Shock!

Huszonöt évvel ezelőtt jelent meg az a lemez, amelyről a nagyközönség elsősorban a mai napig egy rettenetesen tenyérbemászó klippel ellátott, amúgy szép akusztikus balladára asszociál, és a többség alighanem azt hiszi, ennyiben ki is merült a More Than Wordsöt játszó csapat fegyvertára. Ha ezzel szemben egy gitárosnak említed meg az Extreme Pornograffitti albumát, vélhetően megüvegesedő tekintet és Nuno Bettencourt feltétlen istenítése lesz a reakció. A két véglet között ugyanakkor ne sikkadjon el a lényeg, jelesül az, hogy a szóban forgó lemez a mai napig a dallamos hard rockként, újabb keletű kifejezéssel élve hajmetalként emlegetett stílus egyik örök csúcsalkotása. Amelyen valóban egészen elképesztő a gitárjáték, ám egyik legfőbb zsenialitása éppen abban rejlik, hogy Nuno egy pillanatig sem nőtt rá a legfontosabbra: a dalokra.

A bostoni Extreme története 1985-ben kezdődött, amikor több rivális helyi zenekarból hirtelen egy lett. A két alapembernek az első pillanattól fogva Gary Cherone énekes és a portugál származású gitáros, Nuno Bettencourt számított, utóbbi híre pedig már ezekben az időkben is futótűzként terjedt a helyi klubokban, ugyanis Eddie Van Halen-inspirálta játéka meghazudtolta fiatal korát. Nuno: „Garyvel azonnal ugyanazon a hullámhosszon voltunk, rögtön rájöttünk, hogy nagyon sok bennünk a közös. Például az ő kedvenc lemeze éppúgy a Queen II volt, mint nekem. Emellett pedig jó hatással is voltunk egymásra. Ennek végül az lett az eredménye, hogy Gary anélkül hívott el a zenekarába, hogy egyáltalán hallott volna gitározni. Azt mondta: nincs szüksége meghallgatni a játékomat ahhoz, hogy tudja: működni fog a dolog." A zenekar felállása Pat Badger basszusgitáros és Paul Geary dobos csatlakozásával vált teljessé, és gyorsan népszerűek lettek a helyi klubvilágban. Ennek köszönhették szerződésüket is az A&M kiadónál.

A zenekar első albuma hosszas tologatás után, felvételei után majdnem egy évvel jelent meg 1989 márciusában, szimplán Extreme címmel. A négyesfogat ránézésre ekkoriban csupán egy volt az Amerika klubjait megtöltő hajmetal-bandák közül: zenéjük gyökerei egyértelműek voltak, és a korai időszak dalai nem is feltétlenül keltek még versenyre a későbbiekkel, habár bizonyos hangszerelési megoldásaik, vokáltémáik már ekkor is bőven túlmutattak a tucatzenekarokon, és írtak néhány elsőrangú dalt is, mint például a Kid Ego, a Watching, Waiting, a Mutha (Don't Wanna Go To School Today) vagy a Smoke Signals. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a bandára ekkoriban elsősorban Nuno boszorkányos képességei irányították rá a figyelmet. Az 1966-os születésű gitáros először dobosként kezdte az ismerkedést a zenével, és később nyergelt át a gitárra – azonnal kiderült mindenki számára, hogy igazi őstehetség, aki ugyanakkor a kortársak többségével ellentétben nem látott sok fantáziát mások trükkjeinek szolgai visszaöklendezésében, és még boszorkányos technikai arzenálja ellenére sem gitározta szét a dalokat. „A '80-as évek gitározásában a ritmusgitározás alárendelt szerepe jelenti a legnagyobb hiányosságot", mondta már a Guitar Worldnek adott első interjújában is. „Egy dalban a szóló mellett még három másik teljes percnek kell élvezetesnek lennie. Én is szeretek szólózni, de mindennek megvan a maga helye és ideje. Ott vár a gitárosokra egy teljes másik világ, amit belakhatnának, de ők nem is foglalkoznak vele..."

Funkos hatásaik miatt a csapatot a kiadó szakemberei ekkoriban megpróbálták begyömöszölni az éppen ügyeletes varázsszónak számító funk metal skatulyába, de a bandának nem voltak túlságosan ínyére az effajta párhuzamok. Cherone: „A könnyebbség kedvéért sokan egybemosnak minket a Faith No More-ral meg a Red Hot Chili Peppersszel, de ez a megközelítés a valósághoz képest túl nyers. A Red Hot Chili Peppers-féle csapatok alapvetően fekete hatású hátteret tudhatnak maguk mögött, és szerintem egy kicsit természetellenesen szólnak. Valahogy úgy néz ki a dolog, mint amikor punkok thrasht nyomnak és funkos basszusgitárfutamokat játszanak hozzá... Ettől függetlenül persze lehet, hogy mások füle számára ez a dolog nagyon eredetinek tűnik, de én amellett, hogy elismerem az érdemeiket, nem rajongok különösebben ezekért a csapatokért. Inkább azt szoktam mondani, hogy az Extreme egyfajta harmadik generációs funkcsapat, hiszen a Rolling Stones meg az Aerosmith az eredeti fekete muzsikákból vették az inspirációt, mi viszont tőlük. Ezért aztán hiába is vannak a dalainkban funkos elemek, az Extreme azért alapvetően mégiscsak egy hard rock zenekar, a különleges zenei hatások pedig pusztán abból adódnak, hogy mindannyian más zenékért rajongunk. Jómagam nagyon szeretem a pop- és funkzenét, Nuno és Pat vérbeli metalosok, Paul pedig a Rush- és Led Zeppelin-féle bonyolultabb, progresszívebb zenék híve. A muzsikánk ősereje talán abban rejlik, hogy megpróbálunk több oldalról közelíteni a zenéhez, de ez nem valamiféle erőltetett másság, mert mi valóban így érzünk. Szerintem egyébként a legtöbb metalbandában benne rejlik ez a sokfajta érzés, de túlságosan gyávák ahhoz, hogy mindezt kiadják magukból. Mindnyájunk kedvenc csapata mind a zene, mind a hozzáállás tekintetében a Queen, mert senkivel és semmivel nem törődnek, azt csinálják, amit éreznek. Mi ugyanezért a függetlenségért küzdünk. Szeretnénk, ha az Extreme is ugyanolyan egyéni tudna lenni, mint a Queen, elszakadva mindenféle zenei kategóriától, legyen az a metal, a rap, a pop vagy bármi más. Lehet, hogy beletelik néhány hosszú évbe, mire megközelítjük ezt a szintet, de már annak is örülünk, hogy egyáltalán megkísérelhetünk erre törekedni."

Az első Extreme-lemez mérsékelt, de korrekt sikert aratott: nem fialt különösebb slágereket, de az intenzív koncertezés sokat segített nekik, így az anyag körülbelül 300 ezer példányban talált gazdára. Mindez épp elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy amikor 1990 legelején elérkezett az idő a második anyag felvételeihez, a kiadó kifizesse nekik Michael Wagener producerlegendát, aki korábban olyanokkal dolgozott, mint Alice Cooper, a Dokken vagy a Great White, az előző évben pedig a Skid Row első albumával az év egyik nagy sikerlemezét szállította le. A csapat igen határozott elképzelésekkel és szinte teljesen kerekre csiszolt dalokkal érkezett a stúdióba. Cherone: „Az első lemezünk 1989-ben jött ki, de már egy évvel korábban meg kellett volna jelennie, csak a kiadó folyamatosan csúsztatta a megjelenést. Mire kijött, mi már nagyban írtuk a folytatást: a Decadence Dance és a Get The Funk Out már biztosan készen volt addigra, de talán még a More Than Words is. Így aztán ezeket már játszottuk is a koncerteken, miközben az első lemezt népszerűsítettük, és persze folyamatosan írtuk a többi számot is. Szó szerint a klubokban állt össze az anyag, és azt hiszem, a mai napig hallatszik rajta, hogy minden szempontból totálisan készen álltunk a rögzítésükre, amikor a turnézás után bevonultunk a stúdióba. Az első album leginkább a hatásaink kombinációját rejtette, egyértelműen az Aerosmith, a Van Halen és a Queen nyomdokain haladtunk vele. A második albumra viszont megtaláltuk a saját hangunkat."

A zenekar hihetetlen egysége és zeneisége – meg persze Nuno istenadta tehetsége – még a sokat látott Wagenert is megdöbbentette: „Vannak olyan munkák, amikor együtt dolgozol valakivel a stúdióban, és egyszerűen érzed, tudod, biztos vagy benne, hogy amit csináltok, az működni fog. Amikor az Extreme-mel dolgoztunk, már a stúdióban is elképesztően jól szólt és hihetetlenül erősnek tűnt minden. Ilyenkor az ember csak reménykedik, hogy ezt később majd az utca embere is meglátja. De ha már a pult mögött is libabőrös leszel attól, amit hallasz, jó rá az esély, hogy a közönség is ráharap majd arra, ami készül, csupán esélyt kell neki adni arra, hogy hallhassa a végeredményt." A veterán producernek különösen az tetszett a csapatban, hogy szerteágazó hatásaik és a boszorkányos technikai képességek ellenére is dalokban gondolkodtak. Gary és Nuno itt már bevallottan a Queen megközelítésével dolgozott, és simán bele mertek fogni olyasmikbe is, amik abszolút nem tűntek nyilvánvalónak egy korabeli hajmetal-lemezen. „Két nagyon fontos dolgot tanultam meg a Queen Hot Space albumáról", emlékezett vissza később Bettencourt. „Egyfelől azt, hogy ha gitárosként játszol egy zenekarban, a zenének akkor sem kell feltétlenül a gitár köré épülnie, mert minden esetben maga a dal a legfontosabb. A legfontosabb azonban az a bátorság volt, amivel a Queen elkészítette azt a lemezt: hogy vállalták a kockázatot, és mertek más irányokba is tapogatózni. Hiába utálják a rajongók azt a lemezt, nekem mindig is az egyik kedvencem volt, és pontosan hallom a fejemben az egyes szintetizátoros és fúvós témákat gitáron. A Hot Space cím pedig tökéletesen fejezte ki a lényeget: volt tér a zenében, sőt, minden erről a térről szólt. Ettől volt élő, lüktető és gazdag."

Ennek megfelelően az elkészült dalok igazi slágerbombák voltak, hiába játszott bennük úgy a gitáros mind ritmus-, mind szólófronton, hogy attól bárkinek kikerekedett a szeme és elcsöppent a nyála. Nuno: „A rock'n'rollnak valahol mindig egyszerűnek kell lennie, de az ember azért akar csempészni bele némi komplexitást is a dallamok, a szövegek, a hangszerelés, a zenészi teljesítmények terén. Én éppen ezért általában azt szoktam mondani, legyen szimplex a dolog: szimpla, de komplex. Ez egy rockzenekar, nem fogunk soha megoldani semmiféle alapvető problémát a világban, hiszen az a lényegünk, hogy szórakoztassuk az embereket, akárcsak az összes olyan csapat, akiken felnőttünk. De mindannyian képzett zenészek vagyunk, és az említett kedvenceink is mind alkalmaztak nagyszerű harmóniákat, őrült hangszerelési megoldásokat, vagyis ezt mi magunk is minden körülmények között szem előtt tartjuk a dalszerzés során. Élőben az ember ezen már nem gondolkodik, mert az nem arról szól, és ha a színpadig nem gyakoroltad ki a dolgaidat, úgyis bajban vagy." A Pornograffitti című, lazán konceptuális jellegű lemez – amely az A Funked-Up Fairytale alcímet viselte – végül 1990. augusztus 7-én került a boltokba.

A hangzásában is szenzációs, a korszak albumainak javarészénél sokkal természetesebb megszólalású lemez a zongorajátékból kibontakozó Decadence Dance-szel startol, ahol az Extreme egyből nyilvánvalóvá teszi a szintugrást az első albumhoz képest, és egyben fel is villantják a fegyvertár legfontosabb elemeit. A Queen teátrális megközelítése egyesül itt az Aerosmith lazaságával (Cherone dallamai például nagyon nyilvánvalóan steventyleresek ebben a dalban), Nuno pedig már a verzék alatti gitártémákkal is demonstrálja, mire lehet számítani tőle a következő bő egy órában: a kiindulópont egyértelműen Eddie Van Halen színes, ezerszínű ritmusjátéka, a stílus azonban saját, és egyetlen hanggal sem játszik többet a kelleténél, viszont már az első nyújtásból is üvölt, hogy a legnagyobb mesterek egyike. Maga a dal pedig amolyan könnyed, már-már magától értetődő slágertéma, amely azzal együtt is elütött a korszak MTV-sikerdalaitól, hogy azokkal megegyező forrásokból táplálkozott.

A nyitás ugyanakkor csak amolyan felvezetés a Pornograffitti javához, mert nálam a másodikként érkező Li'l Jack Horny volt az a dal, amitől megálltam a növekedésben, és egyben ez az első téma is a lemezen, ahol Nuno kezében tényleg elfüstöl a hangszer. Maga a nóta egy kimondottan súlyos, döngölős – ismét erősen Eddie-ízű – riffelésre épülő, groove-os téma bombakórussal, illetve Aerosmith-szerű fúvós szólamokkal hájasra hizlalva, ahol Gary gúzsba kötő dallamai mellett a folyamatosan lélegző, változó, kiszámíthatatlan ritmusgitározás köti le végig az ember figyelmét, a tekerős szóló pedig nem emberi – viszont emellett is megmarad a dal keretei között, egyáltalán nem tűnik túlpörgetettnek, pont passzol ide. Ugyan a maga idejében a koncerteken sem nagyon játszották, mindenképpen az album egyik legjobbja. A When I'm President olyan típusú szám, amilyenek miatt a bandát imádták lefunkmetalozni, és van is valami a dologban: Cherone rap-szerű szövegköpködése és a ritmusok egyértelműen ezt az iskolát képviselik, de ahogy ők is mondták, ez tényleg csak egy szín a repertoárból a sok mellett. Az édeskés, húzós-nyúlós vokálok mellesleg itt is briliánsak, Nuno szólója pedig hangulatában olyan, mintha Joe Perry szelleme költözött volna bele Eddie Van Halenbe. Badger és Geary pedig végig perfekt módon dolgoztak a mester alá.

A Get The Funk Out emblematikus szám, körülbelül azt a szerepet tölti be az Extreme repertoárjában, mint a Guns N' Rosesnál a Welcome To The Jungle vagy a Skid Row-nál a Youth Gone Wild: igazi ars poetica, benne a fegyvertár legfontosabb elemeivel. Aerosmithesen funkos, ismét fúvósokkal színesített arénahimnusz hatalmas refrénnel, amit többet az életben nem versz ki a fejedből, ha egyszer meghallottad, és az is tökéletesen mutatkozik meg benne, micsoda arányérzék jellemezte ezeket a fickókat: ordítóan zenei az egész úgy, ahogy van, parádés a hangszerelés, Nuno játéka pedig lélegzetelállító, de végig a nagybetűs DAL marad a lényeg, és ha valaki laikus füllel hallgatja, annak akár fel sem tűnhet, mennyire egyben van az egész. Az ilyen számok megírásának képessége bizony csak a legnagyobbak sajátja... És bizony azt kell mondanom, hogy az Extreme ezen a lemezen simán egyenrangú szintet hoz saját fő példaképeinek csúcsalkotásaival.

A bombasztikus pillanatok után leszállunk a földre, érkezik az a szám, amely utóbb a korszak egyik emblematikus slágerévé vált, és legalább annyira bizonyult átoknak, mint áldásnak a csapat számára. Az egy szál akusztikus gitárra, Gary hangjára és a vokálokra építő More Than Words ennek következtében olyannyira közhelyszerű, hogy ma már bele sem gondol az ember, mennyire tökéletesen megírt lírai darabról beszélünk, amelynek mellesleg a szövege is túlmutat az átlagos szerelmes dalokén. Nuno: „A szeretlek szót olyannyira felhígították, hogy azt akartuk kifejezni: a szerelem nem attól szerelem, hogy valaki ezt mondja a másiknak. Mert ha ez elhangzik egy kapcsolatban, mindenki egyből a plafonon van: istenem, ez biztosan komoly, ennek annak kell lennie! Pedig igazából könnyű csak úgy kimondani ezt a szót. A lényeg viszont az, miként mutatod ki egy kapcsolatban folyamatosan, egyenletesen, hogy szereted a másikat. A dal üzenete valami ilyesmi volt." És bizony pont egy ilyen szimpla számban mutatkozik meg ismét, micsoda dalszerzői képességek birtokában volt a banda: itt sincs egy hanggal sem több a kelleténél, mégis minden tökéletesen működik, és a csodálatosan egymáshoz simuló vokálokat pedig csak dicsérni tudom. Ha pedig már itt tartunk, Nuno mellett Cherone-t is dicsérem egy kicsit, mert az egész albumon remekül énekel. Tudom, sokan nem szeretik a hangját, de én sosem értettem az ellenérzéseket: klasszikus, nagy rocktorokról beszélünk jellegzetes tónusokkal, amelyből ráadásul süt a karizma.

A Money (In God We Trust) jellegzetes Extreme-téma leplezetlen Queen-hatásokkal a melódiákban és a vokálokban, ám azzal a bizonyos szuperszonikus gitárhangzással és ritmusjátékkal felbikázva, nem éppen nyilvánvaló sláger, de tökéletesen passzol az album ívébe. Ugyanez az It('s A Monster)-re is áll, ahol ismét funkosan pattogósra veszik a figurát, azt pedig tanítani lehetne, miként húzza maga után a számot Nuno briliáns riffelése, az ember tényleg automatikusan kíséri a léggitáron, annyira frissen, energikusan és tökéletesen játszik. Erre a bizonyos tündöklő ritmusjátékra szolgáltat újabb példát a címadó dal is, ahol már maguk az alapriffek is rejtenek magukban valami szólisztikusat, és sosem tudod, milyen aprósággal dobja majd fel Bettencourt a témákat a következő pillanatban. Azt is érdemes megfigyelni, mennyire rövid benne a szóló, pedig mások ezekkel a képességekkel, ezekből a motívumokból bizonyosan legalább másfélperces virgaorgiát rendeztek volna. Nuno ehelyett a kis bemutató után funkos témázgatással épít hidat a refrén visszahozatalához, méghozzá olyan találékonysággal, amiről csakis szuperlatívuszokban tudok beszélni. Maga a szám szintén nem akkora egyből ható sláger, mint mondjuk a Get The Funk Out, de pár hallgatás után ez is igazi favorittá érik.

A zongorás When I First Kissed You újabb líra, amely ugyanakkor akár kakukktojásnak is tűnhet. Mondom, tűnHET, mert igazából még azzal együtt is tökéletesen passzol a lemez egészébe és a csapat világába, hogy nem hagyományos rockballadáról, hanem amolyan Frank Sinatra-hatású esztrádról beszélünk, ahol természetesen a kiválóan éneklő Gary játssza a főszerepet. Ilyen húzásokat valóban csak a Queen ejtett meg előszeretettel az albumain, de a bravúr az Extreme-nek is jól állt. Pláne, hogy így még nagyobbat robban utána a lemez egyik leggyilkosabb riffje a Suzi (Wants Her All Day What?)-ban: számomra nemcsak az Extreme és Nuno, hanem a műfaj történetének egyik legtökéletesebben megformált gitártémája is ez, amelyet Nuno természetesen végig színez és variálgat a sikamlós szövegű, komoly magasságokba emelkedő hard rock himnuszban, amely egyébként hangulatában ismét elég erősen az Aerosmith-iskolára hajaz. Újabb csúcspont – amely azonban megint csak megágyaz valaminek.

A következő darab egy egészen brutális gitárszólóval kezdődik, de gyakorlatilag tényleg ez a lemez egyetlen, akár öncélúnak is tekinthető virgaorgiája: Nuno Rimszkij-Korszakov A dongó című művéből kanyarít valami sajátot, és ugyan alapvetően kevés türelmem van az efféle gitármegnyilvánulásokhoz, ezt mindig is óriási élvezettel hallgattam, mert annyira tisztán, erőteljesen, és igen, még ezt is érzéssel pengeti. Ahogy pedig utána berobban a He-Man Woman Hater, az bizony libabőr: újabb mindenidők-riffről beszélünk, ez a beletekerős téma egyszerűen észveszejtő, tulajdonképpen a mai napig nem voltam képes teljes egészében felfogni, miként pattanhat ki ilyesmi valaki agyából. De maga a dal is tökéletes, számomra talán az egész lemez legjobbja: már a verzék is szétfeszülnek az energiától, a gigantikus, megavokálos refrén azonban tényleg mindent tartalmaz, amitől annyira szeretem ezt a korszakot. Örök kedvenc.

A felvezető szóló és a He-Man Woman Hater bizonyos értelemben a Pornograffitti hangulati tetőpontját jelenti, így ezek után már „csak" két lassú téma szolgál levezetésként, mindkettő kiváló darab. A Song For Love monumentális, óóó-zós, együtténeklős power-ballada Badger fretless basszusjátékával, csodaszép vokálokkal, újfent nem kevés queenes drámaisággal és bombaszttal – tulajdonképpen nem is értem, hogyan nem klipesítették meg, bár lehet, hogy az már kicsit sok lett volna, hiszen a More Than Words után a záró Hole Hearted is slágerré vált, és mint említettem, ez is nyugis téma. Igaz, nem ballada, hanem amolyan zeppelines, akusztikus hangulatnóta. Nuno: „A Hole Heartedot akkor írtam, amikor megérkezett az első tizenkét húros gitárom. A stúdióban voltunk, az album már majdnem teljesen elkészült, én meg kinyitottam a dobozt, előszedtem a hangszert, és az első hangokból, amiket eljátszottam rajta, a szám nyitóakkordjai lettek. Lehet, hogy ez már túl bőséges információ, de a teljes nóta a vécén állt össze. Annyira izgatott voltam a hangszer miatt, hogy el kellett mennem a klozetre, a kezemben a gitárral, és amíg ott ültem, hirtelen elkezdtek áradni az ötletek is... Tök gyorsan megvolt az egész, így már úgy jöttem ki a vécéből, hogy hé, van egy marha jó nótám, mire persze mindenki furcsán nézett rám. Akkoriban elég sokat hallgattam a Led Zeppelin III-at, amin rengeteg akusztikus dal szerepelt, tehát valamennyire az az érzésvilág inspirált engem is." Tökéletes lezárás egy ilyen sokszínű zenei utazás végén, mindig is nagyon szerettem.

Ma már talán nem annyira ismert tény, de az Extreme távolról sem robbant be azonnal a legszélesebb köztudatba. A banda és a kiadó egyaránt óriási reményeket fűzött az első single-ként kihozott Decadence Dance-hez, és még komolyabbakat a másodikként klipesített Get The Funk Outhoz, ám e két szám úgyszólván semmiféle figyelmet nem váltott ki az Egyesült Államokban. Időzítési szempontból ugyanakkor nagy szerencse volt, hogy Nuno ritmusgitározott Janet Jackson Black Cat című dalának single-verziójában, amely egy időben jött ki a Pornograffittivel, és az amerikai listák első helyére került – ennek hatására sokan felkapták a fejüket (a mai napig tartja magát az a pletyka, hogy a vendégjátékért cserébe Janetet halljuk a Money dalban, amint azt mondja: „Did you say your prayers? Don't forget to put your tooth under the pillow"). És miközben az Extreme elkezdte a turnézást, hirtelen valami elkezdett mozogni körülöttük: a szakma egyszerre a szájára vette Nunót, és egyként kezdtek el suttogni egy új gitárhős születéséről.

A Pornograffitti eközben továbbra is csak módjával fogyogatott, mígnem a kiadó megelégelte, hogy a kezében van egy aranytojást tojó tyúk, csak éppen senki sem veszi észre ezt: 1991 elején megklipesítették és kihozták kislemezen a More Than Wordsöt. Az akusztikus balladát először egy arizonai rádióállomás kezdte el vad rotációban nyomni, majd az őrület szinte napok alatt kerítette hatalmába az Egyesült Államokat: miután az MTV műsorra tűzte a dalhoz forgatott fekete-fehér – valljuk be: meglehetősen tenyérbemászó, kimódolt és nyálas – klipet, a zenekar hirtelen az érdeklődés középpontjában találta magát. Mielőtt úgy istenigazából észbe kaphattak volna, azon vették észre magukat, hogy daluk felkerült az amerikai listák első helyére, a Pornograffitti pedig szélsebesen visszamászott a Billboard Top 200-ra, és a tizedik helyig verekedte magát. Az Extreme napok leforgása alatt befutott, de már ekkor is tudták: a ballada által kiváltott őrület veszélyes csapda. Nuno: „Igazából sokkal inkább azt szerettük volna, ha a Get The Funk Out teszi ismertté a zenekart. Ez Európában valamennyire be is jött, de Amerikában és a világ többi részén egyáltalán nem, pedig az egy erős, tökéletesen kiegyensúlyozott Extreme-nóta volt, benne a hangzásunk legtöbb jellegzetes elemével, szinte mindennel, ami ott rejlett a bandában. Ha egy dallal kellene szemléltetnem valakivel az Extreme lényegét, valószínűleg a Get The Funk Outot mutatnám meg, mert ott sűrűsödött össze a leghatásosabban a banda veleje. De valamennyire egyébként a Smoke Signals is ilyen volt az első lemezen." Wagener: „Be kell látni, hogy ilyen széleskörű sikerre kizárólag balladáknak van esélyük egy rockzenekar karrierje során. Potenciálisan mindig a lírai nóták jelenthetik egy-egy zenekar pályafutásának csúcsát, akár a Scorpions, akár a Warrant példáját nézzük, de még akár a Mötley Crüe-t is említhetem. A More Than Words is tipikusan ez az eset volt, és az bizony egy nagyszerű ballada. Én a magam részéről őszintén szólva pontosan azt is vártam tőle, hogy ekkorát robbanjon, miután a lemezcég kiválasztotta kislemez- és klipszámnak."

A zenekar David Lee Roth és a Cinderella társaságában kezdte meg karrierje első arénaturnéját Észak-Amerikában, és mivel a körút idején egyedül az ő albumuk számított igazán nagy durranásnak, annak rendje és módja szerint el is lopták a show-t az ekkor már leszállóágba került főattrakciótól, illetve az aktuális Heartbreak Station lemezzel táborukat megosztó Tom Keiferéktől. Viszont már itt is szembesülniük kellett vele, hogy a More Than Words kicsit megzavarta a popközönséget, az pedig csak rontott a helyzeten, hogy a kiadó nyomására a Hole Hearted lett a következő kislemez – amely szintén az amerikai listák negyedik helyéig jutott. Gary: „Igazából mindig is érzésből írtunk, és a More Than Words előtt is születtek balladáink, de azzal sikerült áttörni minden határt. És az ilyesmi egy cseppet meg is keveri az emberek agyát. A rajongók mindig is tudták, hogy vannak ilyen dalaink is, viszont megjelentek a koncerteken azok is, akik a More Than Words meg a Hole Hearted alapján ismerték meg a zenekart, és pont a másik arcunkat illetően nem voltak képben. Ezek a rajongók lejöttek a bulikra, és amikor a Decadence Dance-szel nyitottunk, csak lestek: hé, jó helyre jöttünk mi egyáltalán? És ez abban az időben elég frusztráló is tudott lenni néha, hiszen egy csomóan azt hitték, hogy az Extreme egy akusztikus duó, netán azt, hogy valami balladás csapat, pedig ennél mindig is sokkal többről szólt a történet. Ott voltak a háziasszonyok, akik lementek a lemezboltba, hogy megvegyék azt a szép balladát, amit a két olasz fiú énekel a klipben, és eleve a rockrészlegre irányították őket, ahol szembesülniük kellett vele, hogy a lemez címe Pornograffitti. Aztán miután hazavitték, olyan szövegeket hallottak, mint például Suzi wants her all day sucker... Biztos vagyok benne, hogy többen azonnal vissza is vitték a boltba az albumot."

A banda tehát nehéz helyzetbe került, hiszen ez a közönségréteg nem olvasta a gitármagazinokat, és adott esetben le sem esett neki, hogy a színpadon az új generáció egyik legnagyobb formátumú gitárosegyéniségét látják, körülötte pedig egy olyan bandát, amelynek víziója messze túlmutat az átlag hajmetalosokén. A rockközönség sokkal inkább megértette, miről szól az Extreme, de itt meg a ballada miatti előítéletekkel kellett megküzdeniük – de ezzel együtt még egy olyan keménykötésű fesztiválon is megállták a helyüket, mint például az 1991-es Dynamo Eindhovenben. „Számunkra a More Than Words is csak egy nótánk volt a sok közül, attól függetlenül, hogy bekerültünk vele a popzene világába", mondta kicsivel később Cherone. „Ott azonban túl keménynek minősültünk, viszont a nóta miatt a súlyos zenék világában páran túl lágynak tartották a zenekart. Ez persze lényegtelen. Szerintem az Extreme-nek nincs szégyellnivalója egy metalfesztiválon. Kimondottan büszke vagyok arra, hogy mi egy ilyen helyen is megtehetjük, hogy eljátszunk egy akusztikus lírai nótát a rocktémák között, egy jó dal ugyanis minden körülmények között jó dal marad. Nekünk nem kell azt bizonygatnunk, hogy milyen kemények vagyunk, mert ez nem vetélkedő, csak rock'n'roll! Az 1991-es Dynamo fesztiválon többek között a Morbid Angel és a Metal Church lépett még fel mellettünk, meg néhány más csapat tele fordított keresztekkel, és amikor eljátszottuk a More Than Wordsöt, az egész nézőtér velünk énekelte!"

Roth után a csapat a ZZ Top arénaturnéjába társult be nyitószámként, immáron saját jogán is sztárként: az album eladásai 1991 júniusára átlépték az egymilliós példányszámot az Egyesült Államokban, mire pedig az év őszén önálló európai turnéra indultak, hazájukban dupla platina lett az anyag, amely emellett hatalmas sikert aratott Nyugat-Európában és Japánban is. Nuno Bettencourtöt eközben zenészkörökben az utolsó gitárhősként ünnepelték, és saját két legnagyobb ikonja, Eddie Van Halen, illetve Brian May is a legnagyobbak között emlegette interjúiban. Gary: „Meggyőződésem, hogy Nunóra nem kizárólag a szólói miatt kezdtek el annyira odafigyelni. Ha meghallgatsz egy Nuno-riffet, már az is azonnal felismerhető: ott van például a Pornograffitti címadó dala, ami hihetetlenül jellegzetes, nagyon-nagyon nunós." Nuno: „1991 derekán Dweezil Zappa levitt egy próbaterembe, de nem mondta meg, mi lesz ott. Besétáltunk, és ott próbált a Van Halen! Alaposan meglepődtem... Eddie hihetetlen volt, megölelt és megcsókolt, és miután befejezték a próbát, egyből felajánlotta, hogy játsszak a cuccán. Miközben figyeltem, végig az járt a fejemben, hogy ez az, itt van az a bizonyos hangzás, bassza meg, bárcsak játszhatnék a felszerelésén, aztán ő maga ajánlotta ezt fel nekem! Éveken át úgy akartam szólni, mint ő, viszont amikor elkezdtem játszani a gitárján, az erősítőjén meg a pedáljain, csalódnom kellett: azokkal is úgy szóltam, mint a sajátjaimon. Csak lestem: mi a fasz van? Aznap nagyon gyorsan megtanultam, hogy nem a cucc a lényeg. Illetve a cucc is számít, de történjen bármi, mindig önmagad maradsz. Használhatsz más színeket, más pick-upot, de a DNS-ed akkor is változatlan marad. Ott játszottam Eddie Van Halen cuccán, és sajnos nem úgy szóltam, mint Eddie Van Halen, hanem mint Nuno Bettencourt."

Nuno érdemeit valóban nem lehet eléggé hangsúlyozni, hiszen amit a Pornograffittin bemutatott, valóságos iskola volt, a hard rock-gitározás egyik lehetséges csúcsa, amit tényleg mindenkinek hallania kell. Ugyanakkor távolról sem lehetett összemosni a számtalan egyéniség nélküli shredder-bajnokkal, és ennek különös jelentősége volt ezekben a hónapokban – 1991 őszén ugyanis gyökeres változások történtek a rockzenében. Nuno: „Úgy gondolom, a gitározás rossz értelemben véve ért csúcsra a '90-es évek elejére: egyszerűen túl messzire ment. Az alapképlet mindenütt az volt, hogy legyen egy jó zenekar jó dalokkal, jó zenészekkel, akik közül a gitárosra mindig is különleges szerep hárult. Viszont eljutottunk odáig, hogy az önkifejezésből olimpia lett, ahol a gitárosok egy idő után fontosabbak voltak, mint maga a zenekar. Kifejezetten taszítónak találtam azt a versenyszerű gitározási szemléletet, ami a '80-as évek közepétől a '90-es évek elejéig uralkodott a szakmában, mert nem volt benne semmi lélek, és kizárólag arról szólt minden, hogy ki milyen gyors és mennyire technikás. Ennek viszont egy idő után semmi köze nem volt magához a zenéhez. Hozzám is rendszeresen jöttek oda emberek azzal, hogy milyen állatul tekerek, de mindig azt válaszoltam: oké, haver, köszönöm, de ha tekerni hallasz engem akármelyik Extreme-dalban, amelyikbe egyébként nem passzol a tekerés, akkor valamit rosszul csinálok. Mert mindig ez a legfontosabb, és pontosan ez a legnehezebb is ebben az egészben: hogy egyensúlyban legyen a zene. Hogy mindig azt játszd, amit az adott dal megkíván. Egy őrült, bulis nótában nyugodtan szerepelhet egy tekerős, szaggató szóló, mert ütni fog. Egy lágy nótában pedig az érvényesül a legjobban, ha csodálatosan játszol. Minden gitárosnak ezt kellene szem előtt tartania: hogy azt játsszák, amit kell. Nem az a lényeg, hogy lehengerelj másokat, nem bemutatót kell tartani, hanem passzolnia kell a játékodnak a zenédhez. És mivel ezzel sokáig senki nem foglalkozott, ez az egész versengés egy idő után romba is döntötte a gitározást. Később olyannyira kínos lett ez az egész, hogy átcsapott az ellenkezőjébe, és a '90-es években már gyakorlatilag szólózni sem lehetett."

Az Extreme minden bizonnyal 1992. április 20-án, Londonban ért fel karrierje csúcsára, amikor egy fergeteges formában előadott Queen-medleyvel tisztelegtek a Wembley Stadionban Freddie Mercury előtt a történelmi jelentőségű emlékkoncerten. (Nem sokkal később Budapestre is eljutottak: ugyanebben az évben, július 26-án a Népstadionban játszottak Bryan Adams előzenekaraként, de a buli igen csúfos bukta volt, mindössze ötezer nézővel.) Innentől fogva azonban sajnos – a hajmetal-éra többi sztárjához hasonlóan – nekik is lefelé vezetett az útjuk: az év szeptemberében kiadott III Sides To Every Story kereskedelmi szempontból alulmúlta a várakozásokat, és valljuk be, szövevényességével, összetett intelligenciájával egyszerűen túl nagy falatnak bizonyult a szélesebb közönségrétegek számára. Különösebben nem is részletezném a lemez érdemeit, mert ez a szintén zseniális album is bekerül majd előbb-utóbb ebbe a rovatba, de azt azért tegyük hozzá: a sikertelenség is relatív, hiszen ez az anyag is több mint 700 ezer példányban ment el csak az Egyesült Államokban. Ennek ellenére a Pornograffitti eredményeihez képest mindenki csalódásként élte meg ezt az önmagában igen tekintélyes számot, és a banda innentől fogva nem nyerhetett. A Geary helyett már Mike Manginivel készített, 1995-ös Waiting For The Punchline a maga ősrockosabb megközelítésével már abszolút nem mozgatta meg a közönséget, és a banda hamarosan feloszlott, hogy aztán csak a 2000-es években éledjenek újjá. Azóta mindössze egy albumuk készült, a kiváló Saudades de Rock, de folyamatosan turnézgatnak, és ha hihetünk nekik, legkésőbb 2016 elejére folytatás is várható. Emellett mindenki intézi a saját ügyeit: Cherone és Badger szólóprojektekkel játszik, Nuno pedig évek óta Rihanna állandó gitárosaként koncertezik a világ legnagyobb arénáiban.

Ne legyenek illúzióink, az Extreme a többség fejében ma is elsősorban a More Than Wordsszel kapcsolódik össze (jó példa volt erre Jack Black és Jimmy Fallon paródiája is néhány hónappal ezelőtt). Viszont nem mindenkiében: a csapat már fénykorában is igazi zenészkedvencnek számított, és a későbbi években is az maradt. Nuno: „Néha egészen őrült módokon döbbenek rá, hogy a zenekar azért igenis komoly hatást fejtett ki annak idején. Nem olyan régen a Grammy-gála egyik soundcheckjén vettem részt a Los Angeles-i Staples Centerben, és az ilyen alkalmakkor elképesztő, kikbe rohansz bele. Megláttam Ed Sheerant, akinek nagyon szeretem a dalait meg a hangját, így éppen oda akartam menni hozzá, amikor ő is meglátott, és megelőzött. Elkezdtünk dumálni, és elárulta, hogy az első nóta, amit megtanult elgitározni, a Layla volt, a második azonban egy Extreme-szám. A munkássága ismeretében természetesen arra gondoltam, a More Than Wordsről beszél, de közölte, hogy nem, a Cupid's Dead volt a szóban forgó dal a III Sides To Every Storyról. Én meg: mi van? Erre felment a színpadra, és elkezdte játszani, mire John Mayer, aki éppen szintén fent állt a deszkákon, becsatlakozott, és mindenki, aki ott tartózkodott, hirtelen elkezdte játszani a Cupid's Deadet a semmiből! Nagyon jó érzés volt látni, hogy valaki ezekre a dalainkra is odafigyelt..."

A csapat mára természetesen belenyugodott abba is, hogy a ballada örökre rájuk égett. Gary: „Amikor a dal született, egy lakásban éltünk Nunóval, és gyakorlatilag folyamatosan írtunk. Tudtuk, hogy a More Than Words a többi nótánkkal összehasonlítva is megállja a helyét, de arról fogalmunk sem volt, hogy túl fogja nőni a zenekart is. Számunkra csupán egy volt az Extreme dalai közül, és kész. De utólag, idősebben és bölcsebben az ember ezt is képes összességében szemlélni, és ha így teszünk, akkor bizony egyértelmű, hogy a More Than Words helyezte fel a zenekart a térképre. Ha nincs az a nóta, valószínűleg a Pornograffittiből sem megy el sokkal több, mint az első lemezből, és garantáltan nem lett volna szabadságunk megírni például a III Sides To Every Storyt. Onnantól kezdve viszont, hogy a More Than Words sláger lett, azt csináltunk, amit csak akartunk, mert eleve baromi konok emberek vagyunk. A harmadik albumnál már tényleg nagyon komoly költségvetéssel dolgozhattunk, és azt mondtuk: oké, akkor most hozzunk be a képbe egy nagyzenekart! Szóval mindenképpen tartozunk ezért a More Than Wordsnek."

A napokban huszonöt évvel ezelőtt megjelent Pornograffitti tehát a nagyközönség számára elsősorban egy – jobb esetben két – lírai számot jelent, a gitárőrültek számára Nuno Bettencourt megdicsőülését és mennybemenetelét hozta el, a hard rock műfaj hívei pedig általában egyet szoktak érteni benne, hogy az album ott van a stílusirányzat valaha született legkerekebb, legerőteljesebb remekművei között. Ezt én sem gondolom másképp, és alighanem a csapat is tisztában van vele, vagy legalábbis a lemez különleges státuszával bizonyosan, hiszen nemrég elejétől végéig eljátszották az anyagot egy turnén, ennek párizsi állomásáról tavaly mi is beszámoltunk. Az Extreme valamire tényleg iszonyatosan ráérzett akkor, 1990-ben, és a lemez ennek köszönhetően negyedszázaddal később is megalázóan nagyot szól. Ezer pont.