Shock!

április 04.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Ozzy Osbourne: No Rest For The Wicked

1022ozzy01Huszonöt évvel ezelőtt Ozzy Osbourne személyes pokoljárásának legrettenetesebb szakaszát élte meg – még szerencse, hogy ő maga nem nagyon emlékszik a pontos részletekre. Az időszak elsődleges mementója, a No Rest For The Wicked album azonban arról tanúskodik, hogy a Madman még ekkoriban is képes volt tökéletes személyi döntéseket hozni, hiszen ezen az anyagon mutatkozott be a világnak Zakk Wylde, aki a mai napig a színtér egyik legismertebb gitárosának, a metal egyik megtestesítőjének számít.

Hiába repítette Ozzy Osbourne-t addigi karrierje során a legmagasabbra a listákon az 1986-os The Ultimate Sin lemez, a turnék végeztével nyilvánvalóvá vált, hogy Jake E. Lee gitáros tovább nem maradhat a zenekarban. A pontos miértekről a mai napig ellentmondásosak a források – Ozzy és Jake jellemzően még abban sem ért egyet, ki nem akarta igazából tovább folytatni a közös munkát... –, de ennyi év távlatából valószínűleg mindegy is, mi jelentette a casus bellit: a lényeg úgyis annyi, hogy Ozzy két kiváló album után már nem volt képes megtalálni a hangot Lee-vel. Így aztán amikor 1987 márciusában megjelent a hat évvel korábbi felvételeket tartalmazó, Randy Rhoads emlékének szentelt Tribute koncertanyag, Ozzy csapatának épp nem volt hivatalos gitárosa.

megjelenés:
1988. október 22.

kiadó:
Epic / CBS
producer: Keith Olsen & Roy Thomas Baker

zenészek:
Ozzy Osbourne - ének
Zakk Wylde - gitár
Bob Daisley - basszusgitár
Randy Castillo - dobok
John Sinclair - billentyűs hangszerek

játékidő: 43:08

1. Miracle Man
2. Devil's Daughter (Holy War)
3. Crazy Babies
4. Breaking All The Rules
5. Bloodbath In Paradise
6. Fire In The Sky
7. Tattooed Dancer
8. Demon Alcohol
9. Hero

Szerinted hány pont?
( 49 Szavazat )

Mivel nem akarta minden egyes potenciális jelentkező anyagát és performanszát személyesen végighallgatni és -nézni, az énekes előzetes szűrőként saját baráti körét használta: miután özönleni kezdtek a demók a világ minden tájáról, Ozzy elsősorban a zenekar tagjait és legközelebbi munkatársait kérte meg, hogy ajánljanak embereket. Ezáltal sikerült némileg leszűkíteni a kört, ám még így sem sikerült megspórolni minden idiótát. Ozzy: „Néhány jelentkező egyenesen rémületes volt. Egyiküket megkértem, hogy játsszon valamit egy bizonyos hangnemben, mire azt válaszolta, hogy szerinte jobb lenne egy másikban. Én meg: nem, nem lenne jobb, abban a hangnemben játszd, ahogy megírtuk. Erre megint tiltakozott, én pedig arra gondoltam: mi a jó istent csinálok én itt? Totál hulla vagyok az időzóna-váltástól, és egy barommal vitatkozom... Aztán persze csőstül jöttek a felszteroidozott Eddie Van Halen klónok is, akik pont úgy játszottak, mint Eddie, csak közben fejen álltak vagy féllábon ugrándoztak. Egy csávó úgy játszott, mint Eddie, és még egy kibaszott kardot is lenyelt! Egy másik meg breakelt és a hátán pörgött körbe-körbe a földön, miközben vadul tekert a hangszerén. Sokan tök jól játszottak, de rémes volt rájuk nézni – egy rockzenekarban amellett, hogy nagyszerű gitáros vagy, igenis fontos a fazon, a kisugárzás, hiszen hatnod kell az emberekre. Ehhez képest többen úgy néztek ki, mintha egyenesen a vurstliból érkeztek volna. Aztán valamelyik reggel csak úgy találomra kikaptam egy kazettát a sok közül, aminek a borítóján egy hosszú, szőke hajú gyerek játszott egy Les Paul Customon: nini, egy Randy Rhoads klón, mondtam egyből, és még arra sem tudtam rávenni magam, hogy belehallgassak. Visszatettem a kupacba, és el is felejtettem."

1022ozzy05A szóban forgó kazetta egy fiatal, mindössze húszéves New Jersey-i gitárosé volt, név szerint Jeffrey Phillip Wielandté, aki korábban a Stonehenge és a Zyris nevű helyi csapatokban játszott, utóbbiban már Zakari Wyland művésznéven – ez már elég közel állt a Zakk Wylde-hoz, ahogy később megismerte őt a világ. Zakk: „Gitárt tanítottam, egy benzinkútnál melóztam, és füvet nyírtam pénzért. Gyakorlatilag bármit megcsináltam, amiből félre tudtam tenni arra, hogy még több Les Pault és Marshallt vásároljak. Kis klubokban játszottam, alig kerestem valamit, de szerettem. Mindig is élveztem, ha emberek előtt zenélhettem, mindegy, hányan voltak. Egy este egy Dave Feltz nevű arc is ott volt a bulin az Atlantic kiadótól, és megkérdezte, nem lenne-e kedvem elmenni meghallgatásra Ozzyhoz. Elsőre persze azt hittem, valami idióta, aki baromságokat beszél, de aztán kiderült, hogy ismeri Mark Weisst, a legendás fotóst, aki éppen pár nappal korábban fejezett be egy sorozatot Ozzyról. Nem ígért semmit, csak azt, hogy ha adok egy kazettát meg egy fotót magamról, akkor odaadja Marknak, ő pedig el tudja azt juttatni Sharonhoz."

Mindez persze nem ment egyik napról a másikra: Ozzy csak mintegy hat hónappal később jutott el odáig, hogy személyesen is kipróbálja Zakket. Ekkor már teljesen beleunt a kutatásba, főleg, hogy olyan, már akkor vagy később nevessé vált gitárosokkal sem érezte azt a bizonyos szikrát, mint Vinnie Moore, Chris Impellitteri vagy az akkoriban a Rough Cuttban, később az Orgyban játszott Amir Derakh. (Érdekesség, hogy még az a Joe Holmes is járt ekkoriban – eredménytelenül – meghallgatáson az énekesnél, aki korábban Randy Rhoads tanítványa volt, és a '90-es évek második felében végül aztán mégis bekerült hozzá egy időre.) Ozzy: „Amikor megérkeztem, Randy Castillo azt mondta, van itt egy nagyszerű gitáros New Jerseyből, akit Zakknek hívnak. Egyből tudtam, hogy láttam már valahol, de képtelen voltam rájönni, hol és mikor... Aztán bedugta a gitárját, és hangról hangra játszotta a teljes életművemet. Utána megkértem, hogy játsszon valami sajátot is: akusztikus és klasszikus ötleteket mutatott. Lendületes és magabiztos volt. Aztán beugrott, hol láttam korábban: ő volt a Randy-klón a fotón! Azon az egyen, amit csak úgy találomra kiválasztottam az ezer közül... És élőben kiderült, hogy semmilyen tekintetben nem Randy-klón. Kinézetre sem, hiszen Randy eleve hangyának tűnt volna mellette." Zakk: „Amikor besétáltam a meghallgatásra, igazából el sem hittem, hogy tényleg Ozzyval találkozom majd. Aztán meg: jézusom, ez tényleg ő! Addig kizárólag egy hatalmas aréna színpadán tudtam elképzelni, hiszen így láttam először is, amikor tizennégy évesen a haverjaimmal megnéztük. Minden pénzünk elment arra, hogy eljussunk a bulira, és lövésünk sem volt, hogy megyünk majd haza. Hihetetlen naiv voltam: amikor a fényeket a közönségre irányították, frankón azt hittük, hogy minket néz. Elképesztő kisugárzása volt, megbabonázta a közönséget. Totális eufóriában voltam! Maga a meghallgatás egyébként teljesen simán ment: Ozzy nagyon segítőkész volt, és miután a banda belecsapott, már könnyen ment minden. Kicsit féltem tőle, hogy majd áll ott karbatett kézzel, és azt mondja, lássuk, mit tudsz, vagy valami ilyesmi, de ehelyett teljesen hétköznapi hangulatban folyt minden. Ozzy először a Les Paulra kérdezett rá, aztán annyit mondott: ,Zakk, tudom, hogy meg tudod csinálni. Simán csak a szívedből gitározz.' Az I Don't Know-t, a Suicide Solutiont, a Crazy Traint, a Bark At The Moont nyomtuk, meg még pár egyéb nótát is, és Ozzy egyre lelkesebb lett. Minden dal után azt mondta: na, akkor még egyet!"

1022ozzy08A végén mindössze két jelölt maradt állva: Zakk, illetve egy Los Angeles-i gitáros, Jimi Bell, aki manapság ugyebár a House Of Lordsban játszik. Közülük választotta végül Ozzy Zakket, amiben a kiváló játék mellett egyébként az említett magabiztosságnak is nagy szerepe volt. Viszonylag gyorsan kiderült, hogy Ozzy érzéke ismét működött, és újfent tökéletes szerzőtársra lelt Zakkben – most már csak egy megfelelő basszusgitárosra volt szükség, miután Phil Soussannel sikerült olyan remekül összevesznie a legutóbbi turnékon. A megoldást végül a régi cimbora, Bob Daisley jelentette, akivel ugyan 1985-ben elég csúnyán váltak el az útjaik, de már nem is igazán emlékeztek rá, mi történt pontosan.

Zakket végül 1987 decemberében mutatták be a közönségnek egy szűkkörú, titkos New York-i klubbulin, de eközben már nagyban folytak a következő lemez munkálatai. Ozzy az elejétől fogva nagyban támaszkodott Zakk tehetségére, és igyekezett minél jobban segíteni kibontakozását az albumon. Eközben természetesen a gitáros stílusára is nagyban hatott. Zakk: „Ozzy állandóan olyanokat mondott, hogy hé, ez hendrixesen szól, legyél csak Zakk. Az első pár alkalommal azt sem tudtam, mit kellene mondanom erre. Már úgy értem, hogyan jutsz el addig, hogy saját stílusod legyen? Erre nincsenek receptek... Megpróbáltam védeni magam, hogy hé, én így játszom, ez Zakk, aztán hazamentem, és addig gyakoroltam, míg bele nem kékültem. Ilyenkor mindig megpróbáltam kitalálni, merre induljunk, de sosem voltam benne teljesen biztos, mikor járok a helyes ösvényen. Arra viszont rájöttem, hogy Ozzynak minden ilyen alkalommal igaza volt. Így aztán az ő segítségével egy idő után gyakorlatilag teljesen meg is szabadultam a játékomban az idegen, másolatnak ható elemektől. Először ijesztő volt a dolog, de Ozzy átsegített azon a korszakomon, amikor még bálványoztam más embereket, más gitárosokat. Utána már szimplán csak nagyra értékeltem a játékukat. Rengeteg gitárost szeretek, de ezután már magammal is teljesen elégedett voltam."

Ozzy és Zakk első közös szerzeménye a Miracle Man volt, amely gyakorlatilag az első közös próbák egyikén öltött alakot. A zenekar gyakorlatilag tökéletes egységben dolgozta ki az új témákat: Randy Castillo, sőt, még az előző albumon is játszó John Sinclair billentyűs is társszerző volt több számban, Daisley pedig – akárcsak korábban – ezúttal is a szövegek terén tette hozzá a legtöbbet az anyaghoz. Ám végül hiába jegyezte e téren gyakorlatilag ismét az egész anyagot, valamin megint sikerült összekapniuk: amikor 1988 nyarán a zenekar egy rövid angol turnéra indult, tarsolyában a Keith Olsen és Roy Thomas Baker producerekkel rögzített kész lemezzel, már nem Daisley állt a basszeri poszton, hanem – mindenki óriási meglepetésére – Ozzy egykori kollégája a Black Sabbathból, Geezer Butler személyesen. Hogy miként került oda, alighanem sosem fog már pontosan kiderülni: a hivatalos verzió szerint a gyerekeik lettek jóban ekkoriban, és valahogy rajtuk keresztül fogant meg az ötlet, de én sokkal inkább a két nagyhatalmú feleség-menedzsert, Sharont és Gloriát tudnám elképzelni éceszgéberként.

1022ozzy06Akárhogy is történt, Ozzy és Geezer újonnani együttműködésének mindenki örült – jó, Tony Iommi talán nem annyira –, ráadásul az énekes ázsióját újabb bombasiker emelte, miután duettet énekelt Lita Forddal annak aktuális Lita albumán, és a Close My Eyes Forever című ballada az amerikai listák nyolcadik helyére került. A kollaboráció persze nem volt véletlen, hiszen Ford ekkoriban szintén Sharon Osbourne menedzseri védőszárnyai alatt dolgozott. Mindenesetre ennél jobb felvezetést álmodni sem lehetett volna a No Rest For The Wicked című új Ozzy anyagnak sem, amely végül 1988 őszén jelent meg.

Miután a The Ultimate Sinen az énekes – nem kis mértékben Ron Nevison producer törekvései miatt – egy magához mérten rádiósabb, kommerszebb irányba ment el, a No Rest For The Wicked dalaiban egyértelműen hallatszik a törekvés vissza a karcosabb, súlyosabb vonal felé. Zakk Wylde mindehhez tökéletes partnernek bizonyult: hiába alapult minden elődjénél bluesosabb játéka a '70-es évek ősrockján, ő már egy még újabb generáció képviselője volt. Érdemes megfigyelni a dalokban, hogy Zakk már ekkor, alig több mint húszévesen is teljesen kiforrott stílussal rendelkezett: hangzása, jellegzetes elfacsart nyújtásokkal teli szóló- és ritmusjátéka teljesen „készen" volt, és mivel a kor viszonyai között összességében jóval modernebb módon szólalt meg, mint Lee vagy Rhoads, Ozzynak ismét sikerült általa megújulnia. Még úgy is, hogy a Madman pusztán az éneket illetően – nyugodtan megkövezhet bárki – ezen a lemezen nyújtotta klasszikus korszakának leggyengébb teljesítményét. Ezzel most természetesen nem azt mondom, hogy az énekdallamok rosszak, mert nem azok, sőt, nagyon is jók. Ozzy azonban ekkortájt élte élete legzüllöttebb éveit, ami az ő esetében nem kis szó. Mint utóbb kiderült, éppen közelített a mélyponthoz, és ez bizony hallatszik a hangján is: egyes soroknál határozottan erőtlenebbnek, bizonytalanabbnak tűnik, mint korábban. Mai aggyal furcsa, miért nem próbálta meg Olsen és Baker mindezt stúdiótrükkökkel álcázni, de végső soron mindegy is – a No Rest For The Wicked ettől még elsőrangú lemez, és összességében nem is zavaró rajta ez a pár apró megbicsaklás.

1022ozzy02

Az album első hallásra is tempósabb, pörgősebb, mint elődje: a Miracle Man című nyitás és a Devil's Daughter (Holy War) című folytatás egyaránt lendületes metal'n'roll témák, amelyekben egyaránt hallatszik, mennyire gördülékenyen vette át a csapatban a zenei stafétát Zakk Lee-től. Játéka újfajta dinamikát vitt Ozzy zenéjébe, amelyben ugyan így is megmaradt a '80-as évek második felének csilivili dinamikája, mégis kevésbé tűnt polírozottnak, áramvonalasra csiszoltnak, mint 1986-ban. Az egy prostival rajtakapott Jimmy Swaggart tévéprédikátort pellengérre állító Miracle Man különösen maradandó értékű darab, nagyon ragadós, dobhártyáról levakarhatatlan téma, de a Devil's Daughter is maximális pontszámot érdemel gyereksírós, sejtelmesen kísérteties középrészével, elementáris, csillagharcos szólójával, amelyben Zakk még Randy emlékét is tisztán megidézi. A Crazy Babies, ha lehet, még jobb ezeknél: bivalyerejű, a Les Paulból védjegyszerűen kirázott, csikorgós gitártémával nyit, majd vérbeli, dekadens arénahimnusszá fejlődik ismét emblematikus szólókkal – nem véletlen lett a Miracle Manhez hasonlóan ez is klipes sláger, Ozzynak a mai napig a kedvence is az albumról. Nálam is favorit, de ha lehet, a Breaking All The Rules talán még nagyobb: az album legsúlyosabb dala hatalmas riffekkel, menetelős tempóval és – tudom, unalmas minden dalnál ezt kiemelni, de hát mit tehetünk... – újabb elementáris Zakk szólóval. Letette a névjegyét ezen az anyagon, az egyszer biztos...

1022ozzy07A Bloodbath In Paradise és a Tattooed Dancer a korábbi lemezeken megismert lendületes, sodró vonalon halad, utóbbi szintén nem kevés Randy-korszakos ízt rejt és erősebb is az előbbinél, a közéjük ékelt Fire In The Sky azonban tényleg igazi csúcspont: az előző albumos Killer Of Giants vonalán haladó, drámai erejű power-ballada csodálatos dallamokkal és fantasztikus gitárjátékkal, igazi gyöngyszem. Akárcsak a Demon Alcohol, amelyben Daisley tökéletes szöveget írt főnöke legnagyobb ellenfeléről, a zene pedig remek gegekkel támasztja alá a mondanivalót. „Let's party", üvölti elhalóan Ozzy – nyilvánvalóan mindenki tudta, vele egyetemben, hogy nem véletlenül kerülhet fel egy ilyen darab az albumra... A záró Hero pedig igazi, érzelmekkel telített rockhimnusz slágeres dallamokkal és szívhez szóló sorokkal, kár, hogy a bakelitverzión ez annak idején nem szerepelt, csak CD-s bónuszként.

Az album sikere senkit sem érhetett váratlanul: a No Rest For The Wicked a Billboard Top 200 tizenharmadik helyén nyitott, és mindössze másfél hónap alatt aranylemez lett az Egyesült Államokban. Az anyag turnéi Észak-Amerikában kezdődtek a State Of Euphoria lemezt népszerűsítő Anthrax vendégeskedésével, majd Európában folytatódott a menet az U.D.O. nyitásával. Noha Zakk a színpadon is új dinamikát vitt a csapatba, és a közönség is abszolút keblére ölelte, Ozzy ekkoriban már egészen elvadult állapotban leledzett, és gyakorlatilag egy józan pillanata sem volt: saját bevallása szerint szinte egyáltalán nem is emlékszik erre a korszakra. A mókuskerékből azonban nem lehetett kiszállni: az album 1989 tavaszára platinalemez lett az Egyesült Államokban, a nyár pedig újabb amerikai turnén köszöntötte Ozzyt két lágyabb hangzású sztárcsapat, az épp nagyon futó White Lion és a szintén MTV-üdvöske Vixen előzenekaroskodása mellett. A kör végül augusztusban zárult Moszkvában, a Moscow Music Peace Festivalon. E gigantikus rendezvény az első, nyugati rocksztárokat felvonultató szuperkoncert volt a szovjet fővárosban, hivatalos főbandaként a Bon Jovival, illetve olyan további sztárbandákkal, mint a Scorpions, a Mötley Crüe, a Cinderella és a Skid Row, ám mégis sajátos helyzet állt elő. „Senki sem ismerte egyik zenekart sem, csak Ozzyt", emlékezett vissza Rachel Bolan, a Skid Row basszusgitárosa. „Tudom, hogy a korabeli videókról ez nem így jön le, de ott, a helyszínen a közönség végig csak azt skandálta, hogy Oz-zy!, Oz-zy!, akárki is játszott éppen a színpadon."

1022ozzy03Vagyis nem lehetett kétséges, hogy Osbourne mindenhol a rockvilág egyik leghatalmasabb ikonja – ez azonban vajmi keveset számított, miután hazatért a kimerítő turnéról, és még nagyobb sebességfokozatban csapott bele az önpusztításba. Ozzy 1989 szeptemberének egyik reggelén a fogdában tért magához, és csak ott értesült róla, hogy előző este meg akarta fojtani tulajdon feleségét (az esetre amúgy a mai napig nem emlékszik). Noha a rendőrségi vonalat idővel sikerült elaltatni, nyilvánvaló volt, hogy ez így nem mehet tovább: miután adtak egy speciális MTV-s koncertet Philadelphiában novemberben, Ozzy bevonult a Betty Ford klinikára, hogy lehozzák a kokainról és az alkoholról, és jó néhány héten át a műintézmény szíves vendégszeretetét élvezte. Ekkoriban, 1990 márciusában jelent meg mintegy időkitöltőként egy Just Say Ozzy című élő EP is, amely borítója szerint a londoni Brixton Academyn készült az előző turnén, de minden bizonnyal az említett philadelphiai fellépés anyaga hallható rajta. Ozzy úgy fogott bele a következő album dalszerzési munkálataiba, hogy ha az alkoholtól nem is, a kokaintól sikerült megszabadulnia, és lemezkészítő karrierje során először tiszta volt. A munka remek hangulatban kezdődött, Zakk pedig minden korábbinál termékenyebben állt neki az új témáknak – nem lehetett kérdés, hogy tökéletesen bevált a zenekarban. Ozzy: „Ha próbálunk, általában leülök a roadokkal, iszunk egy kólát, ilyesmi. Geezer csendesen megjön és csatlakozik, akárcsak Randy. Zakket ellenben egy mérföldről is hallani lehet – olyan, mint amikor cirkusz érkezik a városba. Geezer össze is rezzen, amikor meghallja, hogy jön...Rengeteg nagyszerű gitáros mozog a színtéren, napszemüveg meg minden, Zakk viszont egy a srácok közül. Mindenkinek előre köszön, rászánja az időt arra, hogy beszélgessen a rajongókkal – az egyik legfontosabb vele kapcsolatban, hogy tényleg időt feccöl az emberekkel való kapcsolattartásba. Sok embernek baromira megnő az arca, miután sikeres lesz, és egyből tizennyolc testőrt alkalmaznak, csak éppen azt felejtik el, hogy a rajongók nélkül sem a limuzinra, sem a gorillákra nem telne..."

1022ozzy09A következő lemez, az 1991 őszén búcsúalbumként piacra dobott No More Tears persze még a kanyarban sem volt ekkoriban, így azt majd alkalomadtán egy másik Klasszikushock cikkben tisztázzuk, hová tűnt időközben Geezer Butler, miként került végül már-már komédiába illő fordulattal ismét Bob Daisley a csapatba, hogy a lemezen mégis Mike Inezt tüntessék fel basszerként, illetve miért is akart Ozzy kiszállni ekkoriban a verkliből – már ha egyáltalán ki akart. (Előbb-utóbb mindenképpen kénytelenek leszünk erre, ugyanis az Ozzy / Zakk kooperáció minden kétséget kizáróan 1991-re érett be igazán, és az eredmény minden szempontból etalon, számomra mindkettejük legjobb alkotása.) Addig is maradjunk annyiban, hogy a huszonöt éves, mára csak az Egyesült Államokban több mint 2 millió példányban elkelt No Rest For The Wicked sikerrel nyitotta meg Ozzy szólópályájának harmadik szakaszát, és megismertette a világgal a rockszíntér egyik leghatalmasabb gitárosegyéniségét is. Lehet, hogy nem ez Ozzy legjobb lemeze, de hogy klasszikus és bármikor jó hallgatni, ahhoz nem férhet kétség.

 

Hozzászólások 

 
+5 #7 keviny 2013-10-24 10:52
Ej, kíváló kedvcsináló, megyek és meg is hallgatom! Köszi! :)
Idézet
 
 
+5 #6 Pitta 2013-10-23 13:51
Nagyon jó lemez :) Bármennyire is mélyen volt Ozzy, erőteljesebbnek , egészségesebbne k hangzik mint a mai felvételeken.
Idézet
 
 
+6 #5 Equinox 2013-10-23 12:54
Szerintem a legjobb számról (Bloodbath in Paradise) alig írtál valamit. Nekem a témaválasztás is nagyon tetszik pl. Kár, hogy nem volt klipje.

A Fire in the Sky meg céltalanul elnyújtott unalmasabb ballada, a lemez egyetlen gyengébb tétele szerintem. nagyon semmitmondó témákkal, kb mint Sabbathtól a Changes.

Jó volt olvasni, régi kedvenc, a CD-t az Üllői úton vettem, CD pince, vagy hogy hívják azt a helyet.
Idézet
 
 
+4 #4 grand magus 2013-10-23 10:23
Érdekességnek annyit hogy a 2002-es reissue producere Bruce Dickinson volt.Hogy hogyan keveredett oda az rejtély,gondolo m valami Sony-s manipuláció.Köszönet ismét ,egy korszakalkotó műről irtatok nagyon jókat.
Idézet
 
 
+7 #3 SDMF1919 2013-10-23 02:25
Azt a stilusu gitarozast amit ezen a lemezen es a No more Tears-en eloadott soha budos eletben nem tudta reprodukalni a kovetkezo lemezein ( vay lehet nem akarta). Lehet hogy Keith Olsen vagy Michael Wagener volt a titok nyitja. Imadom mai napig,de ezt a fajta zeneiseget ami ekkoriban volt ra jellemzo, azt kb az Order of the Blacken vette elo a tarhazabol kb .egy fel nota erejeig.
Idézet
 
 
+3 #2 Majzik Márió 2013-10-23 00:13
Hey! 25 :-)
Idézet
 
 
+5 #1 Dead again 2013-10-22 17:48
Klasszikus, alapmű. Számomra a Miracle man a legjobb Ozzy dalok közé tartozik, a bulikon állandó vendég a hangszórókból.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.