Shock!

április 18.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Aerosmith: Permanent Vacation

Novemberben tizenegy ínséges év után végre ismét saját dalokat tartalmazó, új stúdiólemezzel tér vissza minden idők legsikeresebb amerikai hard rock zenekara, az Aerosmith. Steven Tylerék azon csapatok közé tartoznak, akik több hullámvölgyet is megéltek, mire besoroltak volna a műfaj dinoszauruszai közé: a '70-es évek klasszikus albumain a KISS mellett gyakorlatilag egy személyben jelölték ki az amerikai hard rock zene kereteit, bő egy évtizeddel később, a drogosok poklának legmélyebb bugyrából visszatérve pedig megmutatták a követőknek, hogy még mindig őket kell lepipálniuk, ha le akarnak tenni valamit az asztalra. A zenekar e másodvirágzása épp huszonöt éve, a Permanent Vacation albummal kezdődött.

megjelenés:
1987. augusztus 18.
kiadó:
Geffen
producer: Bruce Fairbairn

zenészek:
Steven Tyler - ének
Joe Perry - gitár
Brad Whitford - gitár
Tom Hamilton - basszusgitár
Joey Kramer - dobok

játékidő: 51:46

1. Hearts Done Time
2. Magic Touch
3. Rag Doll
4. Simoriah
5. Dude (Looks Like A Lady)
6. St. John
7. Hangman Jury
8. Girl Keeps Coming Apart
9. Angel
10. Permanent Vacation
11. I'm Down
12. The Movie

Szerinted hány pont?
( 52 Szavazat )

Az Aerosmith lehangoló állapotban rendezte sorait 1984 tavaszán. Habár a pár évig külön utakat járó gitárospáros, Joe Perry és Brad Whitford ismét egyesítették erőiket Steven Tyler énekessel, Tom Hamilton basszusgitárossal és Joey Kramer dobossal, a '70-es évek egyik leghatalmasabb amerikai rockcsapata egyáltalán nem volt csúcsformában a tagok szűnni nem akaró drogproblémái miatt. A név felhajtóereje persze működött: a visszatérő Back In The Saddle turné komoly nézőszámokat vonzott, és még annak ellenére is felkavarta körülöttük az állóvizet, hogy egyáltalán nem hoztak jó formát a koncerteken. A jegybevételek és Tim Collins menedzser mindenesetre meggyőzték az A&R guru John Kalodnert arról, hogy érdemes adni még egy esélyt a csapatnak. A Columbiától lelépett Aerosmith igencsak komolynak számító 7 millió dollárért leszerződött a Geffenhez.

Kezdetben persze úgy festett, hogy a kiadó bakot lőtt. A Van Halen mellől ismert Ted Templeman producerrel készített, 1985 végén kiadott Done With Mirrors albumot eredetileg mindenki nagy visszatérésnek szánta, de a legjobb indulattal sem lehetett rámondani, hogy a Toys In The Attic vagy a Rocks méltó utódja lett volna. Maga a csapat sem volt vele elégedett, és egy szemmel sem fogyott jobban, mint elődje, a Perry és Whitford nélkül készült 1982-es Rock In A Hard Place. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy habár a lemezcím egyértelműen a kokainszenvedély elhagyására utalt, a valóság élesen eltért ettől. A tagok továbbra is a nap huszonnégy órájában beállva léteztek, Tyler állapota pedig olyannyira leromlott, hogy az már-már a zenekar túlélését is megkérdőjelezte.

Az alulteljesített várakozások fényében a banda szénája a Geffennél is rosszul állt, éppen ezért érkezett nagyon jókor Rick Rubin, a neves hip hop producer megkeresése 1986 tavaszán. Rubin a Run DMC trió aktuális Raising Hell albumára szeretett volna készíteni velük egy speciális felvételt: a Walk This Way sajátos rap/rock feldolgozásában gondolkodott. Habár senki sem tudta, mi fog kisülni a dologból (jellemző, hogy a rapperek közül is egyedül Jam Master Jay tartotta jó ötletnek a feldolgozást, DMC és DJ Run abszolút nem...), vesztenivalójuk igazából nem volt: Tyler, Perry és a Run DMC felvették a dal egy új verzióját, ami a maga nemében teljesen egyedülállónak számított. Az amerikai nagyvárosok fekete gettóin kívüli világ ekkoriban még inkább csak ízlelgette a rapet, rockzenével pedig korábban szinte senki nem keverte: a létrejött hibrid az első ilyen irányú kísérletek közé tartozott.

Miután az év nyarán a Walk This Way single-ként is megjelent, egyből az MTV kedvenc felvételévé vált, majd az amerikai listák negyedik helyéig verekedte magát, jócskán túllépve ezzel az eredeti változat sikerein. A dal így nemcsak a Run DMC mainstream karrierjét indította be fénysebességgel, hanem az Aerosmith-t is visszahozta a köztudatba. A banda körül felpezsdült a levegő, de a problémák ezzel persze nem oldódtak meg: Tylerék nyári amerikai turnéja egy teljesen szétesett, tragikus formában lévő bandát mutatott, így Collins egy idő után le is fújta a koncerteket, és kisebb-nagyobb időbeli eltérésekkel elvonóra küldte a tagokat. A menedzser semmit sem bízott a véletlenre. Miután 1986 végére a zenészek szenvedélyeiktől megtisztítva otthagyták a klinikákat, még hosszú hónapokon át külön testőri gárda ügyelt arra, hogy eltávolítsák a leginkább veszélyeztetett Tyler és Perry (akik nem véletlenül kapták a '70-es években a „Toxic Twins" becenevet...) környezetéből azokat, akik drogoznak vagy alkoholt fogyasztanak.

A megtisztult csapat és háttérmunkásai tisztában voltak vele, hogy a következő album az Aerosmith utolsó esélye lehet, így fokozott erőbedobással és – a banda karrierje során első ízben – józanul indulhatott meg a munka 1986 utolsó hónapjaiban az új dalokon. A tagoknak ekkor már derengett valami arról, mi is hiányzott a zenéjükből legutóbb, de így is elég nyögvenyelősen haladtak. Itt lépett be a képbe John Kalodner, aki a teljes zenekészítési folyamatot a markában tartotta, és ragaszkodott hozzá, hogy profi slágerkovácsokkal erősítsék meg az Aerosmith magját. A zenekar vegyesen fogadta a hírt. Tyler eléggé szenvedett a szövegekkel, és senki sem tudott neki igazán segíteni, így viszonylag nyitottnak bizonyult, a többiek azonban gyanakvóan álltak a kezdeményezéshez. Kalodner: „Lementem hozzájuk a próbaterembe, ahol az egyik falat teljes egészében olyan bugyik és melltartók borították, amelyeket az előző turné koncertjein dobáltak fel a színpadra a csajok. Megmutatták a dalötleteiket, de nem volt túl sok. Steven már nagyrészt megírta a Cruisin' For A Ladyt, amiből később a Dude (Looks Like A Lady) lett, de még az sem készült el teljesen. Két hét múlva ismét elmentem hozzájuk, és láttam, hogy semmit sem haladtak. Akadt pár riffjük, de semmi igazán izgalmas. Miközben a lehető legudvariasabban végighallgattam a dalkezdeményeket és jegyzeteltem, az járt a fejemben, hogy kell valaki, aki rendbeszedi ezeket a témákat. Fogalmam sem volt, miként reagálnak majd, de kénytelen voltam megmondani nekik, hogy külső dalszerzőkre van szükség, és tudok is ebben segíteni. Nem volt könnyű elfogadtatni velük ezt az újfajta dalszerzői metódust, és utána még évekig csatáztunk is felette. A '70-es évek-beli producerüknek, Jack Douglasnek nem okozott gondot tökéletesen beilleszkedni közéjük: együtt buliztak, együtt szívtak. Én azonban nem így dolgoztam, így csak egy seggfej voltam a szemükben a kiadótól, aki állandóan belepofázott az ügyeikbe. De kitartottam, és szerencsére Tim Collins is mellém állt. A feszültség ettől még persze végig érezhető volt. Sokat segített viszont, hogy végre tiszták voltak, és így legalább normálisan tudtam kommunikálni Stevennel."

Kalodner révén olyan főállású dalszerzők bukkantak fel az Aerosmith környezetében, mint például Desmond Child, aki a KISS kollaboránsaként lett ismert, a Bon Jovi aktuális nagylemeze, a Slippery When Wet slágereinek társszerzőjeként pedig épp ezekben a hónapokban vált a zeneipar egyik legmagasabban jegyzett figurájává. Szintén nem kis mértékben a Slippery sikerének köszönhetően került be a képbe producerként a kanadai Bruce Fairbairn, aki hozta magával hangmérnök-keverőseit, Mike Frasert és Bob Rockot, valamint a szintén kiváló dalszerző Jim Vallance-et (Ted Templeman ezt a lemezt is meg szerette volna csípni magának, de Kalodner tűzön-vizen át is keresztülvitte Fairbairn szerződtetését Geffennél). A korábban erőtlennek talált dalok pedig lassan elkezdtek formát ölteni. Joe Perry: „Kiégtünk és elveszítettük a korábbi népszerűségünket. A zeneipar az új sztárokra épített, mi viszont régi motorosok voltunk, úgyhogy nagyon keményen kellett dolgoznunk a visszakapaszkodásért. Csak meg kellett hallgatnom a Run DMC-féle Walk This Way után közvetlenül a Done With Mirrorst, és rögtön tudtam, mit szúrtunk el akkor: elfeledkeztünk a refrének fontosságáról. A külső dalszerzőkkel folytatott munkának köszönhetően átgondolhattam a dalírás mikéntjét. Fontos volt, hogy az album sikeres legyen, de nem feledkezhettünk meg arról sem, hogy valódi nótákat írjunk. Olyanokat, amik egy szál akusztikus gitárral előadva is ugyanolyan jók, mint a lemezen, felturbózva a sok extrával."

Természetesen dalszerző és dalszerző között is akadtak különbségek. Tyler Childdal például elég gyorsan megtalálta a hangot, azt viszont kifejezetten nehezményezte, amikor Kalodner nyomására Holly Knight társaságában át kellett fésülnie egyik kedvenc új dala, a Rag Time szövegét (Knight végül mindössze a címet változtatta át Rag Dollra, mégis társszerzőként tüntették fel). Az énekes néhány nagyjelenet után belement a dologba, de továbbra is kitartott amellett, hogy a módosítás teljesen felesleges. Tyler: „Egy idő után megtanultam, hogyan tudok jó dalokat írni ezzel a munkamódszerrel. Az például egyáltalán nem működött, amikor Desmond Child át akarta pofozni a kész nótáimat, mert nem tetszett, ahogy megváltoztatta a szerzeményeimet. Amikor viszont együtt ültünk le dalt írni, jól ment a munka. Mintha csak egy szőttesen dolgoztunk volna, amelybe mindketten beletehetjük a magunkét. Megmutattam neki például a Dream On akkordjait, és tíz perc múlva már össze is hoztunk egy új dalt, amiből aztán az Angel lett."

A munka persze így sem ment egyszerűen. Fairbairn például kőkemény diktátornak bizonyult a stúdióban – igaz, ez a végeredmény előnyére vált. Tom Hamilton: „Igazi rámenős, könyörtelen, maximalista producer volt, aki ugyanakkor biztosítitta is a kreatív munkához szükséges feltételeket. Olyan jó teljesítményre sarkallt bennünket, amivel még magunkat is sikerült meglepnünk. De voltak ennek hátulütői is: kicsúszott a kezünkből az irányítás egy része. Nem kísérletezhettünk úgy, mint Jack Douglas idején... Úgy döntöttünk, megpróbáljuk visszaverekedni magunkat a csúcsra, és ennek a célnak elég sok mást alá kellett rendelnünk." Az erőfeszítéseket végül siker koronázta: az elkészült albummal nemcsak a banda, Collins és Kalodner, hanem a híresen kényes ízlésű David Geffen is felettébb elégedettnek bizonyult.

Ha összehasonlítjuk a Done With Mirrorsszal, a Permanent Vacation valóban egy újjászületett bandát mutat. Eleve az Aerosmith hangzása is új dimenziókat kapott a Fairbairn-féle jellegzetesen dohogó ritmusszekciótól (ezeket a trükköket később Bob Rock is rendszeresen alkalmazta a már egyedül általa producerelt lemezeken) és a dús, effektgazdag hangszereléstől. Mindez persze keveset ért volna, ha a zene nem sikerül jól, de Kalodner koncepciója száz százalékosan bevált. A Permanent Vacation szerzeményeiben ott rejlett minden, amitől a csapat annyira kiemelkedőnek számított a '70-es években, ám egyszersmind bevetették a '80-as évek mainstream stadionrockjának összes trükkjét is. És mivel a '80-as évek mainstream stadionrockját a Mötley Crüe-től a Ratten át egészen a Bon Joviig alapvetően olyanok játszották, akik a Toys In The Attic vagy a Rocks dalait szívták magukba kölyökfejjel, a kör bezárult: a zene tökéletesen passzolt az aktuális trendekhez, görcsösségnek azonban nyoma sem volt benne.

Az album helyből három orbitális rocktémával indul: a Hearts Done Time-mal, a kirobbanó Magic Touch-csal és az erotikus lüktetésű, kimért húzású Rag Doll-lal. Különösen utóbbi értékei kimagaslóak, nem véletlenül vált a banda egyik legkedveltebb újkori témájává Kramer betonkemény alapozásával és kissé esztrádos, mégis imádnivaló fúvósaival. Az izgalmas dallamvilágú Simoriah folytatja a sort, de slágerfaktor tekintetében egyértelműen a Dude (Looks Like A Lady) az album csúcspontja, amelynek valószínűleg jót tett, hogy Child átszabatta velük az eredeti változatot. A Cruisin' For A Lady egy szimplább, csajozós szövegű tétel volt, Steven új sorait azonban már a Mötley Crüe és a korszak modern glamsterei ihlették. A téma nem gúnyolódott senkin, de a dalban egyértelműen benne van miatta egyfajta végtelenül magabiztos „félre az útból, visszatértek a nagy öregek" érzés. Nikki Sixx: „Soha nem tudtam eldönteni, mi a zseniálisabb: hogy a Dire Straits a Mötleyről írta a Money For Nothingot, vagy hogy az Aerosmith a Mötleyről írta a Dude (Looks Like A Lady)-t..." Az ismét vastag fúvósokkal alábúgatott, kiirthatatlan refrénű szám egyértelműen a zenekar történetének egyik legjobban megformált szerzeménye.

A Permanent Vacation harmadik igazi közönségetetője természetesen az Angel ballada, ami ugyan egyértelműen magán viseli Child kezei nyomát, ám Tyler gúzsba kötő dallamainak köszönhetően még így sem lehetett egybemosni a korszak egymást érő rockballadáival. Nekem személy szerint a mai napig ez tőlük a kedvenc lírai dalom, bár ha csak egy kedvencet választhatok a lemezről, az mindenképpen a blues-örökzöld Hangman Jury átdolgozása a maga már-már pofátlan lazaságával. Bluesból a St. Johnba is dögivel jutott, ez azonban a sötétebbik oldalt mutatja meg: amolyan fülledt éjszakai, nagyvárosi tétel ez egy kimondottan veszélyes éllel. A Girl Keeps Comin' Apart és a címadó a fentieknél kevésbé karakteres témák, de egyvégtében hallgatva ezek is tökéletesen simulnak bele az összképbe, akárcsak a Beatles I'm Downjának feldolgozása, az állati jól elcsípett témára épített instrumentális The Movie pedig úgy zárja le a lemezt, hogy azonnal újra is indítod utána.

Az 1987 augusztusában kiadott albumról első körben a Dude (Looks Like A Lady) és – cseppet sem nyilvánvaló módon – a Hangman Jury ment ki a rádióknak. Mindkettő nagy népszerűségre tett szert, a bluesos téma azonban értelemszerűen nem nagyon versenyezhetett a Dude-dal, amely egyből az MTV legtöbbet játszott felvételévé vált. A dal bekerült az amerikai Top 20-ba (a 14. helyre), az alapos promócióval megtámogatott lemez pedig az összes szkeptikus várakozásra rácáfolva robbant be a Billboard listájára, hogy aztán a következő több mint egy évben ott is maradjon (csúcshelyezése a 11. pozíció volt). A gát igazából az Angelnél szakadt át, amely klipesítése után szinte azonnal az amerikai listák harmadik pozíciójába ugrott, és a banda történetének addigi legnagyobb kislemezsikerévé vált, még a '70-es évek nagy Aero-balladáját, a Dream Ont is megelőzve ezzel. A korábbi időkkel szemben ugyanakkor újdonság volt, hogy a zenekar ezúttal már nem kizárólag az Egyesült Államokra koncentrált: a háttérgépezet a korábban kis túlzással szinte szűz területnek számító Európában is beindult, és fénysebességgel tette itt is népszerűvé a bandát.

A csapat turnéja októberben startolt a lehető legszigorúbb biztonsági intézkedések közepette: utóbbiak elsősorban azt célozták, nehogy bárki is igyon vagy drogozzon a tagok közelében. Az első körben a Dokken, majd 1988 elejétől a White Lion játszott Tylerék előtt nyitóbandaként, ám az igazi megfejtés az év nyarán pattant ki az illetékesek agyából, amikor az Appetite For Destruction lemezzel éppen a rockszakma csúcsai felé menetelő Guns N' Rosest társították be az Aerosmith mellé nyitóbandaként. Ez persze további óvintézkedéseket kívánt, hiszen az Aerosmithre istenként tekintő Guns tagok épp ekkor élték legdurvábban önpusztítő korszakukat. Tim Collins: „Az ötlet John Kalodnertől származott, én pedig eleinte mereven elleneztem pont azért, mert kemény heroinistákról volt szó, miközben Stevenék már leszoktak. Kalodner viszont ragaszkodott hozzájuk, így aztán megpróbáltuk a két zenekart elzárni egymástól, amennyire csak lehetett. Ez eleinte olyan jól működött, hogy nem is látták egymást, de miután kiderült, hogy a Gunsék igazából nagyon rendes srácok, szépen egymásra találtak. De annyira durva állapotban voltak, hogy rossz volt rájuk nézni. Úgy láttam, a Guns sok tekintetben hasonló banda, mint az Aerosmith. Nekik is túl kellett jutniuk körülbelül két és fél millió dollárnyi kábítószeren ahhoz, hogy ráébredjenek: segítségre van szükségük."

Tyler és Perry többször is igyekeztek meggyőzni Slasht, Izzy Stradlint és Steven Adlert a drogok negatív hatásairól, de nem sok sikerrel. A Guns tagjai azonban még így is tiszteletben tartották a turné szabályait, és nem használtak semmit a főzenekar jelenlétében. Ennek következtében a körút kiváló légkörben telt, hiszen mindenki láthatta, mennyire hasonlít egymásra a két csapat az összes létező tekintetben. Noha a menet közben elképesztő szupersztárrá váló Guns a turné végére sok tekintetben ellopta a reflektorfényt az Aerosmith elől, amikor a két csapat – a Deep Purple-lel kiegészülve – 1988. augusztus 16-án, egy évvel a Permanent Vacation megjelenése után a New Jersey-i Giants Stadiumban 65 ezer néző előtt játszott, már nem lehetett kérdés, hogy Tylerék is visszakapaszkodtak a csúcsra.

Mindezt a lemez eladási eredményei is igazolták. Hazájukban a Rocks óta nem fogyott úgy egyetlen Aerosmith album sem, mint ez, a világ többi táján pedig toronymagasan a '87-es bizonyult az addigi legsikeresebb kiadványuknak. Ez persze nem túl meglepő, hiszen a zenekar korábban Észak-Amerikát és kisebb mértékben Japánt leszámítva soha nem tartozott a komoly nevek közé. Így eshetett meg, hogy Nagy-Britanniában vagy Nyugat-Németországban (mert akkor még ilyen is volt...) a Permanent Vacationből többet adtak el, mint az összes addigi Aerosmith anyagból együttvéve. Turnéra ugyanakkor ebben a periódusban még nem hozták át őket az Atlanti-óceánon.

Az anyag végül ötszörös platinalemez lett az Egyesült Államokban, világszerte összesen pedig körülbelül 10 millió példányban talált gazdára. A fentiek fényében különös fegyvertény, hogy az újjáéledt Aerosmith a folytatással még a '87-es eredményeket is felül tudta múlni, és innentől számítva még jó hét-nyolc éven át csak felfelé vezetett az útjuk. Az 1989-es Pump számomra a Toys In The Attic és a Rocks mellett egyértelműen a legjobb lemezük, és még a Permanent Vacationnél is többet adtak el belőle. Az 1993-as Get A Grip már inkább csak hozta elődei szintjét ahelyett, hogy rájuk vert volna pár további kört, ám a sikereket tekintve egészen hihetetlen módon még mindig meg tudták vele fejelni a korábbiakat. Hiába tombolt a grunge-vihar, az anyag a banda karrierjének legtöbb példányban eladott kiadványa lett, és nem mellesleg a Guns N' Roses Use Your Illusion I-II albumai mellett talán a legnagyobb szerepet játszotta a maga idejében abban, hogy itt és most ezeket a sorokat történetesen tőlem olvasod.

Utána sajnos – egy máig rejtélyes belső válságot és Tim Collins szintén tisztázatlan menesztését követően – kissé elveszítették a lendületet, és a '97-es Nine Lives már korántsem lett olyan meggyőző, mint a mesterhármas. Hiába lett ez az album is sikeres, összességében már semmilyen tekintetben nem mérhető a korábbi szériához, az Armageddon filmzenés I Don't Wanna Miss A Thing másfél évvel későbbi amerikai listavezető sikere pedig végérvényesen megkavarta a banda és környezetük agyát. A feleslegesen modernkedő, vértelen rádiós rockra belőtt 2001-es Just Push Play számomra az Aerosmith pályafutásának abszolút mélypontját jelenti, és talán nem véletlen, hogy a menetrendszerű turnékat és egy feldolgozáslemezt leszámítva nem is csináltak túl sok érdemlegeset azóta...

A helyzet hamarosan változhat, hiszen novemberben több mint tizenegy év után végre megjelenik az Aerosmith következő albuma, a Music From Another Dimension, amelyben az első klipnóta alapján valamennyire ismét bízni merek (főleg, hogy a hírek szerint elég sok régi, a '90-es évek elejéről származó ötletet poroltak le rajta). Azt persze nem várom tőlük, hogy képesek lesznek hozni akár a '70-es, akár a '80-as évek csúcskorszakának szintjét, de már annak is örülni tudnék, ha nem kellene miatta kínosan feszengenem... Ha pedig nagyon megengedő vagyok, igazából akkor sincs semmi, ha megint elcseszik: az Aerosmith többször is vastagon túlteljesítette már az elmúlt negyven év folyamán, amit egy rockzenekartól várni lehet, és ha egyszer végre alkalmam nyílik megnézni őket élőben, valószínűleg örökre elégedett leszek mindazzal, amit kaptam tőlük. A csúcsalbumaikat pedig – így természetesen a Permanent Vacationt is – örökké hallgatni fogom.

 

Hozzászólások 

 
+6 #4 Pitta 2012-08-21 18:23
Az, hogy egy bandát kinyírnak a slágerek azért erős túlzás, bár tény, hogy a sok "kötelező" dal miatt a repertoár szegényedik. Az Aerosmith-től nem is várna talán senki slágert, de egy összeszedett, harapós, profi albumot, jó marketinggel igen. És ehhez azért nem árt a külső kontroll.
Idézet
 
 
+4 #3 Venomádi 2012-08-21 02:55
Valószínűleg azért sem tartotta, mert egy kalap szar a mai zeneipar, amelyből kiindulva nincs már akkora motiváció mint akkor. Vagy csak megint magamból indultam ki :D Ma már nehéz slágert írni, és még ha akarnának újítani se nagyon tudnak. De a slágerek sokszor kinyírnak egy bandát, minél öregebb egy sláger annál jobban lehet majd hasonlítgatni az új szerzeményekhez , és minél több lemezed van annál kevesebb számot játszasz az újról. Tehát itt szerintem annyi lehet a megoldás, hogy mindenki hozza a Motörheadben igazolt formát, leszállítasz 10 fasza dalt, és ennyi a történet. Viszont ha így állunk hozzá, nem kell nagyokat nézni, és nagyokat csalódni abban, hogy rádiórock vagy sem, legyen inkább egy tökös nóta.
Idézet
 
 
+5 #2 Pitta 2012-08-18 11:47
Nagyon jó írás. Rögtön kedvet is kaptam meghallgatni a Hangman Jury-t. :)

Valóban igaz, hogy a Get a Grip óta már nem ívelnek felfelé, de még a Just Push Play lemezre is kerültek olyan dalok, amik miatt érdemes néha végighallgatni. Az új anyagról eddig 3 dalt lehet ilyen-olyan formában meghallgatni. Szerintem ha nem is lesz egy egységes, és a klasszikusokra köröket verő anyag, azért nem kell majd szégyenkezniük miatta. Az mondjuk jót tenne nekik, ha most is olyan erős kontroll alatt tartotta volna valaki őket, mint Kalodner 1987-ben,
Idézet
 
 
+8 #1 sakál 2012-08-17 15:22
Nagyon alapos cikk, grat! A megállapításaiv al abszolút egyetértek. A Permanent Vacationt bármikor meg tudnám hallgatni az elejétől a végéig, tök jó, hogy elővettétek. Tökéletes felvezetése az utána következő Pump-nak. A Get a Grip-nél még tartott a lendület (azzal a turnéval jártak először Mo-n, kétszer is - hozzájuk kapcsolódik a legelső koncertélményem ) a Nine Lives azért annyira nem rossz, bár kétségtelenül van rajta néhány üresjárat, a Just Push Play tényleg a mélypont, nagyon várom az új lemezt de a menet közben kiszivárógtatot t új nóta (Legendary Child) rádiórockos megszólalása alapján kicsit tartok is tőle.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.