Shock!

Vannak események, amelyekről egyszerűen muszáj megemlékezni e hasábokon. Attól függetlenül, hogy van-e épp kedv, idő, energia, egyéb kapacitás megírni, de meg kell, mert fontos. És aztán ez ad is egy extra motivációt, mert akárhogy is nézzük, akármerre sodortak is minket az évtizedek, a magyar heavy metal ′80-as évekbeli hőskora jelentős löketet adott annak, hogy a Shock! egyáltalán létezik és hogy mi magunk is részesei vagyunk. Ennek a hőskornak pedig igen fontos részét képezi a thrash aranykora, amelyhez meglepő frissességgel és naprakészséggel tudtak kapcsolódni az itthoni bandák – ha valami, akkor ez tényleg rávilágít arra, hogy mekkorát ment akkoriban a műfaj, és mekkorát megy ma retro verzióban is.

Persze ha belegondolunk, hogy még a Metallica átlagéletkora is kábé 23 év volt, a Slayer éppen csak túl volt a Reign In Bloodon, a Kreator még alig kacsingatott kifelé a káosz-deathrashből, semmi meglepő nincs abban, hogy merre indultak el az ő és kortársaik zenéjét nagykanállal fogyasztó és emiatt is hangszert ragadó magyar tinédzserek és/vagy a pár éve akkor már zenélő, korábbi rockon-metálon szocializálódott, „meglett" huszonévesek. Nos, ebből a közegből került ki, belőlük állt a ′80-as évek vége felé, az újpesti Landler Jenő művházban működő Thrash-Mosh Club és az annak házizenekarává avanzsált Undertaking zenekar törzsközönsége is. Ők több mint harmincöt évvel később is szép számmal képviseltették magukat immár a belvárosban, jelezve ezzel is, hogy a thrasht nem lehet kinőni, mert a thrasherség nem vész el, csak átalakul.

Nagyon régóta szemezek már a Dudich Ákos gondozásában megjelent, méltó köntösbe csomagolt magyar thrashkrónikával, mindig is tudtam, hogy a hazai metáltörténelem iránt érdeklődők, pláne az azt megélők számára kihagyhatatlan, hiánypótló mű, de most már tényleg eldöntöttem, hogy a 2025-ös karácsonyi szünetben ezt fogom elolvasni. Jómagam – 1979-es születésű lévén – éppen lemaradtam erről a korszakról, de a metálhőskor végét még elcsíptem és a kilencvenes évek elején olvasni a legendás eseményekről az akkor csak páréves, megörökölt Metallica Hungarica magazinokban szinte realtime-élményt adott. Tehát: mintha ott lettem volna én is a Landlerben – és valóban, csak egy karnyújtásnyira voltam. Nos, három és fél évtizeddel később pedig valamiféle bizarr időkapszula révén frankón ott lehettek sokan mások is, akik még hozzám képest is lemaradtak, köszönhetően annak, hogy a szervezők – köztük az eredeti TMC házigazdája, Somogyi „Manitou" Péter, aki természetesen újra felvállalta a konferanszié szerepét is – tényleg mindent megtettek, hogy amennyire ez 2025-ben lehetséges, megidézzék a klub szellemiségét.

Ennél már tényleg csak akkor lehetett volna autentikusabb, ha ugyanott tartják – persze ez valószínűleg nem volt opció, mert ugyan a vasutas művház a mai napig működik Újpesten, nem gondolnám, hogy alkalmas lenne thrashbulikra. Igaz, szinte biztos, hogy régen sem volt, dehát a hőskor az hőskor. Persze valahol vicces, hogy a régi érzés a metálhoz passzoló (akkor) lepukkant külváros helyett a Bulinegyed egyik legfelkapottabb dizsikomplexumának kellős közepén éledt újra, dehát változik a világ, a tisztességben-tiszteletlenségben megőszült, egykor igénytelennek mondott, a fogyasztói társadalmat ostorozó thrashközönség ma már ugyanúgy igényli a prémium italválasztékot. Sőt, a klasszikust idézve, az „alul farmer, felül bőr" is simán jelenthet drága cuccokat, a hozzá járó kedvenc csapolt sőőőr pedig szűretlen kézműves – ennek túlzott fogyasztása esetén pedig zöld rendszámú taxi vagy a Z generációs, absztinens leszármazott repíti haza az iszapszeműeket. Azért senki ne gondolja, hogy a TMC elvesztette volna vonzóan veszélyes, kiszámíthatatlan jellegét, de erről később.

A kiszámíthatatlanság a Slogan esetében is fontos hívószó, sőt a legfontosabb. Az ő, természetesen thrash metalban gyökerező, avantgárd ámokfutásuk annak idején mind a közönség, mind a szakma tetszését elnyerte, afféle „szent őrült″-kultusz vette körül őket, jómagam valós időben ugyan csak olvastam róluk, de mindig élvezettel tettem. Olyan húsz éve aztán, már bőven shockosként, egyszer lementünk a Vörös Yukba Kiss Gábor kollégával, hogy megnézzük az akkoriban éppen újraéledő legendát, bár arra már nem emlékszem, hogy főzenekarként játszottak-e és kivel. Az viszont mindkettőnkben nagyon megmaradt, hogy kábé értelmezhetetlen, de zseniális volt a performansz. Nem lehetett betelni vele. Aztán persze megint eltűntek évekre, csak utólag olvasgattam most, hogy hat-nyolc éve újra koncertezgettek itt-ott, sőt 2016-ban új lemezt is kiadtak (oké, erről nálunk is volt interjú akkortájt), de rendesen promózott eseményt most láttam velük azóta először. Természetesen ugyanaz az agyament mix volt most is terítéken, mint anno, mi sem vesztettünk fogékonyságunkból és manapság már sokkal nyilvánvalóbbak a Voivod-hatásaik is – ha le akarom egyszerűsíteni, akkor tulajdonképpen a Slogant lehet a kanadai artmetálosok sokkal bolondabb kelet-európai helytartóinak nevezni. Rendkívül szórakoztató, amit csinálnak, ráadásul itt most az est tematikájának köszönhetően egy old schoolabb programot kaptak a thrasherek, amely viszont sajnálatosan rövidnek bizonyult. Mondjuk ebben a kevés időbe sikerült legalább két felállásnyi zenészt besűríteni, ez jó húzás volt. Kéne majd több saját koncert is, a Slogan a mai napig üde színfoltja a (metál) underground színtérnek.

Akárcsak a miskolci Atomic, amely az utóbbi pár évben reaktivizálta magát, őket többször is el tudtam csípni, főleg a kedvenc S8-amban szeretnek játszani, emiatt pedig a koncert napján folyamatosan emlékeztetnem is kellett magamat, hogy nehogy oda induljak el este. Náluk is viszonylag egyszerű a történet: mire eljutottak 1994-es első lemezükig (akkoriban többször láttam őket például a Moby Dick, az Omen, de talán az Akela előtt is), a speed-thrash „kicsit" kiment a divatból, később aztán modernizáltak a hangzásukon, de ezek a dolgaik már meg se jelentek egészen a 2020-as évekig, amikor aztán új anyagot is kiadtak. Pedig utólag hallgatva prongos, ′90-es évekbeli kreatorös felhangjaik egyáltalán nem rosszak, pláne élőben. Szerencsére ma már ők is jókedvből, kvázi tét nélkül zenélhetnek és a teljes életművük elérhető kiadójuk, a Metal Ör Die jóvoltából, úgyis mint korlenyomat.

A korábban látott bulikhoz képest számomra mindenképpen újdonság volt, hogy a műsor jelentős részét az 1986-os Sátánmetál demó anyaga képezte, amelyet idén frissen adtak ki újra. Mi tagadás, ezek az imádnivalóan vidám naivmetál dalok simán az este fénypontjaként szolgáltak, a kultmérő teljesen kiakadt, pedig a fellépőtársaknál is eléggé kilengett már. Egészen szürreális, hogy egy teljesen ösztönből zenélő miskolci zenekar mennyire el tudta csípni a ′86-os, nemzetközi speed/thrash-korszellemet, bizonyára az ipari régió és a vele járó életérzés lehetett rájuk is hasonló hatással (na meg az atomkorszak), mint ahogy az NSZK-s vagy akár az angol bandákat is megihlette a hasonló miliő. Tegyük azért hozzá, az eredeti felvételek közel hallgathatatlan minőségűek (ily módon némi ős-black metal bukéja is van a dolognak), tehát egy újrafeljátszást érdemes lenne meglépni, akár az itt előadott egyveleg formájában, amelyhez még egy kirívóan civil őstagot is elhívtak gitározni. Szerintem amúgy az aznap fellépő zenészek közül ő élvezte legjobban az egészet.

Mivel a klasszikus Undertaking triót a külföldön élő egykori zenekarvezető, Killan György nélkül nem sikerült volna összehozni (ha valóban Kanada, akkor az tényleg messze van), a Jakab Viktor és Esztári Imre alkotta ritmusszekció afféle underground all-star tribute bandát szervezett az este köré Undertakers néven. A sokfelé mozgolódó Kemencei Balázs vállalta a gitárrészeket, énekesekből pedig egy egész csokorra valót sikerült leakasztani és így az alkalmi formáció kalákában tolta le a teljes demót és egyéb meglepetéseket is tartalmazó műsort. Holdampf Gábortól akár meglepő is lehet ez a stílus, de ő is csak a Leukémia után lett doomster arc, thrash-kompatibilitása tehát nem kérdés, az AMD-s Sezáé sem, Jósa Tamásról pedig régóta tudjuk, hogy jól áll neki ez a műfaj is. Nála ráadásul – erdélyi lévén – a Viva Ceauscescu nóta is kapott némi többletet, sztorizni is tudott a gyerekként megélt időkről (viccesen meg is jegyezte, hogy ezért hívták). Both Andrást és Lédeczy Lambertet ugyan nem ismertem korábban, de a rájuk kiosztott dalokat remekül hozták, sőt, még Balázs is mikrofon elé állt két Slayer-feldolgozás (Postmortem, Raining Blood) erejéig, gondolom, ′88-′89-ben is ezekkel és hasonlókkal töltötte ki a műsort az Undertaking, tekintve, hogy saját anyaguk kábé 30-35 percre rúgott.

Ami a hangulatot illeti, tényleg nem lehetett volna autentikusabb, ugyanis nemhogy megengedett, de kötelező volt az (etikus!) színpadmászás, ami gyakran vicces, néha viszont kissé parás pillanatokat eredményezett, elvégre ezúttal negyvenes-ötvenes fazonok álltak sorba (kicsit olyan benyomást keltett az egész, mint amikor a gyerekek a strandon újra és újra felmennek a nagy csúszdára). Példának okáért kicsit azért aggódtunk a sörivő verseny győzteséért, amikor ő került sorra és elzakózott, vagy a színpadról egy rossz lépés után frankón leeső arc esetében is felmerült pár kétely a testi épségét illetően, de végül is sem ember, sem hangcucc nem szenvedett károsodást. Érdekes volt látni, hogy Esztári Imrének elektromos dobcuccot raktak össze. Mint később megtudtuk, ő harminchat éve, a zenekar feloszlása óta nem dobolt és csak a koncert miatt szerezte be – hát, ahhoz képest amúgy nem is volt rossz. Persze amilyen drive-ja az egész eseménynek volt, kábé másfélszeres tempóban szóltak az amúgy is szélvész sebességű tételek.

Akármilyen nyúlfarknyi munkásságról beszélünk, kimondottan érdekes színfolt volt anno az Undertaking zenéje, ők is baromira elcsípték ezt a thrash-mosh vonalat, érdekes lett volna látni, mire futhatott volna még ki a történet. Amennyire tudom, volt szó arról, hogy kvartetté bővülnek és a Bandiere feldolgozás alapján zeneileg is lett volna bennük több, kérdés, merre indultak volna el és mennyire maradtak volna népszerűek, ha folytatják a bandát. Sose tudjuk már meg, viszont a múltat bármikor érdemes felidézni az említett könyv és a ma már könnyedén elérhető zenei dokumentumok segítségével, ilyen estéket pedig remélem, időnként azért szerveznek majd még az érintettek, még ha nehéz is összehozni. Thrash 'til death!

Fotó: Varga László (a RockStation szíves engedélyével)