blackman, aki amúgy civilben nem más, mint Santana bácsi felesége (!). Tőle rögtön a legelején kaptunk egy miniszólót is (a ráadásban pedig egy sokperces nagyot), majd a Soul Sacrifice-ból és a rákövetkező ritmuskavalkádból lassan kibontakozott a Black Magic Woman, az első (majdnem) mindenki által ismert világsláger. Ekkor merült fel bennem először, ami a jó kis ovációt okozó szupersláger Maria Maria és a szerintem annál is jobban sikerült Everybody's Everything alatt végleg leesett: hiába nem vagyok törzskönyvezett rajongó, itt azért a felcsendülő zenék jó nyolcvan százalékát ismerni fogom.

Közben be is csúszott az este első pihentetője, egy (nem) kicsit talán hosszúra vett basszusszóló képében, de hát nyilván értjük, a jó Carlos már 77 éves, pihenni is kell, ráadásul Benny Rietveld tényleg zseniálisan tolja. Jó, persze, van ebben jelentős adag parasztvakítás is, de egy darabig tényleg jólesik hallgatni, és mire megunnánk, főhősünk már csoszog is vissza a színpadra, hogy az este két rövidre vett konferansza közül el is lője az egyiket, miszerint rengeteg negatív energia van a bolygón, kedvesebbnek kéne lennünk egymással, csaljuk mosolyt egymás arcára, ilyesmi. Oké, közhelyek persze, de ne feledjük, Santana még a flower power gyermeke, meg még tán igaza is van valahol. Jön is az Europa, amit meglepően nagy ováció fogad, majd az egyébként látványos fényorgiával és füsttel megtámogatott hangverseny azon szakasza, amit kicsit kevésbé ismertem ugyan, de közben egyre erősebb bulihangulat vette kezdetét.

Ezt zökkentette ki némileg az eredetileg ugye Everlasttal előadott Put Your Lights On melankolikus-merengős hangulata, ami amúgy nekem pont, hogy személyes kedvencem, éppen azért, mert a Santanától megszokottakhoz képest meglepően mély és sötét hangulatú. A címet kihasználva sokan felkapcsolják a telefonjaik lámpáit, meg persze romantikusan billegetik jobbra-balra, amit mondjuk a démonoktól megszabadulni szándékozó szöveg ismeretében kicsit furcsállok ugyan, de Carlosék azért szépen megköszönik a közreműködést, az emberek meg örvendeznek vala. Látványra megkapó, valóban.

A Corazón espinado vezet el végül a rendes játék legvégét jelentő Foo Foo zárásáig, amikor már a természetesen mindvégig zseniális pengető, majd' nyolc évtizedes főhős sem bírja tovább cérnával, és felszólítja a közönség tagjait, hogy ugyan, ne üldögéljenek már olyan fegyelmezetten, nincs itt a rendőrség, talpra fel hát, a következő dal úgyis arról szól, hogy meg kell kicsit őrülni, és jól érezni magunkat. És éppen ez is fog történni, főleg a megkapóan szép számmal megjelent hölgyközönség perdül táncra, így aztán a fúvósokkal megtámogatott Foo Foo tényleg kisebb fiesztává teszi a koncert végét.

Ami persze nyilván még nem is a vége, hiszen (ha jól számoltam, és mindenkit láttam is) mindösszesen kilenc zenész gyorsan visszatér a pástra, hogy a Toussaint L'Ouverture után következzen Carlos élete párjának már említett, a basszushoz hasonlóan szintén kicsit hosszúra nyúló, ám meglepően (már az extravagáns afro-hajat viselő Cindy is 66 éves lesz ám!) energikus dobszólója, ami átvezet az este tényleges lezárásához, a Smooth-hoz. Nyilván mindenki sejtette, hogy ez a megszokott zárószám lesz a vége, felszabadítóan vidám hangulatával tökéletes búcsúzene, és hát azért már a két énekes srác hangja is fakul így a vége felé, de hát most nézem, már éppen két órája játszanak, akkor bizony tényleg ideje hazamenni. Egy zenekari bemutatás persze még kijár, de aztán valóban mindenki balra el, a közönség meg tapsol egy nagyot.

Talán lehetett volna kicsivel több kommunikáció, kicsit kevesebb szóló, meg helyenként sajnos hullámzott az amúgy egészen pofás hangzás (az egyik hangfal mintha olykor el-elment volna néhány másodpercre), de mindez így is szép és jó volt, Santana 77 évesen is zseni és jól bírja a gyűrődést, én pedig nagyon örülök, hogy láthattam még élőben. Az eperhold meg közben világított fent az égen.