Shock!

június 02.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

The Cult: Sonic Temple

0415cult01Sokan előszeretettel mondják, hogy a '80-as évek végének MTV-s hard rock sikerzenekarai mind egyformák voltak. E kijelentések persze rendelkeznek némi alappal, de az amerikai nagykiadók által futószalagon szállított veszkócsizmás, feltúrt hajú Sunset Strip amorózók mellett akadtak a színtéren olyan előadók is, akiknek igazából semmi közük nem volt ehhez a vonalhoz, sőt, szellemiségüket tekintve – a látszattal ellentétben – valójában valami teljesen mást képviseltek. A brit The Cult kétségkívül ezen kakukktojások közé tartozott, még annak dacára is, hogy a napokban huszonöt évvel ezelőtt megjelent Sonic Temple mesterművük a korszak egyik legmeghatározóbb rocklemezének számít.

megjelenés:
1989. április 10.

kiadó:
Beggars Banquet / Sire

producer: Bob Rock

zenészek:
Ian Astbury - ének
Billy Duffy - gitár
Jamie Stewart - basszusgitár
Mickey Curry - dobok
John Webster - billentyűk

játékidő: 52:23

1. Sun King
2. Fire Woman
3. American Horse
4. Edie (Ciao Baby)
5. Sweet Soul Sister
6. Soul Asylum
7. New York City
8. Automatic Blues
9. Soldier Blue
10. Wake Up Time For Freedom
11. Medicine Train

Szerinted hány pont?
( 70 Szavazat )

A Southern Death Cult nevű dark/poszt-punk/new wave formáció romjain létrejött The Cult semmilyen szempontból sem számított tipikus sikerzenekarnak. Az Ian Astbury énekes és Billy Duffy gitáros folyamatos marakodásáról elhíresült csapat zeneileg is máshonnan evezett be a főáramba, mint a '80-as évek nagy hard rock sztárjai, és attól sem vált egyszerűbbé a képlet, hogy berúgták maguk előtt az ajtókat 1985-ös második lemezükkel, a Love-val. Az 1987-es, elképesztően nehezen megszületett Electric az Egyesült Államokban is platinasikert hozott nekik. Más csapatok talán a sikertől részegültek volna meg hasonló esetben – Astbury és Duffy ezzel szemben gyakorlatilag szóba sem állt egymással, mire véget ért az egyébként roppant sikeres turné: hiába kelt el világszerte több mint 2 millió példányban az Electric, hiába játszottak teltházak előtt, a csapat anyagilag még mindig mínuszban volt az album munkálatai miatt (előtte ugyanis egy Peace című, méregdrágán rögzített teljes lemezt tettek a fiókba, mert nem voltak elégedettek a végeredménnyel), amit csak tetézett, hogy a sikert igen nehezen viselő énekes volt olyan kedves, és tonnányi felszerelést zúzott össze a bulikon, további adóssághegyekbe verve ezzel a bandát.

A The Cult így aztán totálisan demoralizált állapotban látott neki a következő albumnak, a két főembernek gyakorlatilag mindent újjá kellett szerveznie maga körül. Először menedzsmentet váltottak, majd Billy Duffy javaslatára a napfényes Los Angelesben láttak neki a munkának, méghozzá új felállásban: Les Warner dobost kirúgták, az előző turnén ritmusgitározó Jamie Stewart pedig visszatért eredeti hangszeréhez, a basszusgitárhoz, miután a koncerteken az előző periódusban bőgőző Stephen „Kid Chaos" Harris megunta a folyamatos feszültségeket, és inkább lelépett. A csapat több mint százötven dobosjelöltet próbált ki ekkoriban – állítólag még Ginger Baker is felmerült lehetséges ütősként –, az első hetekben egy Chris Taylor nevű dobossal próbáltak, de a komolyabb demókat már Eric Singer (igen, az az Eric Singer) játszotta fel. Duffy és Astbury huszonegy dalt rakott össze a szokásos menetrendszerű anyázások és a minden napra esedékes, most-már-tényleg-végleges összeveszések közepette, és ugyan az énekes szívesen dolgozott volna ismét az Electric producerével, Rick Rubinnal, a gitáros ezúttal valaki mást akart kipróbálni. Így került a képbe a kanadai Bob Rock, akinek Bruce Fairbairn jobbkezeként egyre jobban csengett a neve a szakmában. Rock: „A Bon Jovival és a Kingdom Come-mal végzett munkáim alapján döntöttek úgy, hogy kipróbálnak. Nekiláttunk a lemeznek, és ez volt az az album, ahol valóban rengeteget fejlődtem a munkálatok során, és tényleg jobb producerré váltam. A Loverboynál meg a többi korábbi csapatnál, akikkel dolgoztam, elsősorban a hangzással törődtem, itt viszont tényleg meg kellett tanulnom, hogyan lehet együtt dolgozni egy zenekarral, és megpróbálni kihozni belőlük a legtöbbet."

0415cult07A producernek persze még így sem sikerült közös lapra terelnie Astburyt és Duffyt. Ian: „Teljesen ellentétes oldalon álltunk Billyvel: egyszerűen gyökeresen eltértek az elképzeléseink azt illetően, milyennek kell lennie a lemeznek, és szenvedélyesen igyekeztem is lebontani azt, amit ő felépített. Én egy olyan albumot képzeltem el, mint a Disraeli Gears a Creamtől, és ezért is harcoltam a stúdióban, miközben a lemez egyre inkább egy ilyen monolitikus, MTV-s irányt vett. Napról napra sodródtam távolabb a többiektől, miközben személyes küldetésemnek éreztem, hogy visszatereljem a csapatot zeneileg a garázsosabb vonalhoz." Mivel Rock inkább Duffyval pendült egy húron, a gitáros viszonylag gyorsan átvette az irányítást a munkálatok felett. A producer szintén jelentős mértékben hatott a zenére, sőt, a csapat személyi összetételére is: „Eleve én hoztam be a képbe Mickey Curryt, Bryan Adams dobosát, és minden erőmmel azon voltam, hogy elkapjuk a zenekar élő energiáját. Ez nagy mértékben arról szólt, hogy két olyan baromi erőteljes személyiséggel kellett együtt dolgoznom, mint Billy és Ian, akik emellett igazi szerzőpárost is alkottak. Már az előkészítő fázisban belefolytam a hangszerelési dolgokba és a nótákba is. A Fire Womant például két számból raktuk össze: mindkettőt okésnak éreztem, de ahhoz, hogy valami igazán nagyszerű süljön ki belőlük, egybe kellett őket kötni, és ennek a mikéntjét nagyjából én találtam ki."

A szikrák folyamatosan szálltak, de a csapat végül viszonylag emberi idő, két és fél hónap alatt felrántotta a lemezt Rock vancouveri stúdiójában. Astbury nem volt igazán elégedett a végeredménnyel, és ezt nem is rejtette véka alá, Duffy azonban az első pillanattól fogva karrierje legjobb alkotásaként beszélt az albumról, amely a Sonic Temple címet kapta, és 1989. április 10-én került a boltokba. A lemez mindennek eredményeként egyből Billy lemezeként vonult be a köztudatba, és már a borító is az ő dominanciáját tükrözte, bár ez egyébként nem volt szándékos. „Alapvetően valami ikonikusat szerettünk volna: egy alakot, egy sziluettet, amely azt sugallja, hogy ROCK!", idézte fel később Duffy az őt fókuszba állító kép születését. „És ugye mi is szimbolizálhatná jobban a rockzenét, mint egy gitár? A The Who, a Zeppelin, a Purple meg az összes nagy '70-es évek-beli zenekar a riffekről szólt, amelyek számomra is a rockzene eszenciáját jelentik. A mintát a régi Who lemezek adták, az azokon szereplő Pete Townshend képeket nézegettük, valami hasonlót szerettünk volna csinálni. De szó sem volt arról, hogy bármiféle ego-kérdés döntött volna a frontképről, egyszerűen csak marha jól nézett ki a fotó, amit csináltunk. És közben persze Iant is fotóztuk, mire jöttek a tipikus dumák a kiadótól: miért nem szerepeltek mindketten a borítón? Így aztán az lett a vége, hogy Ian a háttérben látható."

0415cult03

A zenekar ősrajongói közül sokan köpködve, fújolva fogadták a Sonic Temple-t, amin különösebben nem is lehetett csodálkozni: a The Cult bizonyos tekintetben a klasszikus hard rock vonal egyik antitézisétől jutott el a hatalmas stadionrefrénekig és a mennydörgő, hi-tech megahangzásig. Némi megkötést azonban tennék, Duffyék ugyanis így sem hasonlítottak a korszak egyetlen sztárjához sem. Billy az évtized végére tényleg végérvényesen kikötött a '70-es évek nagyjai – elsősorban a Led Zeppelin – ihlette húsos, vastagon megdörrenő hard rock riffelésnél, ám egyes gitárdallamokban, motívumokban továbbra is egyértelműen ott kísértettek a new wave-es gyökerek. Ez már a nyitó Sun Kingre is igaz, de csak a másodikként érkező Fire Womannél nyer igazi értelmet: képzeld csak el ezt a témát a szikár ritmusgitárok nélkül, pulzálóbb basszussal és másként megszólaló dobokkal... Akárhogy is, a lemez indítása elsöprő ezzel a két euforikus hangulatú himnusszal, az ember egyből úgy érzi, mintha egy nyitott sportkocsiban száguldana valahol egy autósztrádán, miközben semmi sincs körülötte, csak végtelen tér minden irányban. A Sun King kimértebb tempója után ráadásul remek ütemben fokozzák az iramot a pörgősebb Fire Womannel, amely tényleg a korszak egyik legátütőbb arénahimnusza volt. Igazi mestermű mindkettő.

Érdekes megfigyelni, hogy a szakadt, olajszagú Electric viszonylag egydimenziós motoros rockja után a Sonic Temple-ön a The Cult ismét változatosabban hozta magát. A két robbanékony rockertéma után harmadikként érkező American Horse elszállósabb, pszichedelikusabb, akár hippisebbnek is nevezhető húrokat penget: a Led Zeppelin említése itt még akkor is megkerülhetetlen, ha Astbury hangja és előadásmódja egyébként inkább Jim Morrisonra hajaz. A hipnotikus ritmusú, szívdobbanás-szerűen lüktető nóta ringató húzása egyszerűen utolérhetetlen, és azok a bizonyos imént említett végtelen terek ezt is nagyban jellemzik – kevésbé nyilvánvaló darab, de az album egyik ékköve, ráadásul Astbury rajongása is testet ölt benne az amerikai őslakos kultúrák irányában.

0415cult04Az Edie (Ciao Baby) Edie Sedgwicknek, egy tragikus sorsú, Andy Warhol köreiben mozgott New York-i színésznőnek állított emléket (érdekesség, hogy Bob Dylan is róla írta egyik leghíresebb dalát, a Just Like A Womant). Balladának nem nevezném, de tény, hogy lassú szám, a témához illően szomorú kicsengéssel, ám valahogy mégis ott rejlik benne valami felemelő szépség. Szintén igazi mestermunka, amelyben jól átjön a zenekar sajátos gondolatisága – utóbbi ebben a formában egyébként egyáltalán nem volt jellemző senki másra a korszak rocksztárjai közül. A Sweet Soul Sister a Sun King és a Fire Woman mellett az album legdirektebb slágertémája, hatalmas refrénje azonnal a fülbe ül. Maga a szöveg azonban egyáltalán nem olyan témákat boncolgatott, amikkel akkoriban különösebben divatos lett volna foglalkozni, főleg nem az MTV képernyőjén feszítő rockzenekarként. Astbury: „A dal Párizsban született, és azt fejtegettem benne, hogyan amerikanizálódik kissé sajnálatos módon az európai ifjúság. A magukénak érzik a gyorskajákat, az amerikai ruhákat, a zenét, de Franciaország valahogy kivétel ez alól, ott nem igazán fogadják be kritika nélkül az amerikai dolgokat, az amerikai politikát. A Sweet Soul Sistert nagyjából ez a témakör inspirálta." Az már persze sajátos csavar, hogy a Sonic Temple ehhez képest a The Cult legamerikaibb megszólalású lemeze, de hát végső soron rásüthetjük, hogy Astbury már a munkálatok közben is kifogásolta ezt a vonalat...

A Soul Asylum a maga hét és fél percével nemcsak az album leghosszabb dala, de számomra egyben a legjobb is: ebben is az az elszállósabb, súlyosan a '70-es évek rockjában – konkrétan a Led Zeppelin munkásságában – gyökeredző lebegős hangulat ölt testet, ami az American Horse-ban, az összkép azonban még letaglózóbb. Iskolapélda-szerű, ahogy Duffy szimpla, de roppant hatásos témái megágyaznak Ian transz-szerű énekdallamainak, a mai napig centis libabőrök jönnek ki a karomon, ahogy folyamatosan gördül előre a dal a finom szintetizátoros díszítésekkel, majd az akkordbontásos bridge-dzsel, a refrén pedig tényleg kifekteti az embert. Az ekkoriban tömegével felbukkanó Zeppelin-klónok nagyrésze bizony simán elbújhatott a Cult háta mögött, mert ekkora epikus ívet leíró, gigászi dalmonolitot egyikük sem volt képes írni soha...

A New York City ezután kicsit visszaránt a földre ízes, bluesosan csikorgó riffelésével, klimpírozásával és feszültebb építkezésével. Talán elsőre nem feltűnő, de a megközelítés itt egészen rokon a korai, Appetite For Destruction-korszakos Guns N' Roses-éval, akikkel egyébként az Electric periódusban turnéztak is együtt az Egyesült Államokban. Direkt, húzós, dögös rock'n'roll, ahogy azt a nagykönyvben megírták, ráadásul Iggy Pop is háttérvokálozik benne. Az Automatic Blues ismét zeppelines húrokat penget, nem direkt sláger, de nagyon hangulatos darab, a Soldier Blue-ban pedig talán az egész albumon a legtisztább módon köszönnek vissza a csapat wave-es gyökerei, bár itt is elég rendesen hard rockba ágyazták őket. A vezető gitármotívum ugyanakkor összekeverhetetlenül a '80-as évek elejének ködös, esőszagú Angliájából származik. A Wake Up Time For Freedom himnikusabb darab, ahol könnyedebb húrokat pengetve indulnak, a végére azonban kifejezetten monumentális, katartikus ívet leíró szám keletkezik belőle, hogy aztán a Medicine Train groove-os, húzós, herflis-bluesos rock'n'rolljával záruljon a korong.

0415cult06

A Sonic Temple viharos körülmények között készült, de gyakorlatilag azonnal hatalmas sikert aratott: Nagy-Britanniában a harmadik, az Egyesült Államokban a tizedik helyen kezdett, és a csapat a Metallica Damaged Justice turnéjának amerikai előzenekaraként indult bemutatni a lemezt. Curry nem tudta vállalni a koncerteket, így Astburyék egy képzett sessiondobost szerződtettek le a következő bő egy évre. Matt Sorum: „Akkor kerültem be a The Cultba, amikor már kijöttek a gót korszakukból, hiszen a gyökereik az angol színtérre nyúltak vissza, a Bauhaushoz és a hasonló bandákhoz. A '80-as évek végén viszont már sokkal rockosabban szóltak, és az Electric lemezzel tényleg nagyok lettek Amerikában a Wild Flower meg a Love Removal Machine miatt. Los Angelesben tényleg komoly hatása volt annak az albumnak, mert sokkal lazább, groove-osabb stílusban nyomták, mint ami akkoriban L.A.-ben szokásosnak számított. Koszosabbak, földközelibbek voltak a hajmetalos csapatoknál, és sokkal menőbben is néztek ki náluk. Ian konkrétan olyan volt, mint egy modern Jim Morrison. Egyből éreztem, hogy különleges helyre kerültem, ráadásul a zenekar akkor volt a karrierje csúcsán: arénákban játszottunk főzenekarként, meg ilyenek."

James Hetfieldék közönsége még az eltérő zenei irányultság ellenére is jól fogadta a csapatot, bár az introvertált, rendszerint spirituális emberként jellemzett Astbury kevéssé találta meg a hangot a főattrakció tagjaival, mint Duffy, és akadtak azért nehéz pillanataik is a bulikon. „Előzetesen is figyelmeztettek minket, hogy a Metallica közönsége a legerőszakosabb és a legőrültebb az egész világon, és ez bizonyos mértékig be is jött", nyilatkozta a turné közben Ian. „Ettől még tetszenek nekem a rajongóik. Nagyon fiatalok, nagyon éhesek, ezek az első találkozásaik a zenével, és persze magát a Metallicát is nagyon szeretem. De a nyomást időnként elég nehéz elviselni. Ezek a srácok annyira Metallica-központúak, hogy más csapatra még odafigyelni is nehezükre esik. A legtöbbjük úgy indul neki, hogy nem is akar minket megérteni. Aztán ha egyszer megtörik a jég, akkor már elkezdenek figyelni..."

0415cult02

Az MTV-n eközben vad rotációban ment a Fire Woman, a Sun King, az Edie és a Sweet Soul Sister, így a zenekar karrierje csúcsára került: Európában az év őszén mind az Aerosmith nyitószámaként, mind önállóan hatalmas sikerrel koncerteztek, mindez azonban nem tudta enyhíteni Duffy és Astbury folyamatos marakodását. Az ellenségeskedés ráadásul új fokozatba kapcsolt, amikor Ian édesapjánál az év nyarán előrehaladott rákot diagnosztizáltak. Az énekesnek korábban is akadtak gondjai az alkohollal, amiket egy időre letudott, most azonban ismét megindult lefelé a lejtőn, és egy cseppet sem élvezte a koncertezést, a sikert. A szeptemberi MTV díjátadón a csapat fénypontként adta volna elő a Fire Womant, ám Astbury előtte és utána halálosan összeveszett mindenkivel, majd lefejelt egy fotóst. „Utáltam a Fire Womant, utáltam az életet, utáltam ott lenni, és úgy éreztem, inkább az apámmal kellene töltenem az időmet. Még emlékeztem rá, amikor nem volt hol aludnom, végigpergett a szemem előtt az egész életem, és mellbevágott, mennyire nem érdemeltem meg azt a státuszt, amit elértem. Úgy éreztem, ennyi volt, nem bírom tovább. Másnap a menedzsment behívatott az irodába. Billy azt mondta, egy kibaszott seggfej vagyok, tönkreteszem a zenekar karrierjét, én meg: baszd meg, még csak fogalmad sincs róla, min megyek keresztül! Miféle karrier? Ez csak zene, ki nem szarja le?" Mire 1990 elején önállóan is turnéra indultak az Egyesült Államokban, a helyzet már tényleg nem is lehetett volna rosszabb. Jamie Stewart: „Amikor belekezdtünk a Sonic Temple önálló amerikai turnéjába, biztos voltam benne, hogy az lesz a csapat legutolsó megmozdulása. A turné közepén döntöttem úgy, hogy kiszállok a bandából, és amikor Billynek először megemlítettem a dolgot, csak annyit mondott, hogy gondoljam meg alaposan a döntést, de azt hiszem, valahol mélyen legbelül úgy érezte, elárultam őt. Akkoriban tulajdonképpen tényleg, soha egyetlen szót sem beszélt Iannel, és azt hiszem, Billy tényleg félt attól, mi lesz akkor, ha ők ketten egyedül maradnak."

A Sonic Temple végül a The Cult pályafutásának legsikeresebb kiadványa lett: beplatinázódott az Egyesült Államokban, világszerte összesen pedig közel 3 millió példányban talált gazdára. Duffy szerint ugyanakkor mindez akár lényegesen több is lehetett volna, ha a csapat hajlandó belemenni a szokásos zeneipari játékokba: „Akárhányszor lett volna lehetőségünk még szélesebb közönséghez eljuttatni a zenénket, soha nem tettük meg a megfelelő lépéseket. Ezért is akadt meg a sikerünk időről időre. Amikor a Fire Woman beindult az Államokban, a Sonic Temple-ből szinte pillanatok alatt fogyott el vagy félmillió példány, mi viszont ahelyett, hogy tíz hasonló dalt erőltettünk volna, kihoztuk kislemezen az Edie-t, amit azonban ugyanazok az emberek már nem tudtak felfogni. Egyszerűen sok volt számukra... Az az igazság, hogy kevesen játsszák nálunk rosszabbul a rockbiznisz nevű játékot, de büszke vagyok rá, hogy különleges a zenénk, és még csak utánozni sem nagyon lehet bennünket. Nyilván szeretnénk minél sikeresebbé tenni a zenekart, de a pop/rock kategória versenyzőivel nem kívánunk vetélkedni ennek érdekében." Ian eközben persze nem spórolt a sajtóban a '89-es albumot finoman ekéző nyilatkozatokkal: „Tény, hogy sosem voltam túl boldog azzal, ahogy Bob elkészítette a Sonic Temple-t, rengeteg szakmai természetű vitánk volt emiatt. Aztán a végén úgy csinálta meg a lemezt, ahogy ő akarta... A hangzás kicsit kásás, dagályos lett, a zene alapját jelentő ritmusmotívumok egyszerűen nem emelkedtek ki kellően. Harcolhattam volna ellene még többet, de úgy gondoltam, a producernek is meg kell adni a kellő szabadságot, hiszen ellenkező esetben minden felelősség a te nyakadba szakad."

0415cult05Talán épp Stewart lelépése miatt, talán nem, de úgy tűnt, egy harmadik fix tagot azért sikerült beemelni a zenekarba Sorum révén. Duffy és a dobos a turné során, majd annak végeztével el is kezdett dolgozni az új dalötleteken – Matt azonban végül visszautasíthatatlan ajánlatot kapott: „Eredetileg turnédobosnak vettek be, de mire befejeztük a koncertezést, már úgy volt, hogy utána is maradok. El is kezdtük felvenni a demókat a következő lemezhez: olyanokat, amik később a válogatáson jöttek ki, meg pár olyat is, ami a Sonic Temple utáni anyagra került fel, mint például a White. Tényleg sok mindent rögzítettünk, és végig úgy volt, hogy én játszom majd fel az albumot: fix pozíciót ajánlottak a csapatban fix részesedéssel és mindennel. Akkor már több mint egy éve játszottunk együtt, és elégedettek voltak velem, szóval meg akartak tartani. Jól kijöttünk egymással, összebarátkoztam Iannel és Billyvel is. Ám éppen amikor nekikezdtünk volna a komolyabb munkálatoknak a lemezen, bejelentkezett Slash és Duff McKagan, hogy szívesen kipróbálnának a Guns N' Rosesszal. Magamtól biztosan nem hagytam volna ott a The Cultot, mert boldog voltam a csapatban, de amikor bejött a megkeresés a Gunstól, úgy voltam vele: te jó isten, erre egyszerűen nem mondhatok nemet! Ianék pedig megértették a döntésemet, a baráti viszony megmaradt."

Mindez sajnos nem állt Billyre és Ianre, akik úgy írták meg és vették fel a következő lemezt, hogy lehetőleg minél kevesebbet kelljen közben kommunikálniuk egymással. Korábbi fenntartásai dacára ugyan végül Astbury beadta a derekát, hogy ismét Bob Rockkal dolgozzanak, ám a producer éppen a Metallica fekete lemezével foglalkozott, így egy másik platinagyárossal, Richie Zitóval (Heart, White Lion, Bad English, Cheap Trick) bútoroztak össze. A Charley Drayton basszerrel és ismét Curryvel készült, iszonyatos viták közepette rögzített Ceremony végül 1991 szeptemberében jött ki, és vegyes fogadtatásra talált. Pályafutása során először a The Cult nem korrigált jelentősebbet a zenei irányvonalon, így kis túlzással mondhatjuk, hogy a lemez a Sonic Temple folytatása volt kissé mélyebb, kevésbé nyilvánvaló formában, ez azonban sokaknak nem tetszett. Nálam ez az anyag is maximális pontszámot érdemel, és a legjobbjuknak tartom a '89-es album után, de ez az időszak már nem a Cultról szólt: a megjelenés után hetekkel berobbant a köztudatba a Nirvana, és a grunge elsöpörte a színről a hagyományos rockcsapatokat. A lemez megbukott – ami persze relatív, hiszen így is több mint 750 ezer példányban ment el világszerte –, a bandának pedig közel három évébe telt kimatekoznia, hogyan kellene folytatni. Az ismét Rockkal készített, 1994-es The Cult viszont zagyva, zajos és koncepciótlan lett, majd nem sokkal utána fel is oszlottak.

Ez már persze a régmúlt, hiszen a két nagy ellenlábas csak pár évig bírta ki egymás nélkül. Azóta három albumot csináltak: a 2001-es, Matt Sorummal rögzített Beyond Good And Evil igazi remekmű volt, a 2007-es Born Into This inkább csak korrekt kategória, a legutóbbi, 2012-es, formátlan és jellegtelen Choice Of Weapon pedig nálam újabb mélypontot jelentett. De igazából nem is nagyon várok már semmit a csapattól, hiszen bőven megtették, ami egy rockbandától elvárható. A sokszínű életmű miatt nagyban eltérnek a vélemények arról, melyik is a The Cult legjobb munkája: sokan a Love-ra esküsznek, mások az Electricre, én azonban – az említettek maximális elismerése mellett – egyértelműen a Sonic Temple-re szavazok, mint csúcsalkotásra. A '80-as évek végének egyik legerőteljesebb hard rock mesterműve ez, maga a bakelitbe préselt szabadság, erotika és energia – amely azonban számos korabeli albummal ellentétben a mélyebb gondolati tartalmat sem nélkülözi.

 

Hozzászólások 

 
+6 #8 notreadam 2016-11-17 20:57
Ha már Cult, ne felejtsük el hogy volt egy Beyond good & evil című lemezük, ami bizony mestermű a köbön,és szerintem egyben a legjobb albumuk.
Idézet
 
 
+8 #7 shmonsta 2014-04-17 14:49
Jó cikk, igazán tetszett. Viszont a későbbi dolgokról kicsit mást gondolok. :D A Born into This inkább a formátlan jellegtelen album, bár abszolút szerethető, a Choice Of Weapon viszont egy olyan lemez, amiről egy csomó szám egyből megragad az ember fülében és utána végtelenszer lehet bólogatva hallgatni. Viszont egy csomó klasszikus zenekar késői anyagaival egyetemben meg sem kapja azt a figyelmet amit megérdemelne. Ez viszont csak egy vélemény, nem kötözködés. Csak azért írtam le, hogy akinek van kedve, adjon neki még egy esélyt. Tegyétek fel az utcai lejátszótokra és a következő napsütéses napon hallgassátok meg munkába vagy bárhova menet. :D mégegyszer köszi a remek írást, üdv.
Idézet
 
 
+6 #6 Draveczki-Ury Ádám 2014-04-17 10:42
Love és Ceremony szerintem mindenképpen lesz majd itt a legközelebbi aktuális évfordulók kapcsán. A '94-esről én biztosan nem terveztem írni, de ha valaki a stábból szeretne, támogatni fogom benne maximális mértékig. :)
Idézet
 
 
+8 #5 Charlie Firpo 2014-04-16 12:30
Remek lemez, remek írás... bár nekem egy hajszállal a Ceremony jobban tetszik, talán a "nyersebb" hangzás miatt. A The Cult lemez pedig igenis zseniális a maga nemében!!! Remélem megemlékeztek arról az albumról is.
Idézet
 
 
+8 #4 The Bandit 2014-04-16 00:14
Ádám, nem rossz az a 94'-es album! persze volt a dologban egy kissé görcsös újradefiniálási kísérlet, de Astbury ott is óriási.....a The Cult sok szempontból a ROCK, ez kétségtelen
Idézet
 
 
+7 #3 pumpika666 2014-04-15 19:28
a cult lemez idén 20 éves, az is megérne egy misét, kíváncsi lennék, kinek mit jelent, a nyilvánvaló u2(fú de nem bírom pedig bono-ékat)/grunge-hatások ellenére is klasszikus nálam az a lemez
ez a lemez meg óriási, az egyik legnagyobb kedvenc a 80-as évek hard rock-jából
Idézet
 
 
+9 #2 kamikaze 2014-04-15 15:14
Talán a legjobb lemezük, szoros versenyben a Ceremony-val. A korábbi albumaikon még eléggé egyszerű zenét játszottak (bár az Electric a maga slágerességével nagyon könnyen befogadható muzsikát kínált), de itt már a dalszerzői (művészi) értékeik is sokkal jobban kidomborodtak. Aztán még ,,lendületből" megcsinálták a Ceremony-t, utána viszont úgy tűnt, mintha elvesztették volna a fonalat. Nálam ez A Cult lemez (bár ha a Wild Hearted Son-t és társait hallom a rádióban, önkéntelenül is fel kell tekernem a hangerőgombot)!
Idézet
 
 
+9 #1 traveller79 2014-04-15 15:11
Nagyon jó cikk!A Ceremony-ról nem terveztek írni?
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.