Shock!

július 23.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Dokken, Kingdom Come - Budapest, 2007. szeptember 29.

Nagy hazardőr ez a Livesound. Folyamatosan olyan zenekarokat hoz be kicsiny országunkba, akik még egy működő zenei-gazdasági helyzetben is rizikósnak számítanának... Manapság meg szimplán öngyilkosságnak tűnhet két ilyen "őskövület" meghívása ebbe a mulatós-letöltős banánköztársaságba - épp ezért megamaximális tiszteletem Bogdanéknak a kitartásért.

időpont:
2007. szeptember 29.
helyszín:
Budapest, A38
Neked hogy tetszett?
( 4 Szavazat )
Úgy tűnik, ezúttal egy fokkal jobban bejött a hazárdjáték mint az érthetetlenül alul-látogatott Threshold buli esetében, kábé háromszáz néző gyűlt össze a Defenders Of Rock névre keresztelt turné tiszteletére az Artemovszk gyomrában.

A Kingdom Come még első két lemezével talált be nálam, a rock'n'rollra történő rácsodálkozásom éveiben. Egyik korai zenekarommal még írtunk is egy olyan riffet, amiről két hónappal később kiderült, hogy a Do You Like It kezdőriffje... A későbbi KC lemezek azonban kezdtek furcsává válni számomra, igazából el is ment mellettem az egyre inkább Lenny személyéről szóló modern zeppelés. Reméltem tehát, hogy Wolf mester és aktuális kísérőzenekara a retróturné jegyében a korai klasszikusokra helyezi a hangsúlyt.
Végül tipikus egyikszememsír stílusú showt adtak, ugyanis az első lemezről előszedtek négy dalt, de az abszolút klasszikus In Your Face-ről csak a koncert végi Do You Like It maradt életben... Kérem szépen, hol a Stargazer, a Gotta Go és a többiek?

Ennek ellenére hangulatos buli volt, szó se róla. Igaz, Lenny a koncert előtt közvetlenül közölte a ritmusgitárossal, hogy indulhat haza önköltségen, majd inkább ő maga riffelget, de az ilyesmit már megszoktuk Mr. Egótól - ráadásul tulajdonképpen egész pofásan nyomta az alapokat, az énekléssel pedig a legapróbb gondjai se voltak. A rég megszokott, Plantet idéző nyeffegései és sikolyszerű magasai csak árnyalatnyival lettek karcosabbak, de minden egyes megszokott hangot tökéletesen szólaltatott meg (magam sem hittem, hogy élőben hallom valaha a What Love Can Be-t, az azért nem kis énekesi kvalitásokat igényel!).

A kísérőzenekar amolyan jómunkásemberekből állt, ők is tisztában lehettek saját szerepükkel (1. Főhőst kísérni 2. Hangot nem elcseszni 3. Főnök elé nem állni 4. Főnök utasítására azonnal elhallgatni), és viszonylagos nagy villantások nélkül, ám profin nyomták az alapokat.
Frank Binke basszer egy gumigyári segédmunkásba oltott, Hajós Andrással fertőzött Rammstein tagra hasonlított, hangszerére hajolva groteszk látványt nyújtott, de Eric Förster gitáros hórihorgas, kopasz figurája sem volt egyszerű. Hendrik Thiesbrummel dobos viszont nagyon precízen és ötletesen játszott, öröm volt hallgatni. A dalok jó része alatt egyébként folyamatosan szóltak szekvenszeres szintiprüntyik, amik egy ideig zavartak, de valahogy nem állt nekik rosszul a dolog (kivételt csak az Ain't Crying For The Moon jelentett, ahol Hendrik kimászott a dob mögül és zongoramozdulatokat imitált, ám kézmozdulatairól és a többrétegű kíséretről ordított, hogy ez csupán parasztvakítás - ezért kár volt).

A közönség mindenesetre egész jól fogadta a kissé eklektikus programot és előadásmódot. Először a harmadikként elővezetett Get It On váltott ki jelentősebb ovációt, amit később a Should I tudott megismételni (tiszta nyolcvanas évek feeling volt nézni a zenére tekergő lányokat, ilyet manapság nem nagyon látni). Végül pedig a ráadásban elhangzott a már említett Do You Like It, aminek elhagyásáért minden bizonnyal lincselés járt volna.
Előzenekarként furcsa lett volna egy ilyen kísérletezős előadás, ám így, double headliner koncerten teljesen elfogadható, hogy a Kingdom Come nem bemelegíteni, hanem a maga módján szórakoztatni akart. A hiányosságokról pár dal alatt én is megfeledkeztem és a buli végén már elégedett mosolygás töltötte be az arcom alsó felét.

Nagy átszereléssel nem szivatták a jónépet (hiszen a koncert jellegéből adódóan nem kellett előzenekaros cuccokat szétszedni és lehordani), és nemsokára megszólalt a Dokken - illetve annak 2007-es mutációja. Bár sajnáltam, hogy a négy alaptagból már csak ketten (Don Doki és "Wild" Mick Brown dobos) élték túl a dallamos bandák szokványos viharait, be kellett látnom, a két új taggal semmit sem vesztett "varázsából" a csapat. Az este aduásza nálam eleve Barry Sparks basszusgitáros volt, aki - amellett, hogy kiköpött hasonmása Jeff Daniels színésznek - messze túlmutat egy egyszerű kísérőzenész teljesítményén. Csodálatos basszusjáték, végig vidám, eleven színpadi jelenlét, és magassági határ nélküli vokálmunka jellemezte aznapi tevékenységét, így hát bármennyire is a Dokken egyik alapja volt Jeff Pilson, ma egyetlen pillanatig sem hiányzott... Jon Levin gitáros ugyan külsőleg és játékát tekintve is teljesen más fazon mint George Lynch, mégis tökéletesen helytállt az öregek mellett - stílusa ugyan közelebb állt a szellősebb, sleaze zenékhez, de technikai tudásával, néhol nagyzoló színpadi pózaival frissességet csempészett a régi dalokba.

A két ősdokken közül Mick volt a frissebb - sőt, ez nem is igazán fedi a valóságot, egyszerűen egy örök vásott gyerek, egy vadember a fickó. Akkorákat somott a dobcuccra, mint egy kanadai favágó, közben tolta a háttérvokálokat, a nóták között pedig eltársalgott a többiekkel meg a közönséggel, jelentős mennyiségű kedélyes baz'megezéssel tarkítva a mondatait. Ugyan haja már nem a nyolcvanasokra jellemző oroszlántupír, most épp melírozott Billy Idolra vette a figurát, amit a többiek nem győztek hangosan cikizni.

A zenekar névadója viszont megöregedett, nem is kicsit. Az 54 éves Don Dokken már nem az a villogó szemű nőkbálványa, mint a klasszikus klipekben - szélesebb lett, kicsit "puhább" is, hangja pedig több okból is nagyot kopott: egyrészt az idő rágcsálta meg a magasakat, másrészt egy nem is túl rég elszenvedett műtét. Ennek ellenére picit sem lehetett rá haragudni vagy csalódottan legyinteni, annyira kedvesen és őszinte szeretettel kezelte a közönséged, a nótákat, meg mindent. Gyakorlatilag a verzék alapokig leegyszerűsített változatait énekelgette, a kórusokban végig Barry és Mick vállalta el a magasakat, Don bácsi pedig vagy alsó szólamokkal segített, hol pedig az "énekes utolsó mentsvárát" használta fel, és a közönség felé nyújtotta a mikrofonját. A közönség azonban hálás volt, lelkes és aktív, énekeltek, mint a Hatodik Lenin Úttörőcsapat az építőtáborban - Don pedig mindenféle póz és mesterkéltség nélkül, őszintén örült minden egyes tapsnak és karéneknek. Hangoztatta is rendesen, és bár általában az ilyen ömlengős szeretekmindenkit vallomásoktól heveny hányingerem támad, valahogy itt, ekkor, ettől az embertől megvettem a dolgot.

A nóták zeneileg egyébként hibátlanok voltak, slágerparádé a javából, ráadásul mind a ritmusszekció, mind a gitárkíséret tíz pontosan hozta, amit kell. Dokken mester fejéről hamarosan lekerült a napszemüveg, és csak a széles mosoly maradt rajta, az viszont végig. Öregecskén jött-ment, néha egy-két múltra emlékeztető mozdulatkezdeményt elővezetett, de nem lehetett nem szeretni. A Kiss Of Death, Dream Warriors, The Hunter, Breaking The Chains, és társai által képviselt klasszik-slágerfolyamot csupán két kevéssé jellemző szerzemény színesítette, egyrészt a Dysfunctional lemezről előkapott, önpusztító rockzenészeknek ajánlott Too High To Fly, másrészt a When Heaven Comes Down amit a turné eddigi állomásain nem játszottak, minket azonban a ráadásban ezzel is megörvendeztettek. A koncert legvége pedig természetesen az In My Dreams volt, amely alatt Don már nekiállt autogramokat osztani az instrumentális részek alatt, és nem győzte ígérgetni, hogy most majd nem kell öt évet várni a következő pesti Dokken bulira. Végül láthatóan boldogan hagyták el a színpadot, mi pedig a nézőteret. Köszönjük a résztvevőknek a kicsit sem poros múltidézést, a Livesoundnak pedig a felvállalt rizikót - még sok ilyet kérünk és kívánunk.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.