Shock!

december 13.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Extreme: III Sides To Every Story

extreme_1Egyre viccesebb (vagy szomorúbb), ahogy az ember egyre régebbi és régebbi klasszikusokról mondhatja el, hogy megjelenéskor már ismerte őket. A ′90-es évek eleje a negyveneseknek már csak ilyen, „szerencsére″ az, hogy ismertük, nem feltétlenül jelenti, hogy fel is fogtuk ezek jelentőségét, megértettük vagy egyáltalán tetszettek. Főleg, ha egy nagyon nem kommersz anyagról van szó, amihez ízlésben-fejben-lélekben érni kell. Nos, a mostanában harmincadik évét betöltő hármas Extreme-korong pontosan ilyen, ráadásul becsapós módon: megvannak a maga fogós, slágeres pillanatai, még a More Than Wordshöz viszonyítva is, de nem csoda, hogy nem tudott olyan eladásokat produkálni, mint elődje. Hiszen bár a Pornograffitti is hosszú, intelligens és igényes volt, az mégiscsak egy tökös, funkos hatású rocklemez, ami ráadásul a hajmetál hőskorában jelent meg. A III Sidesról mindez egyáltalán nem mondható el – összességében viszont talán ez minden idők hajbanda által elkövetett legprogosabb albuma.

megjelenés:
1992. szeptember 22.

kiadó:
A&M
producer: Nuno Bettencourt, Bob St. John

zenészek:
Gary Cherone - ének
Nuno Bettencourt - gitár, billentyűk
Pat Badger - basszusgitár
Paul Geary - dobok

játékidő: 81:51

Yours
1. Warheads
2. Rest In Piece
3. Politicalamity
4. Color Me Blind
5. Cupid's Dead
6. Peacemaker Die
Mine
7. Seven Sundays
8. Tragic Comic
9. Our Father
10. Stop The World
11. God Isn't Dead?
12. Don't Leave Me Alone
The Truth
13. Everything Under The Sun I: Rise 'N Shine
14. Everything Under The Sun II: Am I Ever Gonna Change
15. Everything Under The Sun III: Who Cares?

Szerinted hány pont?
( 30 Szavazat )

1992 őszén mentem nyolcadikba és akkoriban már „rockernek″ vallottam magam, hiszen a kötelező Guns-Metallica-AC/DC dolgokon kívül megvolt már a két utolsó Maiden műsoros kazettán, elkezdtem ismerkedni a Pokolgép-Ossian-Moby Dick-Omen kombó aktuális dolgaival, sőt, már befigyelt némi Testament is: ezeket egy iskolatárs révén sikerült begyűjteni. A vasárnap éjszakai Headbanger's Ballt sajnos nem engedték nézni és videómagnó híján rögzíteni sem tudtam, viszont a friss Extreme-lemezről sokat ment a Rest In Peace a napi rotációban is, és baromira bejött. Meglepő módon ez a kazetta egy abszolút nem rocker osztálytársnőmnek volt meg, tőle kaptam kölcsön, de a nagy részével (ma már) érthető módon nem tudtam mit kezdeni. Még csak azt sem mondhatnám, hogy nem tetszett, egyszerűen csak nem fogtam fel, és az igazság az, hogy akkori üreskazetta-ínségemben csak valami szarabb minőségű Sony-HF vagy hasonló alapanyagra másoltam rá – nem kizárt, hogy ez is az elkallódás okai között volt.

Később, felnőtt koromban már nyilván más volt a helyzet, és akkor már azt is felismertem, hogy nem volt a legszerencsésebb ezzel a lemezzel indítani az ismerkedést, ma sem ajánlanám senkinek, hogy így tegyen. Sőt, biztos vagyok abban is, hogy rengeteg Pornograffitti-rajongó nem szereti és ugyanúgy nem tud mit kezdeni vele még ennyi év után sem, mint én anno. Pedig ma már látható, hogy mit akartak vele: minden hatásukat összemixelve valami igazán grandiózusat összehozni. Úgy gondolom, sikerült: a konceptalbumként is felfogható alkotáson minden a helyén van, egyetlen másodperc üresjárat nincs rajta, szerkesztése-dramaturgiája tehát tökéletes, megszólalása pedig hibátlan. Nem véletlen: volt pénz, volt idő és a kreativitás is tombolt a srácokban. Ahogy utólag ők is elmondták: a dupla platina sikerlemez után lényegében azt csináltak, amit akartak. Hiába zajlott le közben az őrségváltás, a kiadó nagyvonalú úriemberként viselkedett velük, még ha nem is tisztán a művészi szempontokat figyelembe véve, de legalább tetszeleghettek az értő mecénás szerepében. Ez mindenképpen javukra írandó, a zenekar pedig meg is hálálta ezt – a közönségének. Merthogy a számokat tényleg nem annyira hozta, de persze ettől még csont nélküli klasszikus minden pillanata.

extreme_2

Ami a konceptalbum-jelleget illeti: nyilván semmit sem okoskodtak túl (mégiscsak rockbandáról beszélünk) és ily módon a koncepció sem kapott akkora hozsannázást a zenei rész mellett, mint mondjuk az Operation: Mindcrime esetében (ahol utólag kiderült, hogy a történetet kissé azért túlhype-olták), de ettől eltekintve itt inkább csak a három részre osztott tematika teszi konceptuálissá a művet. Meg persze az a kimondottan egyedi és izgalmas húzás, hogy ez a három rész nemcsak témájában, de zenéjében is merőben különbözik egymástól. Hogy leegyszerűsítsük, az igazságnak (éremnek) három oldala van: a Tiéd (Yours), az Enyém (Mine) és Az Igazság (The Truth) – lehetne persze még másokét is idevenni, hiszen az életben már csak így megy, de akkor nem egyetlen lemezről, hanem sorozatról beszélnénk. Így sem fért fel a teljes zeneanyag a CD-re (akkoriban még nem szuvenírnek gyártották, tehát nem igazán merülhetett fel, hogy dupla legyen, talán nem is annyira a költségvetés, hanem a beidegződés miatt), tehát azon ritka esetek egyikéről számolhatunk be, amikor a CD-vásárlók kevesebbet kaptak. A Mine rész Don't Leave Me Alone dala ugyanis csak a kazetta verzióra került fel, amiről Nuno úgy nyilatkozott, hogy olyan érzés volt, mintha az egyik karját vágták volna le – na, ennél jobban talán semmi sem támasztja alá a konceptjelleget. Persze később kiköszörülték a csorbát, ez a dal is helyet kapott a különféle későbbi verziókon (mondjuk elég bosszantó, hogy streaming-felületeken csak az ITuneson, Spotifyon nem), és talán a manapság dúló, érthetetlen kazettamánia kapcsán is eszébe jut majd valakinek egy újrakiadás.

Nézzük tehát a történet három oldalát: Yours – ide került az összes kemény dal és politikai-társadalomkritikus téma, Mine – ez az emberi érzéseket boncolgató lírai oldal, The Truth – ez pedig a húszperces Everything Under The Sun opusznak ad helyet. A stílus szerinti csoportosítás szerencsére nem megy a változatosság rovására, egyik harmad sem egy kaptafa, külön kiadványként is simán megállná a helyét mind, elvégre a súlyos témák között is elférnek a szirupos, andalító dallamok, a lassú blokk sincs híján a húzásnak és a finálé tényleg merő progresszív rock, ahogy az a ′70-es évek nagykönyvében megírták. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez az egyedi megközelítés olyan úttörőkre is hatással kellett hogy legyen, mint a Dream Theater legénysége, nemcsak azért, mert bizonyos momentumokról ők jutnak az ember eszébe, hanem mert Nuno közismerten a szakma istenévé vált a ′90-es évek legelején, szóval kizárt, hogy John Petruccit ne inspirálta volna.

extreme_4

Ami pedig a III Sideson súlyos, az még a Pornograffittihez képest is az: az első hat dal konkrétan az Extreme legmetálosabb oldalával ismerteti meg a hallgatót, nem kizárt, hogy aki a More Than Words felől közelített, azt kimondottan elijesztette a Warheads nyitás, ami tényleg az addigi leggyorsabb, legdurvább szerzeményük volt (eszméletlen szólóval) és azóta is tartja ezt a rekordot. Már az apró kis csavarral ironizáló katonás hangjáték-intró is jelzi, hogy komoly lesz az elkövetkező csaknem másfél óra, de ahogy beúszik és elstartol a téma, rögtön dobunk tőle egy hátast. Eleve már az lenyűgöző, ahogy az egész szól: Nuno és az inkább szakmai körökben ismert (értsd: nem sztárproducer) Bob St. John nagyon odatették az organikus, telt és arányos hangzást, gyakorlatilag minden tökéletesen hallatszik, akkor és ahogyan az éppen szükséges, rockhangszerek, ének, billentyűk és nagyzenekar (ja, mert az is van a The Truth eposzban). Fülessel, nagy hangcuccon, Bluetooth hangszórón, kocsiban, akárhogy – a cikk készültekor a létező összes módon hallgattam. A hangszerelés komplexitásával pedig már a heavy oldalon is szembesülünk, hiszen az említett Rest In Peace vonósokkal indít, utána pedig Extreme-mércével mérve is lenyűgöző Nuno-témával mászik arcunkba a csapat, ami bár slágeresebb, ragadós refrénű rockhimnuszba torkollik, hat percében kábé négy különböző stílusú dalt mixel össze, melyek egyenként olyanok, hogy más bandák fél karjukat adták volna érte a gitárosnak a fent említett levágott helyett. Nem véletlen persze, hogy ezt tették meg első kislemeznek (vélhetőleg a Get The Funk Out mintájára, hogy semmiképpen se lassú dal legyen), és ennek megfelelően elég sokat ment akkoriban a napi MTV-rotációban. Így könnyen találkozhatott vele az erre fogékony néző, mint jómagam.

A Politicalamitynél a borult és eszeveszett funk metal témázgatás (és a „jól odamondunk minden oldalnak″ toposza) kerül fókuszba annak rendje és módja szerint fúvósokkal megtámogatva, a Color Me Blind egyenesebb vonalú rockzenéje főleg a refrén vokáljai miatt emlékezetes, és talán még a rasszizmusellenes üzenet sem annyira szájbarágós mai értelmezés szerint sem – tulajdonképpen az összképet tekintve ez a dal alkalmasabb lehetett volna „hard″ kislemezdalnak. A Cupid's Dead viszont semmiképpen sem, ez talán minden idők legprogmetálosabb Extreme száma, ebből ma már konkrétan kihallani a későbbi évek Dream Theaterét, bár persze Portnoyék ha akartak, se tudtak volna ennyire funkosak lenni. Akárhogy is, ez a hat perc igazi ínyencfalat, nagyon örülök utólag is, hogy hallhattam élőben, a médiakritikus dalszöveg témája pedig remekül passzol a zaklatott húzáshoz. A Martin Luther King előtt tisztelgő Peacemaker Die zárja a kemény blokkot egy ízes málházással, amelyben szintén előfordul egy-egy csavarosabb ritmus, a szólórész pedig, a legkevésbé sem meglepő módon, itt is élményszámba megy.

extreme_3A lírai fejezet a Seven Sundaysszel indul, ez kicsit olyan, mint a One Year Of Love és az In The Lap Of The Gods ötvözete a Queentől, tehát afféle stílusgyakorlat, Gary Cherone itt remekül hozza a Freddie-féle szerethető ripacskodást (Gary nyilván sosem volt a világ legnagyobb énekese, de mindig kihozta magából a legjobbat), amihez ennek megfelelően émelyítő vokált tettek a refrénjébe, és pont emiatt is szórakoztató. Ezt követi a Tragic Comic, egy pattogósabb akusztikus dal – aranyos, romkom-felhangokat sem nélkülöző klipje szintén sokat futott az MTV-n a maga idejében, de talán később is láttam máshol, amikor még voltak zenecsatornák. Simán lehetett volna mindent vivő sláger a maga idejében, de valahogy nem tarolta le úgy a listákat, mint a More Than Words. Mi több, egy teljes ilyen lemezt is meghallgatnék bármikor az Extreme-től – érdekes, valahogy ők kimaradtak az unplugged-őrületből, pedig baromira érzik ezt a stílust (is). Ennek kapcsán érdemes meghallgatni az e kislemez B-oldalaként funkcionáló Beatles-feldolgozás demót (Help!), ami ugyanezt a vonalat követi. Aztán ahogy megyünk tovább, azért ebben a részben is akad kicsit harapósabb dal: az Our Father ugyanakkor nem annyira súly, mint a Yours tételei, viszont szövegtematikában ide kívánkozott. A Stop The World is klipdal volt, ez hajaz a legjobban rá, mégsem nevezhetjük sablonlírainak, tempója is húzósabb, és itt is rengeteg hangszerelési és vokális bravúr fedezhető fel. A God Isn't Dead? tulajdonképpen jó kis átvezetés lenne az Everything Under The Sun opuszhoz, de ha tisztában vagyunk a Don't Leave Me Alone lehagyásával (vagy kazettán hallgatjuk az albumot), hallatszik rajta, hogy valójában egy intró, kétperces zongorás darabként pedig nyilván full Queen ez is. Maga a Don't Leave Me tulajdonképpen egy hosszabb zongorás merengés, és amúgy nem feltétlenül hiányzik a többi hanghordozóról vagy felületről.

Ami a harmadik részt kitevő nagyeposzt illeti, ez gyakorlatilag egy zenei aranybánya az arra fogékonyaknak. Ahogy már utaltam rá: progresszív rock, nagyzenekar, rétegzett, sűrű muzsika, viszont egy pillanating sem öncélú vagy túl terjengős. Emlegettük fentebb a Dream Theatert: ha a Cupid's Dead zúzása nem is, az Am I Ever Gonna Change biztosan hatott rájuk, mert a Six Degrees Of Inner Turbulence-ben konkrétan hallatszik az itteni akusztikus téma. Persze nyilván Extreme-ék is merítettek sok helyről ide, és ezeket az összetevőket gyúrták egybe saját markáns stílusukkal – az egyszer biztos, hogy erre a nagyszabású műre életük végéig büszkék lehetnek mind a négyen. Különösen a zárótételre, amely a Who Cares? alcímet kapta, és nyolc percébe gyakorlatilag egy komplett musical zeneiségét voltak képesek belepréselni, mindezt annak giccsességétől teljesen mentesen.

extreme_5

Ezt már tényleg nem volt hová fokozni, nem csoda tehát, hogy a következő lemezen visszatértek az alapokhoz, a Waiting For The Punchline egy '70-es években gyökerező hangzású hard rock anyag, persze sok Extreme-csavarral, de sajnos 1995-ben már tényleg senkit nem érdekelt a zenekar, főleg nem „grunge-os″ verzióban. Később aztán innen vették fel a fonalat a 2000-es években, és képességeiknek megfelelően tökéletesen tudták vegyíteni különféle korszakaikat, de ennyire messze már soha többet nem kalandoztak, mint a III Sideson, és szerintem nem is fognak, bármilyen legyen is majd a régóta ígérgetett új lemez. Más világot élünk, más szelek fújnak, és ez jól is van így: az Extreme emblematikus műve kétségkívül a Pornograffitti volt és marad, de az igazi magnum opuszuk a III Sides To Every Story.

 

Hozzászólások 

 
#15 Equinox 2022-10-25 14:54
Idézet - hároméves férfi:
Idézet - traveller79:
Idézet - Levike:
Sajnos Gary Cherone hangja sosem volt szívügyem de ettől az Extreme még egy nagyon jó zenekar volt, ez a lemezük mai füllel is érdekes, modern, ötletes és vibráló. A zenekar összes zenésze nemcsak profi de mestere is a hangszerének.

Az pedig még mai fejjel is érthetetlen, hogy a Grunge hogyan tudott előretörni... :D Ma sem rühellem kevésbé a műfajt, mint akkor.

Ez már számtalanszor le lett írva, mi nem világos még?


Rendkívül unalmas már ez a boomer siránkozás 30 évvel később is.

Szerintem is, ezért ne is etessük a trollt vagy a durván offtopik véleményt.

Én a cikk hatására hallgattam meg a lemezt, tegnap debütált, jóféle, éás még sokat fogom hallgatni, mielőtt véleményt formálok. Egyelőre a pornográf lemez a favorit Extreme fronton, meglátjuk ez mit tud, mondjuk 8-10 hallgatás múlva, és mondjuk 1 év múlva.
Idézet
 
 
#14 hároméves férfi 2022-10-24 17:34
Idézet - traveller79:
Idézet - Levike:
Sajnos Gary Cherone hangja sosem volt szívügyem de ettől az Extreme még egy nagyon jó zenekar volt, ez a lemezük mai füllel is érdekes, modern, ötletes és vibráló. A zenekar összes zenésze nemcsak profi de mestere is a hangszerének.

Az pedig még mai fejjel is érthetetlen, hogy a Grunge hogyan tudott előretörni... :D Ma sem rühellem kevésbé a műfajt, mint akkor.

Ez már számtalanszor le lett írva, mi nem világos még?


Rendkívül unalmas már ez a boomer siránkozás 30 évvel később is.
Idézet
 
 
#13 traveller79 2022-10-24 14:33
Idézet - Levike:
Sajnos Gary Cherone hangja sosem volt szívügyem de ettől az Extreme még egy nagyon jó zenekar volt, ez a lemezük mai füllel is érdekes, modern, ötletes és vibráló. A zenekar összes zenésze nemcsak profi de mestere is a hangszerének.

Az pedig még mai fejjel is érthetetlen, hogy a Grunge hogyan tudott előretörni... :D Ma sem rühellem kevésbé a műfajt, mint akkor.

Ez már számtalanszor le lett írva, mi nem világos még?
Idézet
 
 
#12 Equinox 2022-10-22 10:48
Ezt pont nem hallgattam, de az elődjét szarrá. Punchline is sokat ment, de ez valahogy nem jutott el hozzám.
Idézet
 
 
#11 Lipi 2022-10-20 22:01
Szerintem ez volt a legjobb lemezük, de én speciel értékeltem, hogy nem mindig önmagukat akartàk ismételni.Az "új" lemez körüli hercehurcàt viszont nem értem, remélhetőleg nem húzzàk el a következő évtizedre.
Idézet
 
 
#10 Pisti 2022-10-18 20:06
Óriási kedvenc a mai napig, zseniális album
Idézet
 
 
#9 queensryche999 2022-10-18 16:13
Még nem olvastam a posztot, de a címet látva az első gondolatom ez volt: "fasza lemez, de számomra a Pornograffitti a magnum opus". Ekkor beugrott, hogy az utóbbi kifejezést vajon a posztban is megtalálom majd visszautalva erre a lemezre? Próba szerencse alapon rákerestem a szövegben és bingó... bár te a III Sides To Every Story-t jellemezted így. :)

Amúgy a Pornó akkora hatású lemez volt akkoriban, amit manapság már nehezen lehet érzékeltetni. Ráadásul mint annyi minden anno, ez is 1-2-3 év csúszással éreztette a hatását, ami alatt nem azt értem, hogy akkor hallgatta meg mindenki, hanem azt, hogy többek között ez a lemez (és Nuno gitározási technikája) volt a beszédtéma gitáros és zenész körökben évekig.
Idézet
 
 
#8 Nordmann 2022-10-18 14:30
Azért ez vicces... az időzítés... pont a múlt héten fedeztem fel Qobuz-ön a zenéjüket. :)))
Idézet
 
 
#7 nikfisz 2022-10-18 13:55
Idézet - pihentagyú:
Akoriban a bandák jobbára új utakat térképeztek fel, most meg jórészt csak egymás másolása megyen.
Húúú!Nagyon egyet értek Veled! Sokkal bátrabbak voltak régen.Az egész színtér.Pedig sokkal kockázatosabb volt a minimális váltlás is.Ugye akkor még volt lemezeladás.Nagyot is lehetett bukni....Most meg másolják egymást a bandák,aztán megnézik öket huszonhárman a youtube-on.
Idézet
 
 
#6 ddrum 2022-10-18 10:43
Idézet - The_Sentinel:
Megjelenésekor megvettem CD-n, azóta is a kedvencem tőlük.
No de hol az új lemez?


engem is érdekelne, ráadásul be van ígérve az N7-es gitár is a lemezen, kíváncsi vagyok, Nuno mit alakít 7 húros gitáron
Idézet
 
 
#5 ddrum 2022-10-18 10:42
a Cupid's dead zseniális nóta
amúgy meg annyira nem 100%-os a hangzás, a pergő elég furcsán szól
Idézet
 
 
#4 The_Sentinel 2022-10-18 10:04
Megjelenésekor megvettem CD-n, azóta is a kedvencem tőlük.
No de hol az új lemez?
Idézet
 
 
#3 ma 2022-10-18 09:29
Megvolt CD-n. Jó ez a lemez, jó itt látni.
Idézet
 
 
#2 pihentagyú 2022-10-18 08:41
Akoriban a bandák jobbára új utakat térképeztek fel, most meg jórészt csak egymás másolása megyen.
Idézet
 
 
#1 Levike 2022-10-18 08:28
Sajnos Gary Cherone hangja sosem volt szívügyem de ettől az Extreme még egy nagyon jó zenekar volt, ez a lemezük mai füllel is érdekes, modern, ötletes és vibráló. A zenekar összes zenésze nemcsak profi de mestere is a hangszerének.

Az pedig még mai fejjel is érthetetlen, hogy a Grunge hogyan tudott előretörni... :D Ma sem rühellem kevésbé a műfajt, mint akkor.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.