Shock!

április 24.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Kingdom Come: Kingdom Come

0129kc1A Led Zeppelin első albumának félévszázados jubileuma kapcsán már említettem a Kingdom Come-ot, mint elhíresült követőt, illetve azt is, mennyire pikáns helyzet állt elő az utóbbi hónapokban. Konkrétan, hogy ötven évvel Jimmy Page-ék és harminc évvel Lenny Wolfék felbukkanása után a tengerentúlon ismét egy Zeppelin-klón fürdőzik a reflektorfényben. A Greta Van Fleetet egyelőre – többnyire – még hájpolja a rocksajtó, viszont korai lenne előre inniuk a medve bőrére, már csak azért is, mert a vezére nélkül, de tavaly szintén újjáéledt Kingdom Come története intő példaként áll előttük. Lenny Wolf zenekarát három évtizede szabályosan kivégezte a média egy rövid sikerperiódus után, pedig első albumaik mai füllel hallgatva is kiváló zenét rejtenek, dacára minden Zeppelin-párhuzamnak.

megjelenés:
1988. február 29.

kiadó:
Polydor

producer: Bob Rock & Lenny Wolf

zenészek:
Lenny Wolf - ének
Danny Stag - gitár
Rick Steier - gitár, billentyűk
Johnny B. Frank - basszusgitár
James Kottak - dobok

játékidő: 48:25

1. Living Out Of Touch
2. Pushin' Hard
3. What Love Can Be
4. 17
5. The Shuffle
6. Get It On
7. Now Forever After
8. Hideaway
9. Loving You
10. Shout It Out

Szerinted hány pont?
( 19 Szavazat )

Frank Wöllschlager 1962-ben született Hamburgban, de viszonylag hamar rájött, hogy amennyiben komoly karriert akar befutni a rockszíntéren, jobb esélyekkel indul a tengerentúlon. Alig múlt húszéves, amikor áttette székhelyét a napfényes Kaliforniába, ahol Lenny Wolf művésznéven, Bruce Gowdy gitárossal (lásd később Unruly Child) kezdett dolgozni a Stone Fury nevű zenekarban.

A csapat 1984-es első nagylemeze, a Burns Like A Star az MCA kiadónál jött ki, és ugyan nem aratott igazi sikert, a szakma elkönyvelte őket ígéretes tehetségként a középkategóriában. A sztori azonban mégsem indult be, az akkoriban bandatemetőként ismert kiadó ugyanis a második albumnál Richard Landerst ültette a fiatalok nyakára zenei rendezőként. Wolf és Gowdy olyan szinten nem találta meg a hangot a producerrel, hogy Wolfnak végül nemcsak a munkától ment el teljesen a kedve, de a Landers által dominált Let Them Talk lemeztől és magától a Stone Furytől is. (Pedig az albumon egyébként maga Vinnie Colaiuta dobolt.) Wolf: „Elkezdtem simán csak dalokat írni, és megkértem a menedzseremet, hogy próbálja eladni őket. Ezek többek között olyan nóták demóit jelentették, amelyek később felkerültek az első Kingdom Come-lemezre is. Mivel azonban a Stone Fury nem lett sikeres, és senki sem érezte úgy, hogy jól eladható lennék, a kiadók elhajtottak bennünket. Viszont Derek Shulman, aki akkoriban a Mercury/Polygram A&R-ese volt, azt mondta: Lenny, ezek a demók nem jók, de hallok valamit a hangodban. Azt tanácsolta, hozzak össze egy zenekart. Így aztán Lucy Forbes ügynökségéhez fordultam, aki akkoriban azzal foglalkozott, hogy állástalan zenészeket hozott össze egymással. Összerakott nekem egy hangszeres csapatot, így ismertem meg a többieket."

0129kc8Mindez nem tűnik olyan romantikus forgatókönyvnek, amit a rockrajongók általában szívesen társítanak a műfajhoz, pedig Wolf kiváló társakra tett szert az ügynökség segítségével Danny Stag és Rick Steier gitárosok, valamint Johnny B. Frank basszer és James Kottak dobos személyében. Lehet, hogy nem együtt nőttek fel, de nagyon hamar kiderült, hogy remek zenei egység jött létre, amely a Kingdom Come nevet kapta. Szintén újdonságot jelentett, hogy Wolf – a Stone Furyvel ellentétben – itt már nem gitározott. Lenny: „Danny óriási Hendrix-fanatikus volt pont olyan hangzással, amit akkoriban kerestem. Rick más iskolát képviselt, de az ő játékát is szerettem. Johnny B. Frank nem számított éppen a legjobb basszernek, de akadt bennünk két közös pont: mindketten imádtuk a könnyűvérű csajokat meg a gyors autókat, így aztán úgy gondoltam, jó választás lesz. Jamesről pedig tíz perc után tudtam, hogy ő az én dobosom."

Miután összeállt a kép, a zenekar Shulman segítségével a Polydorhoz írt alá, akik az első pillanattól kezdve komolyan vették a feladatukat: kiemelt költségvetést toltak a zenekar alá, és a szakma egyik feltörekvő titánját állították melléjük producerként a kanadai Bob Rock személyében. Utóbbi hangmérnökként az utóbbi évek két kiugró sikerlemezét, a Bon Jovi Slippery When Wetjét és az Aerosmith Permanent Vacationjét is jegyezte, és ugyan zenei rendezőként is melózott több albumon, e minőségében saját maga is kiugrási lehetőségként tekintett a Kingdom Come debütáló albumára. Lenny: „Bob akkoriban még igazából csak hangmérnökként volt valamennyire ismert. Az egyik legnagyszerűbb élményem volt vele dolgozni és társproducerelni az albumot, mert remek arc és kiváló szakember. Pontosan tudta, miként hozhatja ki belőlünk a legtöbbet anélkül, hogy megváltoztatna."

A Kingdom Come első, Hugh Syme borítójába csomagolt nagylemeze 1988. február 29-én jelent meg. Én magam már csak jóval később ismertem meg az albumot, és az itt-ott olvasottak alapján komoly fenntartásokkal álltam a zenekarhoz. Ehhez képest színtisztán emlékszem a hatásra, amikor egy monstre beszélgetés során lemezboltos cimborám közölte, hogy hülye vagyok, hallgassam inkább meg, és betette az anyagot. Már a Living Out Of Touch első gitárfutama is elvarázsolt, amikor pedig nem egészen fél perc után beúszott Lenny, kirázott a hideg, és földbe gyökerezett a lábam. Egyből mondtam is, hogy oké, ezt azonnal megveszem. Kábé ennyit az előítéletekről... Mert a Kingdom Come valóban baromira zeppelinesen szólt, de amit ezen a lemezen elővezettek, az bizony perfekt, a zene színvonalába egyszerűen nem lehet belekötni.

Nagyon leegyszerűsítve persze valóban annyi a képlet, hogy a csapat a '80-as évek hard rock sztenderdjeivel, fogásaival írt dalokat a Led Zeppelin stílusában, ami a jellegzetes Bob Rock-féle atomhangzással párosulva letaglózó eredményt hozott. Viszont szerintem hiba ennyivel leírni a bandát, mert Lenny Wolf nemcsak óriási énekes, hanem igenis ihletett dalszerző volt, aki hallhatóan szilárdan hitt mindabban, amit csinált. Ékesen bizonyítja ezt, hogy akkor is évtizedeken át vitte tovább a bandát meg a nevet, és zenélt rendíthetetlenül, amikor már szó szerint a lőtéri kutyát sem érdekelte a Kingdom Come. Mindehhez pedig tökéletes társakat talált a gőzhengerként doboló Kottakban, illetve az összes szólót jegyző, rendkívül hatásosan játszó Danny Stagben. A nyomokban itt-ott kicsit szintén zeppelines, de inkább csak kellemes, mintsem igazán kiemelkedő Stone Furyhez képest hatalmas szintugrást jelentett ez a formáció.

0129kc7

Az említett Living Out Of Touch tökéletes nyitány, amolyan igéző rockhimnusz a maga finom eleganciájával, erotikus lüktetésével, amit azonnal megjegyzel, a végén pedig egy gyönyörűen gyilkos gitártémával teszik fel rá a koronát. Igen, Lenny totál Plant, amikor pedig a következő Pushin' Hard középrészében eljut az „and let the moments slip on slowly by" sorig, az ember tényleg nem érti, miért nem szólt neki Rock, hogy így kicsit meleg lesz a pite, ezt már inkább ne. Viszont ez a szintén briliáns riffeket villantó, szolidan galoppozó tempójú téma is tökéletes, semmi sem hiányzik belőle. Mint ahogy a lírai (A oldal hármas dal ugye...) What Love Can Be-ből sem, itt azonban a Zeppelin ugyanúgy csak fűszer, mint a korszak hasonló típusú dalainak többségénél is. Lenny énekstílusában, a dallamokban és Stag kiváló szólójában persze érezni a hatást, de ezzel együtt is jellegzetes '80-as évekbeli power-balladáról beszélünk. Méghozzá ezek között is kiváló darabról, amit a zenekarra olyannyira jellemző epikus megközelítés csak tovább emel. Érdekesség, hogy ebben a dalban még Gowdy is társszerző volt, tehát a Stone Fury-időkből maradhatott meg.

A 17 jammelősen groove-os kezdete és felvezetése alapján az ember azt hinné, instrumentális dal marad, de aztán csaknem másfél perc után itt is beköszön Lenny. Ugyanakkor így sem hagyományos, refrén-verze-refrén szerkezetű pop metal slágerről beszélünk, a megközelítés csont '70-es évek, és itt lehet a legjobban megfigyelni azt is, hogy a Kingdom Come a lemez hangzását tekintve is nagyon kilógott a korszak zenekarai közül. A Stag kiváló szólójával csúcsra érő dal igazi különlegesség az albumon. A The Shuffle nagyon Page-ízű futamokkal startol, a végeredményben azonban nem kizárólag Zeppelin rejlik, amiben az aláfestő billentyűs szőnyegek is komoly szerepet játszanak, a kalandozósabb középrész pedig megint csak a rockzene hőskorát idézi. Itt hívnám fel a figyelmet arra, hogy Kottak is elementáris az egész albumon. Persze baromira bonhames, de már itt is ugyanolyan lehengerlően játszott, mint később a Scorpionsban.

0129kc2

A Get It On felvezető single-ként és a banda tulajdonképpeni himnuszaként híresült el, ami érdekes választás, ugyanis ha lehet, ez a nóta még a lemez nagy átlagánál is zeppelinesebb. Mind a ringatózós groove, mind a riff, mind az énekdallam totálisan a Page & Plant Műveket idézi, a dal fogóssága ugyanakkor mérgező, szóval ebből a szempontból érthető a dolog. Nálam ezzel együtt sem számított soha kiemelt kedvencnek, főleg, hogy az utána érkező Now Forever After sokkal különlegesebb, érdekesebb darab. Ha élhetek ilyen hülye példával, itt olyan az összkép, mintha csak egy amerikai AOR-bandával és egy new wave-hatású brit csapattal jammelne a Zeppelin – de nyugodtan mondhatjuk azt is, hogy simán csak Kingdom Come a végeredmény. Itt hallható a lemez egyik legjobb refrénje is.

A csúcs azonban a Hideaway, és ha csak egy dalt mutathatnék bárkinek, hogy igazoljam vele Wolf kivételes dalszerzői tehetségét, jó eséllyel ez lenne az. A pszichedelikusan lebegő ritmusokra kanyarított, hipnotikusan repetitív gitártémákra olyan dallamot varázsol Lenny, amitől egyszerűen nem lehet szabadulni. Azt a zenekart, amelyik ilyen dalt képes letenni az asztalra, nem szabad annyival leírni, hogy kópia. Főleg, hogy ezek a fogások nagyon jellegzetesen '80-as évekbeliek voltak, a Zeppelin a maga idejében biztosan sosem írta volna meg őket így. A Loving You-ra azért már nem mondanám ezt, itt még az akusztikus hangszerelés megközelítése, illetve a jellegzetes mandolinos hangzások is Page-et idézik. Viszont a dal így is kiváló, és totálisan el is tér a korszak nagyon tipikus, MTV-s power-balladáitól. A végén pedig a másik nagy ász marad a Shout It Outtal, ahol szintén nem a Zeppelint említeném legközelebbi rokonként, hanem Page-ék olyan későbbi követőit, mint mondjuk a The Cult. Vagyis mindenképpen valami olyan csapatot, ahol tisztán érezhető a hatás, a végeredmény azonban már más korszakot, más érzésvilágot tükröz. Nem véletlen, hogy a banda koncertjein ekkoriban ez a sodró tempójú, áradó gitárfutamokra épülő téma funkcionált nyitószámként.

0129kc4Az album tehét megjelent, és olyan gyorsan faragott sztárt a Kingdom Come-ból, amin valójában mindenki megdöbbent. A Get It On hatalmasat robbant az amerikai rockrádiókban, Lennyék pedig egyik pillanatról a másikra az érdeklődés homlokterében találták magukat. Az anyag a Billboard-lista tizenkettedik helyéig jutott, mindössze két hónap alatt több mint 600 ezer példányban kelt el az Egyesült Államokban, így már április végére bearanyozódott, a zenekar pedig újabb sikerszámot produkált a What Love Can Be-vel. A Kingdom Come hirtelen az egyik legforróbb szenzáció lett az amerikai rockszíntéren, ám miután egyre többen ismerték meg őket, úgy szaporodtak az ellenségeik is a médiában. Az album eleinte kedvező kritikákat kapott a jó dalok révén, ám fokozatosan, egyre inkább teret nyert Wolfékkal szemben egyfajta gúnyos stílus a Zeppelin-hasonlóságok miatt.

Mindez ebben az időszakban persze még nem számított sokat, és mivel a csapat igazi közönségmágnesnek tűnt, az év májusától őket érte a megtiszteltetés, hogy betársulhattak az amerikai Monsters Of Rock turnéra nyitóbandának. A hatalmas stadionokban futó körút főzenekara a Van Halen volt, de részt vett rajta a Scorpions, a Dokken és a Metallica is, így nem csoda, hogy más csapatok öltek volna ezért a lehetőségért. Úgy tűnt, a Kingdom Come jól ki is tudja majd használni az ölükbe hullott szerencsét, a reakciók ugyanis elsöprőnek bizonyultak. Danny Stag: „A legkedvesebb emlékem a turnéról, amikor a seattle-i The Kingdome-ban játszottunk, ami az egyetlen zárt helyszín volt az állomások között. Egyébként stadionokban nyomtuk, és mindig mi kezdtünk úgy délután egy óra felé, amikor még javában tűzött a nap. Ez elég furcsa volt, hiszen az ember mindig azt köti egy rockbulihoz, hogy lekapcsolják a fényeket, a tömeg pedig megvadul. Itt pedig pontosan ez történt. Belekezdtem a What Love Can Be intrójába, amibe mindig beleéltem magam, aztán felnyitottam a szemem, és vagy huszonötezer öngyújtó égett velem szemben. Szó szerint azt gondoltam, hogy Istenem, nyugodtan elszólíthatsz akár most azonnal!"

Miközben azonban a csapat kívülről szemlélve rohamléptekkel haladt a szupersztárság felé, a felszín alatt valójában már ekkor megjelentek az első repedések. Lenny: „Hálás vagyok a sorsnak, amiért ott lehettünk azon a turnén, egyértelműen a pályám egyik csúcsát jelentette, amit soha senki nem vehet el tőlem. Ugyanakkor bizonyosan nem az volt a legegészségesebb helyzet egy zenész számára, ugyanis egyszerűen nem értünk még össze addigra zenekarként, családként, vagyis működőképes kreatív egységként. Megjelent a lemez, berobbant a köztudatba, mi lettünk a legforróbb friss szenzáció, és egyből ott álltunk a reflektorfényben, ami hatalmas nyomást helyezett ránk. Emiatt aztán sokszor én is úgy viselkedtem, amit ma már sajnálok. Tökéletességre törekszem, elég türelmetlen vagyok, és nem is beszéltem annyira jól még angolul – soha, senkit nem akartam megbántani, de ezek miatt akkoriban sokszor igazi seggfejnek tűntem."

0129kc6

A verkliből ugyanakkor nem lehetett kiszállni. A zenekar az AC/DC-től és a Def Leppardtól is kapott turnéajánlatot ekkoriban, ők azonban inkább a Scorpions Savage Amusement turnéjára társultak be nyitószámként. A közönség itt is remekül fogadta a műsorukat, a sajtóban őket övező hangulat azonban megváltozni látszott. Még ennél is komolyabb nehézséget jelentett azonban, hogy miközben a csapatot egyre többen támadták a Zeppelin-párhuzamok miatt, valójában ők maguk sem tudták, miként kellene kezelni mindezt. Emellett egy idő után nemcsak untatta, hanem bosszantotta is őket, hogy állandóan ez a téma az interjúkban, miközben a lemez saját jogán lett hatalmas siker. Márpedig tényleg az lett: 1988 végére az egyes Kingdom Come eladásai világviszonylatban már megközelítették a kétmilliós álomhatárt. Érdekesség, hogy a lemez Bob Rock karrierjében is korszakhatárt jelentett. Johnny B. Frank: „Emlékszem, összefutottam Nikki Sixxszel a Rainbow-ban, aki egyből azt mondta: istenem, elképesztően szól a lemezetek, kivel dolgoztatok? Miután mondtam neki, hogy Bobbal, egyből megkeresték." Bizony így történt: mind a Mötley Crüe, mind a The Cult az egyes Kingdom Come miatt döntött úgy, hogy Bob Rockkal kíván dolgozni a Dr. Feelgoodon, illetve a Sonic Temple-ön.

Az anyagi eredmények azonban sajnos nem jelentettek gyógyírt az egókon esett sebekre. Wolf egyre hevesebben reagált, ha valaki egy interjú során felemlegette neki a Led Zeppelint, az igazi lavina azonban akkor indult el, amikor Danny Stag elsütött egy poént, amit senki sem vett poénnak. Lenny: „A sajtó eleinte ünnepelt bennünket. Konkrétan emlékszem, hogy a Kerrang!-ben először azt írták, hogy végre itt egy zenekar, amelyik olyan, mint a nagy, varázslatos Z! Nyilván elismerem, hogy akadtak hasonlóságok, de azért soha nem jutottunk hozzájuk olyan közel, hogy azt lopásnak lehessen nevezni. Minden zenekarra hatnak más előadók, főleg, ha fiatal csapatokról beszélünk, és ezek ki is ütköznek, ha elkezdesz saját dalokat írni. Eleinte elismerésnek vettük ezt az egészet, aztán akkor kezdődtek a bajok, amikor egy újságíró Jimmy Page-ről kérdezte Dannyt, aki azt válaszolta: jaj, ne már, megint ez a kérdés! Ki az a Jimmy Page? Az újságíró viszont kiemelte a szövegkörnyezetből ezt a mondatot, és az jött le a lapban, hogy a Kingdom Come gitárosa azt állítja, sosem hallott Jimmy Page-ről... Márpedig a média imádja az áldozatokat, ha pedig a földre kerültél, csak még jobban rugdosni kezdenek. De még a rossz sajtó is jobb, mint amikor abszolút nem írnak rólad. Miután erre rájöttem, nem is foglalkoztam többet a negatív kritikákkal."

0129kc3Még a kritikáknál is kellemetlenebbnek bizonyult, amikor egy interjúban az aktuális Outrider lemezét népszerűsítő Jimmy Page is negatívan nyilatkozott a zenekarról: „Jólesik, amikor hallom a hatásunkat valakin, de az ilyesmi néha azért olyan szintre jut, hogy azt már nem tudja az ember dicséretként felfogni, hanem inkább bosszantó. Az olyanok, mint például a Kingdom Come, akik egy az egyben nyúlják le a riffeket. Na, az ilyesmi teljesen más lapra tartozik." Page mondatait természetesen mindenki felkapta, így 1988 végére a pár hónappal korábban még teljesen pozitívan fogadott Kingdom Come már valóságos fikacéltáblának számított a rocksajtóban. James Kottak: „Mindig is azt mondtam, már a korai időkben is, amikor előhozakodtak nekem a Zeppelinnel: hé, haver, viccelsz? Köszönöm az elismerést! Előttünk egyébként a Whitesnake is állandóan megkapta ezeket a párhuzamokat. Én már akkor is azt mondtam bizonyos dalainkra, hogy bazmeg, ez Led Zeppelin, a többiek meg mind lehurrogtak, hogy ne hangoztassam ezt. De hát miért ne? Egy kicsit valóban úgy szóltunk, mint a Led Zeppelin. És eközben abszolút nem hasonlítottunk a többi akkori zenekarra, hiszen nem voltunk hajbanda, és nem játszottunk metalt sem: mi ebben a blues-alapú hard rockban utaztunk. Nem volt fair, hogy állandóan a Zeppelinhez hasonlítgattak bennünket, de én a többieknek is mindig azt mondtam, amikor kibuktak ezen, hogy srácok, elsiklotok a lényeg felett: a rock'n'roll történelmének legnagyobb zenekarát emlegetik velünk kapcsolatban! Aztán persze más irányt vett ez az egész, miután elkezdték szalagcímként kiemelni Danny szarkasztikus mondatát arról, hogy sosem hallott Jimmy Page-ről. Mivel a szarkazmus nem jön át írásban, a legtöbben ezután már el sem olvasták a teljes cikket."

A zenekar meglehetősen skizofrén helyzetben látott neki a második nagylemez munkálatainak a Whitesnake 1987 albumát is jegyző Keith Olsen producerkedése mellett. Wolf: „Olsen remekül bevált a Whitesnake-nél, de nálunk nem. Egyszerűen nem passzoltunk egymáshoz, miközben egy ilyen helyzetben roppant fontos az emberek közötti összhang. Én megint Bob Rockkal szerettem volna dolgozni, de éppen nem ért rá, így aztán párszor leültünk Olsennel, kávéztunk, dumáltunk, majd stúdióba vonultunk, de nem találtuk meg a közös hangot. Ráadásul addigra már annyi fikát kaptunk a rocksajtóban a Led Zeppelin-hasonlóságok miatt, hogy nagyon alaposan újra akartuk gondolni a teljes zenekart. Be akartuk bizonyítani, hogy nem egyslágeres villanás vagyunk. Utólag úgy látom, meg kellett volna várnunk Bobot." Sajnos nem ez jelentette az egyetlen nehézséget. Kottak: „Jött a második lemez, és azzal kellett szembesülnünk, hogy nem mindig a zene áll a fókuszban. Például a menedzserünk, aki nagyon fontos szerepet játszott az életünkben, menet közben elvesztette a hitét a csapatban, és lelécelt, miközben azelőtt mindent ő fogott össze."

Lennyéket szintén nagyon kellemetlenül érintette egy újabb negatív reklám 1989 elején, hiszen Gary Moore-t olyannyira megihlette a banda munkássága, hogy még egy külön dalt is szentelt nekik aktuális After The War albumán. A beszédes című Led Clonest maga Ozzy Osbourne énekelte fel, és ugyan egy ponton a Whitesnake-nek is kiszóltak benne, már a kezdőriff is egyértelműen a Get It Ont karikírozta, a szöveg pedig szó szerint ízekre cincálta a Kingdom Come-ot („You've stolen from the houses of the holy / You've rolled into the kingdom of the sane / I heard you on the radio / I saw those crummy videos / I don't think I can take no more"). A bandára zúduló össztűz fényében szinte csoda, hogy az 1989 tavaszán kiadott In Your Face-en semmiféle vergődés nem hallatszott. Én legalábbis nehezen tudnék választani a két lemez között, és amennyire érzékelem, a zenekar hívei szinte mind így vannak ezzel... Wolf itt már jobban bevonta a dalszerzési munkálatokba a többieket, a stílus és a színvonal azonban nem változott: a Do You Like It, a Who Do You Love, a Gotta Go (Can't Wage A War) vagy a Stargazer zseniális dalok, minden skálán maximális pontszámot érdemelnek, Zeppelin ide vagy oda...

0129kc5

Kár, hogy a közönség jelentős része ekkor már nem tudta komolyan venni a csapatot, az első lemezt feldicsérő magazinok közül sok pedig a sárga földig gyalázta annak folytatását. Az album ennek köszönhetően komoly visszaeséssel indított Amerikában: mindössze a 49. helyen nyitott a Billboard Top 200-on, és ugyan végül megközelítette az 500 ezres eladási példányszámot a tengerentúlon, aranylemezt már nem kaptak érte. Ekkorra ráadásul olyan szinten mérgesedett el a hangulat Lenny és az őt diktátorkodással vádoló hangszeresek között, hogy a csapat végül be sem tudta fejezni a lemez népszerűsítését: 1989 nyarának végén, egy W.A.S.P.-pal közös brit turné kezdete előtt mindenki otthagyta a főnököt. Ha pedig mindez nem lett volna elég, éppen ezzel párhuzamosan jött le egy meglehetősen szerencsétlen interjú a Guitar Worldben Danny Staggel. Utóbbiban a gitáros közölte, hogy neki valójában mindig is Jimi Hendrix volt a kedvence, sosem értette a Page-párhuzamokat, hosszasan fejtegette, kitől mit lopott annak idején a Led Zeppelin, végül pedig azt valószínűsítette, hogy a Kingdom Come akár a Deep Purple-hez hasonló pályaívet is befuthat a jövőben. Ezek után nem csoda, hogy a banda szétzuhanását össznépi gúnykacaj fogadta mindenfelé...

Nem lett volna csoda, ha ilyen brutális zuhanórepülést követően soha többé nem halljuk a nevet, Wolf azonban megmakacsolta magát, és session-zenészekkel, de gyakorlatilag szólóban mégis leszállította a harmadik lemezt némi kihagyás után. Még ennél is meglepőbb, hogy az 1991 nyarán kiadott, letisztultan epikus Hands Of Time abszolút méltó volt elődeihez. Viszont ekkor már késő volt: ugyan a zseniális Should I elkönyvelhetett némi szolid MTV-s sikert, maga az album fel sem került a Billboard 200-ra, a zenekar pedig nem rendelkezett turnéfelállással, így esély sem nyílt tovább népszerűsíteni. A Kingdom Come első korszaka végérvényesen befejeződött, Lenny pedig legközelebb már német zenészekkel vette körül magát az 1993-as Bad Image-en. Ez az album elég egyértelműen vissza akart térni az első lemez vonalához, de csupán fénymásolat benyomását keltette, és a grunge-korszakban eleve esélytelenül indult harcba a közönség kegyeiért.

0601kingdomcome2

A székhelyét Németországba visszahelyező Wolf ezután gyakorlatilag szólóprojektként vitte tovább a Kingdom Come-ot összességében egész korrekt lemezekkel, sőt, 2007-ben Budapestre is eljutott a Dokken társaságában. Az aranykor azonban már sosem tért vissza, a 2013-as Outlier után nem is készült több album, Wolf pedig tavaly bejelentette: felhagy az aktív zenéléssel. Utóbbi időzítés elég furán vette ki magát, hiszen ekkoriban már évek óta suttogtak egy klasszikus felállású újjáalakulásról, amelyet elsősorban a Scorpions révén igen magas polcra kevederett Kottak szorgalmazott: „2008-ban, a Scorpions búcsúturnéja előtt kezdtünk el beszélni Lennyvel a dologról, és olyan 2012-2013 környékére nagyjából össze is állt a kép. Mind az öten összegyűltünk Los Angelesben, próbáltunk, egyeztettünk, és már jöttek be a koncertajánlatok is. Aztán a Scorpions megkeresett, hogy úgy döntöttek, nincs búcsú, és megkérdezték, félre tudom-e tenni a Kingdom Come-ot még egy lemez és még egy turné erejéig. Így aztán leállt a sztori. Lennyvel később is rendszeresen beszéltünk azért, de néha nagyon lassan halad minden, és végül 2018 januárjában felhívott. Azt mondta: nem akarja magát megint belevetni a káoszba meg a rock'n'roll-őrületbe, most már inkább visszavonulna, és csendesen élne Hamburgban. Megpróbáltam meggyőzni, hogy legalább egy évre, egyetlen turné erejéig gondolja meg a dolgot, de ha Lenny valamit eldönt, az eldőlt, soha senki nem fogja lebeszélni róla. De áldását adta arra, hogy nélküle is megcsináljuk a dolgot."

Így is tettek: Kottak, Stag, Steier és Frank a Montrose-ból és a Burning Rainből ismert Keith St. Johnnal hozta össze ismét a bandát, amely 2019-re további fellépéseket is tervez. Mindez kicsit persze olyan, mintha Adrian Vandenberg, Vivian Campbell, Rudy Sarzo és Tommy Aldridge fogná mondjuk C.J. Snare-t vagy Mark Slaughtert, és nekiállnának Whitesnake néven turnézni, de a semminél talán azért jobb, hiszen végre ismét hallhatók élőben az első két lemez dalai. Utóbbiak ugyanis mindenképpen kiállták az idő próbáját. Maga Lenny sem szégyell semmit a korai érából, mint ahogy azt a Shock!-nak is elmondta az utolsó album kapcsán adott interjújában: „Egyszerre volt áldás és átok az állandó hasonlítgatás. Az embernek nyilván hízeleg, ha unos-untalan a mindenható, szuperhatalmas Led Zeppelint emlegetik vele kapcsolatban, és a dolog e részével soha nem is volt problémám. Az igazat megvallva kurvára nem érdekelt már akkoriban sem, ki mit mond vagy ír rólunk a sajtóban... Főleg, hogy a Led Zeppelin a világon mindenkire hatással volt, rám is, a zenéjük a zeném része, szóval valamennyire jogosan is emlegették őket. Robert Planttel életemben egyszer volt szerencsém találkozni, és igazi úriemberként viselkedett velem, roppant kellemesen elbeszélgettünk. Amikor viszont Jimmy Page lenyilatkozta rólunk azt a bizonyos emlékezetes mondatát, nem tagadom, elszomorodtam. Mert hát érted, miért is panaszkodik egy Jimmy Page a kis Lenny miatt? Szóval ez a nyilatkozat komoly csalódást jelentett számomra, kiábrándultam Jimmyből, és nem is tudtam rá úgy tekinteni már később, mint azelőtt. Ezt leszámítva egyébként tényleg nem foglalkoztam semmi más negatív visszacsatolással. Szerintem a zenekar bizonyított a lemezeivel és a turnéival."

0129kc9A tagok véleménye egyébként megoszlik azt illetően, mi végezte ki valójában annyira gyorsan a korai Kingdom Come-ot. Kottak: „Nem szívesen mondom ezt, de valaki a zenekarból olyasmiket nyilatkozott a sajtónak, amiket nem kellett volna, és ez nem szült jó vért. A média simán felemelhet, de ki is végezhet, ha úgy tartja kedve, és ez a '80-as években fokozottan így működött. Elég megnézni, mi történt a Quiet Riottal: Isten nyugosztalja Kevin DuBrow-t, de azt a zenekart ő tette tönkre, amikor folyamatosan és túl sokat beszélt összevissza mindenfélét. Mi pedig bekerültünk egy olyan helyzetbe, amikor mindenki azt mondogatta, hogy úgy szólunk, mint a Led Zeppelin, de ezt egyesek a csapatban nem voltak hajlandók dicséretnek venni, hanem inkább tagadták a nyilvánvaló hasonlóságokat." Johnny B. Frank: „Igazság szerint nem hinném, hogy Jimmy Page vagy a Led Zeppelin valóban haragudtak volna ránk, főleg, miután pár évvel később megint összeálltak, és ezután elment a közös lemezeikből még valami extra húszmillió példány. Ezzel most természetesen nem azt akarom sugallni, hogy miattunk álltak össze, de tény, hogy létezik egy réteg, ami minél több Led Zeppelint akar. Már a Whitesnake-et is ez a kultusz hívta életre, hiszen ők is rengeteget kölcsönöztek a Zeppelintől. Mi meg valójában úgy szóltunk, mint egy zenekar a '60-as vagy a '70-es évekből, csak éppen 1988-ban bukkantunk fel. De szerintem ha Jimmy vagy Robert visszatekint a múltra, lehet, hogy pár szót őt is mondhatnának arról, miként vettek kölcsön ezt-azt innen-onnan, amitől aztán megvilágosodtak. Márpedig ha az ember megvilágosodott, nem nagyon lehet benne harag, nem igaz?"

A vadhajtásokat persze mai fejjel ők maguk is elismerik. Stag: „Akkoriban valóban akadtak nyilatkozataim, amelyek visszaolvasva arrogánsnak tűnnek. Az elhíresült Guitar World-interjúban például tényleg azt mondtam, hogy a zenészi kvalitásaink alapján simán odakerülhetünk az olyan nagyságok mellé, mint a Deep Purple és társaik. Ugyanakkor ki tudja, mi minden rejlett volna még ebben az egészben, ha együtt maradunk? Szerintem a Kingdom Come igenis kilógott az akkori csapatok közül, mert nálunk nem a csilivili show-ról szólt minden, mint sokaknál. Nagyon komoly hangsúlyt fektettünk a zenei minőségre, szívünket-lelkünket beletettük a dalokba. Ebben a tekintetben valóban sokkal inkább az old school bandákhoz, a Creamhez, a Zeppelinhez, Hendrixhez hasonlítottunk, nem pedig a nézd-milyen-gyorsan-játszom és nézd-milyen-csini-a-sminkem zenekarokhoz. Nem azzal foglalkoztunk, hogy szépen felöltöztünk, aztán eljátszottuk a rocksztárt, hanem nagyon komolyan vettük magunkat zenészként. Éppen ezért állta ki a zenénk is az idő próbáját."

Lenny szerint a túl hamar jött siker legalább olyan mértékben ártott a bandának, mint az állandó ledzeppelinezés: „Utólag azt kívánom, hogy bárcsak kicsit lassabban indultak volna be a dolgaink, mert akkor mi magunk is szorosabb kapcsolatba kerülhetünk egymással. A Beatles, az AC/DC vagy az Aerosmith tagjai éveken át közösen élték meg a sikereket, a bukásokat, a küzdelmes időket. A Kingdom Come-nak erre nem volt lehetősége, nem fűzött bennünket össze ennyire szoros kötelék. Összejöttünk, csináltunk egy lemezt, ami hirtelen ott állt a Billboard-lista tizenkettedik helyén, mi meg nem is értettük, mi történt. Tudat alatt mindnyájunkra ránehezedett valamiféle nyomás, amit nem igazán kezeltünk megfelelően. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg mindent én magam is elbasztam akkoriban. Fiatalok voltunk, és minden nagyon gyorsan történt. Egészségesebb lett volna, ha lassabban fut be a zenekar, de ez van, felesleges rajta sajnálkozni... Főleg, hogy nem sokkal később hirtelen befordult a sarkon Seattle, és az összes '70-es és '80-as évekbeli zenekar ott állt ugyanilyen gyorsan munka nélkül!"

Akárhogy is, ma már nem annyira lényeges, mi történt harminc évvel ezelőtt, főleg, hogy a zene önmagáért beszél. Márpedig az első két lemezen, illetve a Hands Of Time-on én bizony nem találok gyenge pontokat. Igen, nagyon zeppelinesen játszottak, viszont ezzel együtt is elképesztően jó dalokat írtak. Mindhárom albumot csakis ajánlani tudom.

 

Hozzászólások 

 
#9 kamikaze 2019-01-29 21:32
Idézet - shmonsta:
Ez nem volt kamikaze hozzászólás, jól összefoglaltad a lényeget. Amikor valakikkel kapcsolatban Zeppelineznek, akkor mindig elgondolkodok a helyzet komikumán :) Hiszen dallamokat, riffeket, szövegeket, néhol szinte komplett dalokat Zeppelinesített ek Page-ék.

Még annyi jutott eszembe így a cikkben is említett Gary Moore: Led Clones című dala kapcsán, hogy annak idején - ha esetleg valaki nem tudná - ő még a hard rock korszakát élte (csak ezután jött az üzletileg nagyságrendileg sikeresebb Still Got The Blues), szóval eléggé képben volt a színtér állapotát illetően. Vagyis a bírálata nem volt teljesen alaptalan. És, hogy milyen minőséget képviselt a saját muzsikája, tessék csak meghallgatni a következő (egyesek által lesajnált) After The War lemezét! Ilyen is van rajta:

https://www.youtube.com/watch?v=4KuZRLokTcE

Atom! Ez még a tavalyi igen kiváló Judas Priest Firepower albumán is húzó nóta lenne, pedig hol volt még az Andy Sneap-féle csodahangzás? És ez nem vicc! Szóval respect Gary, te is hiányzol az egyedi gitározásoddal, ettől függetlenül a KC is jó volt.
Idézet
 
 
#8 pumpika666 2019-01-29 21:28
jómagam azon a véleményen vagyok, hogy a zep, v a sabbath 1-2 lemezétől eltekintve a kópiabandák, ill a hatásaikat felmutató zkarok lemezeit sokkal jobban élvezem, ahogy ezt is 10 pontos klasszikusnak tartom :)
Idézet
 
 
#7 Equinox 2019-01-29 21:27
Az első 2-t nagyon jónak tartom, sokat is mentek, de azért az In Your Face-re meg a benzinkannás albumra jelentősen fogyott az üzemanyagból.

Kár ezért a bandáért, nagyon tehetséges dalszerző volt Lenny
Idézet
 
 
#6 GTomi 2019-01-29 20:56
Ez a lemez kib...tt zseniális! Meg az In your face is! :)
Idézet
 
 
#5 Afrikaaner 2019-01-29 17:44
Na, úgy látom, hogy azon nem fogunk itt vitatkozni, hogy az első három KC úgy zseniális, ahogy van. Én azért Lenny kései anyagai közül a 2006-os Ain't Crying for the Moon-t is a tisztelt rajongó közönség figyelmébe ajánlanám. Vannak rajta töltelékek, de a legjobb pillanataiban simán megidézi a korai korszak gyöngyszemeit. Jó zenehallgatást! :)
Idézet
 
 
#4 Kaffer 2019-01-29 16:28
Nyilván ott volt a Zeppelin érzés. Ettől függetlenül jó kis zenét csinált a K.C., szívesen meghallgatom.
Idézet
 
 
#3 shmonsta 2019-01-29 15:08
Ez nem volt kamikaze hozzászólás, jól összefoglaltad a lényeget. Amikor valakikkel kapcsolatban Zeppelineznek, akkor mindig elgondolkodok a helyzet komikumán :) Hiszen dallamokat, riffeket, szövegeket, néhol szinte komplett dalokat Zeppelinesített ek Page-ék.
Idézet
 
 
#2 kamikaze 2019-01-29 13:09
A nyilvánvaló Zep hasonlóságok - vagy pontosabban inkább érzések - miatt sokan talán jogosan kritizálták a zenekart, akiket csak ennyivel azért nem szabad(na) ,,elintézni". Úgy közelíteném meg inkább a kérdést, hogy vajon milyen zenét játszott volna a Zep akkoriban, ha aktívak lettek volna. Nos, nem ilyet (sajnos), ezt tökéletesen igazolta Page Outrider albuma (az utolsó igazán jó lemeze, még 1988-ból!). Márpedig ha a Zep nem így (sőt sehogy sem) játszott, akkor miért olyan nagy baj, ha valaki azt a stílust ,,vitte volna" tovább, egy lényegesen modernizált formában? Persze elismerve a legfőbb hatást, de nem egy az egyben koppintást. Engem legalább ugyanennyire zavar(t) Page nyilatkozata is a rifflopásról, ami egyszerűen nem igaz. És mondta ezt az az ember, aki a korai (egyébként méltán híres lemezein) viszont egy az egyben vette át híres blues előadók futamait, uram bocsá, riffjeit! Na, ne már! Ha neki lehetett, akkor másnak - később - miért nem? Hangsúlyozva azt, hogy a KC esetében nem nyíltszíni nyúlás(okról) volt szó. Ezek figyelembe vételével hallgatni Lennyék dolgait különösebb hibákat nem találok az első 3 albumukon. Legfeljebb egy-egy pontot vonnék le tőlük az eredetiség hiánya miatt, de abszolút élvezhető, sőt jó volt, amit ezidőtájt játszottak. Különösen úgy, hogy a Zep éveken keresztül ,,lebegtetve" az aktivitást, ténylegesen soha nem mondta ki, hogy kedves rajongók, vége!
Idézet
 
 
#1 George 2019-01-29 10:43
Az első három Kingdom Come mind minimum 9,5 pontos...a Hands of Time szerintem 10+
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.