Shock!

október 18.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Pride & Glory: Pride & Glory

0501pg1Az van, hogy a legjobb Black Label Society lemezt nem a Black Label Society készítette el, hanem a Pride & Glory. Ennek a kijelentésnek elsőre tán nem túl sok értelme van, de én azért makacsul kitartok mellette, hiszen a Pride & Glory annyira markánsan hozzátartozik a BLS sztorihoz, hogy még maga a főhős, Zakk Wylde sem vitatta soha, hogy lényegileg egyugyanazon banda volt ez, csak éppen más néven és más tagsággal. Ha nem hiszed, nézd csak meg, szerepelnek-e dalok erről a lemezről Black Label válogatásokon. Na, ugye? Oké, azzal már lehet, hogy vitatkozna a szőke gitáristen, hogy itt írta-e meg Ozzy-mentes karrierje legjobb dalait, de objektíven nézve nem mondhatunk mást: egyetlen későbbi lemezén sem lelhető fel ennyire intenzíven a kreativitás és az ösztönös, mégis totálisan végiggondolt zeneiség, mint éppen itt. Május 1-jén tehát most ne csak a munkát ünnepeljük közösen, hanem azt is, hogy húszéves lett egy lemez, amelynek különös borítójáról egy tehén bámul a hallgatóra, míg társai vígan legelészve szarnak az egész világra. A sör és virsli így is stílszerűen csúszhat!

megjelenés:
1994. május 1.

kiadó:
Geffen / Spitfire

producer: Rick Parashar

zenészek:
Zakk Wylde - ének, gitár, billentyűk
James LoMenzo - basszusgitár
Brian Tichy - dobok

játékidő: 74:41

1. Losin' Your Mind
2. Horse Called War
3. Shine On
4. Lovin' Woman
5. Harvester Of Pain
6. The Chosen One
7. Sweet Jesus
8. Troubled Wine
9. Machine Gun Man
10. Cry Me A River
11. Toe'n The Line
12. Found A Friend
13. Fadin' Away
14. Hate Your Guts

Szerinted hány pont?
( 28 Szavazat )

Jeffrey Phillip Wielandt nevét – még ha nem is ebben a formában, hanem Zakk Wylde-ként – nagyon fiatalon, alig 21 évesen ismerhette meg a nagyvilág, amikor is Ozzy Papa úgy döntött (már amennyiben azokban az években a döntés szót bármely relációban is használhatjuk vele kapcsolatban), hogy ezzel az ismeretlen, ám ultratehetséges New Jersey-i sráccal próbálja meg új utakra helyezni delíriumban úszó karrierjét. A kísérlet több mint parádésan sikerült, bizonyság erre már a No Rest For The Wicked is, hogy aztán együttműködésük Ozzy és Zakk karrierjének (számomra) egyértelmű csúcspontjában, a No More Tearsben kulmináljon. Erről az időszakról nem is kívánok bővebben mesélni, hiszen Ádám barátunk már megtette ezt a No Rest... ismertetőjében, illetve minden bizonnyal folytatni is fogja a történetet valami Tears-jubileum keretében, hiszen legjobb tudomásom szerint pontosan annyira imádja azt a lemezt, mint én, ha nem jobban. Ugorjunk hát inkább 1992-93 környékére, amikorra is már beütött a No More Tears hatalmas, mindent elsöprő sikere (akkor még „csak" dupla platina besorolású a lemez, de később a négyszeres is összejön), lefut a No More Tours és megjelenik az azt megörökítő, természetesen szintén nagy sikerre predesztinált Live & Loud koncertlemez. Mindeközben pedig az egész világ nagy egyetértésben vallja, hogy kizárólag Zakk volt képes Randy Rhoads (és Jake E. Lee) örökébe lépni, és ő a legjobb dolog, ami kábé a Van Halen óta a rockgitározással történt. Mr. Wylde pedig igen dicséretes módon nem szédül bele ebben a nagy tömjénfüstbe, hanem inkább úgy dönt, hogy összegrundol egy saját bandát azon hatásainak kiélésére, amelyek már nem férnének be az Ozzy-képbe.

0501pg7Ez lett a fergeteges elnevezésű Lynyrd Skynhead, és ilyen név után kábé mindenki tudta is, hogy milyen zenére lehet számítani: zsíros, bluesos, jammelős southern rockra, a legjobb fajtából. Ehhez a muzsikához pedig – némileg meglepő módon – nem a teljesen egyértelmű jelöltek közül válogatott Zakk, hanem annak a vele jó barátságban lévő, ám mégiscsak hajmetalnak nevezhető White Lion ritmusszekcióját szipkázta el, amely nem annyira a southern rock miatt híresült el, és addigra, a grunge korszak küszöbére már amúgy is keservesen megroggyant. James LoMenzo basszer és Greg D'Angelo dobos pedig ugrott az első szóra, bolondok lettek volna nem így tenni. A történet persze Zakk más – Ozzy-irányú – elfoglaltságai miatt csak igen lassan pörgött fel, de azért menet közben csak elhullajtottak két felvételt: a Farm Fiddlin'-t, amely egy The Guitars That Rule The World című válogatáson bukkant fel, illetve a már majdnem mindenki által agyonjátszott Baby Please Don't Go blues-klasszikust. Mást semmit.

Aztán 1994 elejére Zakk rájön, hogy D'Angelo mégsem az igazi választás, ezért gyors iramban lecseréli őt az akkor még nem túl ismert (ez később gyorsan meg fog változni), ám kellően zseni Brian Tichyre, de kell is a gyorsaság, hiszen a Geffen-féle lemezszerződés már a zsebben, a lemezanyag jobbára megírva, már csak fel kellene játszani a dolgokat. Jó, persze előtte még bele kell, hogy férjen egy névcsere is: a Lynyrd Skynhead név érthető okokból nem annyira melengeti meg David Geffen bácsiék szívét, így aztán jön a rettentő melldöngetős, de legalább kifejező Pride & Glory, a fiúk pedig stúdióba be, mégpedig a korábban kizárólag grunge munkáiról elhíresült (Pearl Jam, Alice In Chains, Blind Melon, Temple Of The Dog lemezek) Rick Parashar vezényletével. Hogy aztán mindösszesen néhány hét alatt zsigerből fel is rántsák az egyébiránt szép hosszú lemezanyagot, és ha a végül '94. május 1-jén megjelent korongnak van is valami hibája, hát az éppen ez: egyszerűen bődületesen sok a tizennégy dal és a bő hetven perc. Akkoriban, mikor először hallottam, nyilván nem annyira jelentett gondot, 16 évesen bőven van ideje mindenre az embernek, de ma már máshogy állnak a dolgok, biztos is vagyok benne, hogy ha idén jelenne meg, nem lenne ennyire hosszú. Utólag okoskodva persze, annak ismeretében, hogy később ezzel a tagsággal nem jelentetett meg több dalt Zakk, még jól is jön, hogy annyi zenét próbáltak CD-re préselni, amennyi egyáltalán fizikailag lehetséges volt, meg hát nyilán fűtötte is a hév a még ekkor is csak 27 éves, körberajongott gitárhőst, hogy megmutassa a világnak, ő bizony Ozzy nélkül is képes valami igazán mesterire. Igaza volt.

A korong két igazán nagy dobással nyit, nem véletlen, hogy éppen ez a kettős lett a két felvezető single is, szerencsére mégsem lőttek azért el minden puskaport. A két dal kábé úgy viszonyul egymáshoz, mint klipjeik: a nyitó Losin' Your Mind bendzsóval megvadított gitárjátéka, játékos ritmusai mind-mind visszaköszönnek az ezerszínű kép-kavalkádban, amit a New Orleans-i mocsárvidéken rögzítettek, míg a némi laza kakofóniából kibontakozó, feledhetetlen riffel támadó Horse Called War már sokkal zsírosabb, egyben fémesebb tétel, amit a szikár, fekete-fehér képi megjelenítés is jól kiemel. Ha egyetlen dalt kellene kiválasztanom a lemezről, akkor ez a kettő lenne az – na jó, ha tényleg egyet, akkor a Háború Névre Hallgató Ló, ez a szám ugyanis hatalmas szerepet játszott abban, hogy anno végképp elköteleztem magam a nyugati sivatagok forró szeléből és a déli mocsarak bűzéből táplálkozó muzsikák mellett (szoros együttműködésben a C.O.C. Deliverance-ével és a Kyuss Welcome To Sky Valley-jével.)

0501pg6

A hármas Shine On már tényleg hamisítatlan, szájharmonikával megbolondított déli örömzene, a háttérben elégedetten mosolyognak a Lynyrd Skynyrd tagjai, miközben a ritmusszekció is egyértelműen bebizonyítja, hogy nem véletlenül zenélgetnek ők Zakk mellett. Különösen Tichy fifikás megoldásai érdemelnek kiemelést, de mindketten remek és végtelenül feelinges előadást nyújtanak mindvégig. A Lovin' Woman alatt pedig leesik az a bizonyos tantusz: itt egy nagyon is ésszel megszerkesztett lemezzel van dolgunk, Zakk tudatosan helyezgette el egymás után a hangulatban, hangszerelésben, muzikális gegekben egymástól jelentősen eltérő tételeket, hiszen ez például egy szintén herflivel felvértezett, ám sokkal finomabb megoldásokat eszközölő darab (a nyitó böfögés mondjuk pont nem annyira ezt vetíti előre), hogy aztán a Harvester Of Pain megint egy igazi, Zakk-módra nyújtott gitártépésekkel támadó szörnyeteg legyen.

Igazán zseniális tétel később a remek basszusfelvezetéssel nyitó The Chosen One, amely rettenetesen nagy ívet fut le, mire eljut drámai csúcspontjára, miközben megőrzi ugyan a kellő keménységet, de azért nagy teret enged a Paul Buckmaster vezényelte Seattle-i Szimfonikusoknak is. Igen, nagyzenekar egy whiskey-gőzös varacsk lemezen, ráadásul nem is utoljára! Hanem rögtön a rákövetkező Sweet Jesusban is, ami pedig egy zongorás, lírai ballada-szerűség, a korong legfinomabb tétele, kissé talán a giccs határán egyensúlyozva ugyan, de hát tudjuk jól, hogy Zakk már ekkor is nagyon szerette az ilyen érzelmes darabokat (később meg aztán pláne). Mégis, ez a dalocska jó néhány embert felkészületlenül érhetett, modern gospel-szövegvilága meg aztán pláne. Őszintén szólva nekem sem ez a kedvenc tételem, kell is utána a rettentően zsííírosss Troubled Wine (újabb single) igazi varacskos disznó csörtetése, hogy megnyugodjon a lelkünk.

0501pg3A Machine Gun Man újfent egy könnyedebb, együtténeklős, jócskán slágeres country-imitáció, főleg Zakk isteni gitárjátéka miatt tetszetős, de akkor már mindig is jobban szerettem a Cry Me A River szinte már röhejesen könnyed, totál Creedence Clearwater Revival (mekkora banda volt már az is!) hangulatát, amiben megint egy hatalmas löketnyi déli gospel-hatást érzek. A Toe'n The Line visszavezet a szigorú, súlyos riffek világába, Zakk igazán elemében van, olyannyira, hogy a nagy gitár-félistenkedést alig akarja abbahagyni, bő hét perc is eltelik, mire a lemez leghosszabb tétele lefut, zárásában azzal a verzióval, ahogy élőben nyomták a dalt (az újrakiadáson ezzel megkurtítva). De kell is ez a hossz, hiszen innentől fogva súlyosabb pillanat még mutatóba se nagyon érkezik: mind a Found A Friend visszafogott, balladisztikus, érzelgős felépítése, mind a Fadin' Away zongorával és vonósokkal dúsított szomorú hangulata messze van ettől. (Még mielőtt: ezt természetesen nem panaszként, sokkal inkább az ezerszínűség érzékeltetéseként közlöm.) A záró Hate Your Gutsban aztán – a keretes jelleget és a megszerkesztettséget erősítve – visszatér a bendzsó, hogy egy tapsikolós, könnyed kis zenébe rejtve olyan maróan vitriolos és gonoszkodó szöveget kapjunk, mint az egész lemezen sehol. Jó kis odamondogatás a végére, mesterien megtévesztő köntösben, nem is lehet ez másképp!

1994-ben a lemezeknek még nem jelent meg négy-öt verziója, viszont a japánok már ekkor is híresek voltak arról, hogy ők mindenből kicsit többet és exkluzívat szerettek volna, így aztán az ottani kiadásra felkerült még a Black Sabbath klasszikus The Wizardjának hithű feldolgozása, hogy aztán ez a tétel nyissa az 1999-es, Spitfire Records-féle duplalemezes újrakiadás második korongját is. Utóbbin olyan feldolgozások találhatóak még, mint a Beatles Come Togetherje és a Led Zep által halhatatlanná tett In My Time Of Dyin', valamint két akkoriban készült, ám kiadatlan tétel: a Torn And Tattered és a The Hammer & The Nail.

0501pg2Az album iránti felfokozott érdeklődést nemcsak az igazán kedvező eladási eredmények jelezték, hanem az a tény is, hogy a csapat felmászhatott a talán legerősebb, 1994-es Monsters Of Rock fesztivál nagyszínpadára, hogy ott zajos sikert arasson. Majd következett egy világkörüli turnécska, amelynek Japánban lefutott körét követően azonban LoMenzo bedobja a törülközőt. Helyére John „J. D." DeServio érkezik, Zakk gyerekkori haverja, aki egyébiránt sokkal-sokkal később, már a Black Label Society időkben is éppen LoMenzo helyére fog érkezni a Mafia turnéit követően – úgy látszik, az ő sorsa ez. A csapatban sajnálatos módon sok kraft már nincs, utolsó koncertjüket '94 decemberében adják, ahol fellép velük többek között Slash is, és hiába szeretné folytatni a sztorit Zakk, Ozzy (és Sharon) visszahívja: írni kell az Ozzmosis dalait, úgyhogy a tékozló fiúnak haza kell térnie. Zakk pedig jó gyerek, tudja hol a helye, ekkor még ellenvetés nélkül szakítja meg ígéretes szólókarrierjét a Papi és a Mami kedvéért.

A történet folytatása ismert: az Ozzmosis újfent remek lemez lett pofás eladási eredményekkel (dupla platina), ám elődje sikereit és minőségét természetszerűen nem szárnyalhatta felül. Zakk tenyere pedig újfent viszketni kezdett: először a Guns N' Roses-zal flörtölt, így időlegesen kikerült Ozzy turnécsapatából is, és 1996-ban – már saját neve alatt – kiadta a sokak számára megdöbbentően letisztult, jobbára akusztikus-folkos szólólemezt, a Book Of Shadowst, amin sajnálatos módon Tichy már sehol, viszont LoMenzo visszatért (ő állandóan visszatér majd később is). 1998-ban pedig tovább folytatta a történetet egy új formáció, a Black Label Society megalapításával, innentől pedig a többi merő történelem. A szőke loboncú, kockahasú New Jersey-i gitár- és szexikon szép lassan átalakult sör- és whiskyvedelő, szőrös rock and roll vadállattá, és hiába tudta mindenki (ő magát is beleértve), hogy ez csak egy szerep, ilyennek szerettük és szeretjük most is, bár már egyre jobban távolodik ettől a figurától.

Viszont olyan ezer színnel lángoló muzsikát rejtő anyagot, mint a kérészéletű Pride & Glory egyetlen lemeze, soha többé nem tudott már alkotni.

 

Hozzászólások 

 
+4 #6 Pajor Péter 2014-06-15 15:45
Űristen hány száz színű lemez már :) eme rovat miatt állandóan rájövök mennyi jó zenét nem hallottam már :)
Idézet
 
 
+5 #5 Joel Simoni 2014-05-06 16:41
Idézet - bogar:
Tudom, hogy szentségtörés, de szerintem Zakk-nek nem kellene énekelnie. Ezzel a lemezzel (ahogy a BLS albumokkal is) az ének miatt nem tudok igazán megbarátkozni. Ráadásul az Ozzy érában mutatott színpadi teljesítménye után furcsa volt, hogy a mikrofon előtt álldogál.

Emlékszem, hogy a 90-es évek második felében mennyire drukkoltam annak, hogy a Skid Row-val szakító Sebastian Bach és Zakk megtalálja egymás telefonszámát!

Pár héttel a lemez megjelenése után láttam őket a Dynamo Fesztiválon, és nekem sem jött be Zakk hangja. Aztán az évek során megkedveltem ugyan a lemezt, de ott a koncerten én is azt gondoltam, hogy kellene ide egy igazi énekes.

A War Pigs, és a Horse Called War hatalmasat ütött, érdekes módon a Losin' Your Mind nótát nem játszották, legalább is így emlékszem 20 év távlatából

Ez a Bach/Wylde kooperáció nekem is bejött volna akkoriban.
Idézet
 
 
+7 #4 bogar 2014-05-01 12:25
Idézet - queensryche999:
Idézet - bogar:
Tudom, hogy szentségtörés, de szerintem Zakk-nek nem kellene énekelnie. Ezzel a lemezzel (ahogy a BLS albumokkal is) az ének miatt nem tudok igazán megbarátkozni. Ráadásul az Ozzy érában mutatott színpadi teljesítménye után furcsa volt, hogy a mikrofon előtt álldogál.

Emlékszem, hogy a 90-es évek második felében mennyire drukkoltam annak, hogy a Skid Row-val szakító Sebastian Bach és Zakk megtalálja egymás telefonszámát!



Igen, vannak bőven korlátai, de szerintem hangszínre egyáltalán nem rossz és a feeling is megvan. Megkockáztatom, hogy manapság talán még jobb is, mint a Pride-korszakban. Ez persze abszolút ízlés kérdése. Klasszikus értelemben véve szerintem sem énekes, de korrekt módon ellátja ezt a feladatot abban a zenében, amit csinál.

Egyébként neked tetszik az, amit Bach mostanában (értsd: 10-12 éve) csinál? Én azt látom, hogy ugyanúgy erőből akar mindent ki-és elénekelni, csak már nem megy úgy neki mint régen: nem jönnek ki a magasak és ami korábban könnyednek tűnt, az most kicsit izzadságszagú lett.


Nem tetszik. Ha most találnának egymásra, akkor nem lennék túl lelkes. :-)

Igazad van abban, hogy Zakk megfelelően el tudja látni az énekesi teendőket, de ha megfeszülök sem tudom felidézni egy dallamát sem, ugyanakkor vannak gitárszólói, amik beleégtek az agyamba. (Mondjuk azok is 2000 előttiek!)
Idézet
 
 
+3 #3 queensryche999 2014-05-01 12:04
Idézet - bogar:
Tudom, hogy szentségtörés, de szerintem Zakk-nek nem kellene énekelnie. Ezzel a lemezzel (ahogy a BLS albumokkal is) az ének miatt nem tudok igazán megbarátkozni. Ráadásul az Ozzy érában mutatott színpadi teljesítménye után furcsa volt, hogy a mikrofon előtt álldogál.

Emlékszem, hogy a 90-es évek második felében mennyire drukkoltam annak, hogy a Skid Row-val szakító Sebastian Bach és Zakk megtalálja egymás telefonszámát!



Igen, vannak bőven korlátai, de szerintem hangszínre egyáltalán nem rossz és a feeling is megvan. Megkockáztatom, hogy manapság talán még jobb is, mint a Pride-korszakban. Ez persze abszolút ízlés kérdése. Klasszikus értelemben véve szerintem sem énekes, de korrekt módon ellátja ezt a feladatot abban a zenében, amit csinál.

Egyébként neked tetszik az, amit Bach mostanában (értsd: 10-12 éve) csinál? Én azt látom, hogy ugyanúgy erőből akar mindent ki-és elénekelni, csak már nem megy úgy neki mint régen: nem jönnek ki a magasak és ami korábban könnyednek tűnt, az most kicsit izzadságszagú lett.
Idézet
 
 
+6 #2 bogar 2014-05-01 10:28
Tudom, hogy szentségtörés, de szerintem Zakk-nek nem kellene énekelnie. Ezzel a lemezzel (ahogy a BLS albumokkal is) az ének miatt nem tudok igazán megbarátkozni. Ráadásul az Ozzy érában mutatott színpadi teljesítménye után furcsa volt, hogy a mikrofon előtt álldogál.

Emlékszem, hogy a 90-es évek második felében mennyire drukkoltam annak, hogy a Skid Row-val szakító Sebastian Bach és Zakk megtalálja egymás telefonszámát!
Idézet
 
 
+4 #1 queensryche999 2014-05-01 07:03
"Viszont olyan ezer színnel lángoló muzsikát rejtő anyagot, mint a kérészéletű Pride & Glory egyetlen lemeze, soha többé nem tudott már alkotni."

Úgy-úgy.

A poszt elején leírt BLS-párhuzamot viszont nem osztom.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.