Shock!

Február 24-én ismét nálunk játszik az Agnostic Front, akik tavaly novemberben, Echoes In Eternity címmel megjelent nagylemezükkel érkeznek a Dürerbe. Vinnie Stigmáék esetében az ember teljes alappal dobálózhat olyan szavakkal, mint „stílusalapító" vagy „legenda", és az ilyen zenekarokkal hajlamosak vagyunk némileg elnézőbbek is lenni. Merthogy ott van ugye a nagybetűs Dicső Múlt. Nos, az Agnostic Frontnak ilyesmire semmi szüksége, az Echoes In Eternity ugyanis jó szokásukhoz híven bivalyerős lett.

Roger Mireték persze meglehetősen jól behatárolható zenei közegben mozognak, mióta a Nuclear Blasthez igazoltak bő két évtizeddel ezelőtt, de véleményem szerint kifejezetten jól áll nekik ez a metálosabb NYHC-megközelítés. Ha ismered a több mint négy évtizedet maga mögött tudó csapat történelmét, nagyon nem kell magyaráznom, hogy mostanra azért meglehetősen messze kerültek a Victim In Pain zsigeri punk/hardcore-jától, a magam részéről azonban sokkal jobban kedvelem az utóbbi húsz év cuccait, mint a korai, mára legendássá nemesült anyagokat.

Az Echoes In Eternity így egyértelműen nekem szól úgy hangzását, mint a rajta hallható dalok szellemiségét, megközelítését tekintve is. Ez ugyanis ugyanazon tendencia következő lépcsőfoka, amibe a The American Dream Died és a Get Loud! is illeszkedett – hogy csak az utolsó tíz évet említsük. Szóval annak ellenére, hogy a banda új kiadónál van, illetve Pokey Mo helyére érkezett némi vérfrissítés a dobok mögé Danny Lamagna személyében, a zene jottányit sem változott: az alap most is a hardcore, de igen erőteljesen és hangsúlyosan jelen vannak a metálos ízek is. Közben meg telepakolták a lemezt rövid, velős, de emlékezetes dalokkal. És persze lecsavarja a fejed.

Tizenöt tétel sorakozik a korongon, ami összességében sem hozza a fél órát, de az Agnostic Front-matek már csak ilyen. A csapat fő fegyvere pedig éppen az, hogy ezeket a csupán pár perces dalokat is karakterrel tudják felruházni, azok sosem folynak össze, és a sok erős között mindig akad egy-két kimagaslóan jó is. Most egyértelműen ilyen a régi időkkel nosztalgiázó, roppant fogós Sunday Matinee, ami kábé ugyanakkora koncerthimnusz lesz, mint amilyen két lemezzel ezelőtt az Old New York is volt. Marha jó a lüktető riffelésű, nyitó Way Of War, a punkos Shots Fired meg a Matter Of Life & Death is. Utóbbit Darryl McDanielsszel vették fel: ő ugye DMC a Run-DMC-ből, aki ugyan az utóbbi években inkább filmes karrierjére koncentrál, de azért Rogeréknek sikerült rávenniük némi kis rappelésre, amivel fel is dobja ezt az alapvetően középtempón dohogó, lüktető basszusgitározásra épülő számot. Tetszik a Divided meglepően dallamos, egyszerűcske, de tök jól fülbe ülő gitárszólója meg a tördelt Obey is, de igazából a teljes dallistát felsorolhatnám.

Nem is akarom túlmagyarázni a dolgot, legyen elég csak annyi a végére, hogy az Echoes In Etrenity ismét egy kiváló cucc az öregedést határozottan elutasító Agnostic Fronttól. Ha rajongó vagy, ezt is imádni fogod, február 24-én pedig irány a Dürer!