Shock!

március 29.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Yngwie Malmsteen: Fire & Ice

0216yngwie1Mindig kicsit furcsa azzal szembesülni, hogy egy viszonylag fiatal előadó valódi klasszikusokon túli, de még emlékezetes munkája is baromi régen – huszonöt éve – jelent meg. Ez a rácsodálkozás inspirált minket arra, hogy elővegyük Malmsteen egyik nem közmegegyezéses, de azért alapvetően kedvelt és éppen jubiláló alkotását. Mert bár ugyan a Trilogynak lehet, hogy több létjogosultsága lett volna tavaly, a Maestro munkásságának '90-es évek-eleji időszaka is bőven van annyira érdekes, hogy górcső alá vegyük kicsit. Persze a ma középkorúnak mondható Yngwie már nagykorúsága elérése tájékán reflektorfényben állt, alapműveit épp huszonévesként készítette, tehát ha azt vesszük, hogy ez az éra egy ereje teljében és a legszebb férfikorban leledző előadóról szól, ráadásul kedvező zenei klímában, akkor máris kevesebb a csodálkoznivaló.

megjelenés:
1992. február 7.

kiadó:
Elektra

producer: Yngwie Malmsteen

zenészek:
Yngwie Malmsteen - gitár, ének
Göran Edman - ének
Mats Olausson - billentyűk
Svante Henryson - basszusgitár
Bo Werner - dobok

játékidő: 64:38

1. Perpetual
2. Dragonfly
3. Teaser
4. How Many Miles To Babylon
5. Cry No More
6. No Mercy
7. C'est La Vie
8. Leviathan
9. Fire And Ice
10. Forever Is A Long Time
11. I'm My Own Enemy
12. All I Want Is Everything
13. Golden Dawn
14. Final Curtain

Szerinted hány pont?
( 23 Szavazat )

Némileg talán megosztó is ez az időszak, hiszen bár már a Joe Lynn Turnert csatasorba állító, 1988-ban, a hair metal csúcskorszakában megjelent Odyssey-n is tetten lehetett érni a dallamosabb, kommerszebb irány felé kacsintgatást, ez a törekvés pedig a '90-es, teljesen más felállással rögzített Eclipse lemzen csúcsosodott ki. Az emblematikus Johansson testvérpár és a veterán énekes tehát máshol folytatták a legendás szovjet turné (és koncertanyag) után: Jenst Ronnie James Dio hívta el magához billentyűzni (szintén vérfrissítés céljával), Anders többek között a Blue Murderbe ment dobolni egy rövid időre, JLT pedig nem máshová, mint egykori munkaadójához, a Deep Purple-be. Yngwie ezután egy full svéd zenekart toborzott össze, relatíve ismeretlen arcokból: Göran Edman énekest ugyan ismerhették a vájtfülűek John Norum csapatából és a Talisman demós felállásából, de Svante Henryson basszert, Michael Von Knorrig dobost és Mats Olausson billentyűst kevésbé – utóbbi ugyanakkor jó évtizedig maradt Malmsteen mellett, ami ebben a zenekarban egyedülálló rekordnak számít (és később számos session munka mellett az Arkban alkotott maradandót, pár éve pedig tragikus hirtelenséggel, furcsa körülmények között hunyt el).

Az Eclipse-en tényleg sokkal egyértelműbbek a hairmetal-hatások és Edman affektáló, magas tónusú éneke, plusz a klipnóták (Making Love, Bedroom Eyes, Save Our Love) elképzelhető, hogy tényleg kicsapták a biztosítékot az olyan rajongóknál, akik a Rising Force és a Marching Out sötétebb, misztikusabb zenei világát favorizálták, de valljuk be, egy Mark Boals-féle You Don't Remember és pláne az überripacs JLT után semmi igazán meglepő nincs ebben az irányváltásban – ami még csak nem is irányváltás, hiszen a sötétebb, keményebb darabok minden esetben megmaradtak. Mivel pedig a felállás nem módosult a következő lemezre sem (csupán Bo Werner dobos jött még be a képbe a Fire & Ice készítésekor), a stílus nagyjából ugyanaz maradt 1992-ben is. Tehát: a klasszikus Yngwie-féle dallamos svéd metal, nyakonöntve némi – akkori – amerikanizmussal. Kicsit persze több sziruppal, de hát ilyen volt a korszellem. Tegyük hozzá: a sound azért sokkal európaibb, természetesebb volt, mint a korszak amcsi lemezein.

0216yngwie2

Jómagam ezt az albumot hallottam először Yngwie-től, ha nem is pont megjelenéskor, de nem sokkal később. Egy gitározgató (nahát, csak nem?) haverom adta kölcsön, és nem sokkal később valahogy a műsoros kazettához is hozzájutottam, talán pont valami akkoriban gyakran jellemző MCD-zeneáruházas akció révén. Nem mondanám, hogy ez a kedvenc Yngwie-lemezem, de mindenképpen meghatározóvá vált, és minden korszakomban ugyanolyan élvezettel tudtam hallgatni. Sőt, most elővéve is ugyanolyan jónak találom, és fogom is újabb huszonöt év múlva is. Érdekes kontrasztot képez amúgy a slágeres vonal és a lemez hossza (65 perc), ami akkoriban nem volt túl jellemző a dallamos műfajban (nem is jut hirtelen más eszembe a Back For The Attacken és a Pornograffittin kívül), ugyanakkor Yngwie korábban is írt epikusabb dalokat, amelyek persze továbbra is megmaradtak, de persze az összkép kellően fogós. Edman dallamai emlékezetesek, bár persze tényleg néha soknak érzi az ember a nyafogós affektálást – mindenképpen elmondható, hogy a „kevesebb néha több"-elv nála is példaértékűen érvényesül, akár itteni, akár későbbi munkásságáról beszélünk.

A dalok amúgy – korukban elhelyezve ugyanúgy, mint manapság, amikorra már mindenki megcsömörlött ettől a stílustól – kellemes eszenciáját, hiteles keresztmetszetét adják Yngwie zenei világának. Jó ízléssel lavírozik a stílusjegyek között, ami kimondottan változatossá, izgalmassá teszi a zeneanyagot, és még véletlenül sem un rá az ember a 65 perc ellenére sem. Instrumentális tétel is mindössze három szerepel az anyagon, ezek is kellően karakteresek, élvezetesek (nem úgy, mint az utóbbi anyagokon, ahol teljesen felborult az egyensúly és egybetekerés feelingje van az egésznek), különösen a Perpetual mint nyitótétel. Akadnak bluesos alapú témák is, mint például a másodikként érkező Dragonfly. Yngwie kapcsán mindig téma köztünk Ádámmal, hogy egyszer tényleg kellene csinálnia egy blues cover lemezt akár a saját énekével, mert baromi feelingesen tolja ezeket a dolgokat. Ugyanez igaz a Cry No More bevezetőjére is, amit nem átallottam pár évig csengőhangnak is használni.

0216yngwie3Sötétebb tónusú dalok is akadnak, megemlíthető például a másik instru szösszenet, a Leviathan és erős az epikus, monumentális vonal is (How Many Miles To Babylon) netán a kettő ötvözete (C'Est La Vie, Final Curtain). Hangszerelésileg is komoly előrelépés történt, hiszen Malmsteen lemezen korábban nem szerepeltek vonósok és fuvola, most viszont elég alaposan beépülnek abba a pár dalba, ahova bekerültek – bizonyos szinten ez már a pár évvel későbbi Concerto-t vetíti előre. Kijut belőlük a két gyors nótába is (No Mercy, Forever Is A Long Time), és itt említendő meg, hogy bár a Johansson-korszak után lényegében megszűntek a stílusteremtő gitár-szinti szólópárbajok Malmsteennél, a másodikban azért kapott lehetőséget Olausson is egy kis extra klimpírra. Ha pedig valakinek ez később hiányzott, vigasztalódhatott a Stratovariusszal és/vagy a Symphony X-szel. Persze ők aztán saját képükre formálták az Yngwie által lefektetett alapokat, és soha eszükbe nem jutott volna olyan csont hairmetal-dalokat írni, mint az itt szereplő szuperfogós-extranyálas Teaser, a címadó, netán az All I Want Is Everything, ahol Edman aztán tényleg túlmegy minden határon affektálásilag. Mondjuk ettől ez még egy baromi jó nóta – ha valamit kevésbé kedvelek a lemezről, akkor az inkább az I'm My Own Enemy, ami a kötelező lassú szám szerepét hivatott betölteni. Nem léptettem eddig még soha, de azért már megfordult a fejemben nem egyszer.

Ami a fogadtatást illeti, még a dallamos metal haláltusájának farvizén elevickélgetett az anyag (legalábbis a listás helyezésekre ránézve erre asszociálhat az ember), ugyanakkor bizonyára nem véletlen, hogy a két évvel későbbi The Seventh Sign lemez már kis kiadónál jelent meg, és onnantól már elsősorban Yngwie is a japán piacra koncentrált. Az 1994-es cucc ugyanakkor zeneileg talán legerősebb korszakát indította el, ismét teljesen kicserélődött felállás(okk)al, de három tényleg közmegegyezésesen zseniális lemezzel, amelyet még egy remekbe szabott feldolgozásalbum is kiegészített – de ez persze már egy másik történet, és újabb Klasszikushock-cikk témája, amely akár még idén is megszülethet.

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
0 #8 Barbar19851 2017-02-17 16:14
Nahat ez volt az elso lemez amivel megismertem Malmsteent!Meg megvan a kazetta vhol hehe.
Idézet
 
 
+1 #7 Santoro 2017-02-17 11:51
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - kamikaze:
Az oké, hogy nem csak a közmegegyezéses klasszikusok szerepelnek ebben a rovatban, de elsőnek, hogy tudtátok Yngwie éppen ezt a nem túl combos lemezét előszedni?

Ennek volt most épp évfordulója. :) Én egyébként nem egy és nem két embert ismerek, akinek ez a kedvence Yngwie-től, emellett lezárt egy szakaszt is a pályafutásában.


Nekem is ez!
Idézet
 
 
+5 #6 Draveczki-Ury Ádám 2017-02-17 07:00
Idézet - kamikaze:
Az oké, hogy nem csak a közmegegyezéses klasszikusok szerepelnek ebben a rovatban, de elsőnek, hogy tudtátok Yngwie éppen ezt a nem túl combos lemezét előszedni?

Ennek volt most épp évfordulója. :) Én egyébként nem egy és nem két embert ismerek, akinek ez a kedvence Yngwie-től, emellett lezárt egy szakaszt is a pályafutásában.
Idézet
 
 
0 #5 ezrrl 2017-02-16 21:02
Köszmán!Jóójjez zz!
Idézet
 
 
+3 #4 Jimi 2017-02-16 20:49
Csodás lemez, zseniális dalokkal.
Idézet
 
 
-3 #3 kamikaze 2017-02-16 19:11
Az oké, hogy nem csak a közmegegyezéses klasszikusok szerepelnek ebben a rovatban, de elsőnek, hogy tudtátok Yngwie éppen ezt a nem túl combos lemezét előszedni? Az első 4 albumához képest ez ugyanis másodosztály, mind a jelentőségét, mind a dalok színvonalát, mind a hangzását tekintve. Talán az Eclipse-szel egyenrangú, de az utána következő két Vescera-ás lemez, és a feldolgozás album is köröket ver erre. Lehet, hogy JLT ripacs, de pl. az Odyssey-en éppen hogy élete formáját futja, a zeneanyag (a dalok) pedig brutálisan jó(k). A szólókról nem is beszélve, amik sokszor a lényegét adják Malmsteen munkásságának. Amit azon a lemezen összegitározik, az sok átlagos zenésznek egész pályafutása alatt sem sikerül. És ráadásul elég jól is szól, megdörren az az anyag. Ezen a lemezen, ha elfogulatlan akarok lenni, van vagy 3 (talán 4) jobb nóta, a többi felejtős, a virgakirálytól ez rutinmunka. Persze nem felejtett el zenélni, csak éppen nem volt formában a dalszerzés terén. Kíváncsi leszek, hogy a legjobb munkáiról mit írtok, ha ez ide bekerülhetett. Mert a szó konkrét értelmében ez bizony nem klasszikus anyag.
(Azért jó volt róla olvasni.)
Idézet
 
 
+3 #2 zebraman 2017-02-16 16:39
"überripacs JLT"

Jaj, köszi, akkor nem csak én gondolom így.

Malmsteen mondta, hogy az Odyssey felállást azért oszlatta fel, mert a zenekar amerikai fele folyton hadban állt a banda svéd részével.

Az egyébként igen jó énekes Göran Edman-ra meg azt mondta, hogy úgy grimaszolt a magas hangoknál, hogy Malmsteen alig bírta visszafogni a röhögést.

@dreambarker: Nekem is a Seventh Sign a kedvencem a "kései" korszakból.
Idézet
 
 
+5 #1 dreambarker 2017-02-16 12:23
Én is az MCD-ben vettem meg a leárazott kazettát a megjelenés után néhány évvel. Remek lemez és még manapság is nagyon szívesen meghallgatom.

Kedvencem pedig a The Seventh Sign.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.