David Reece nevét elsősorban az Accept soraiból ismeri a rockszíntér, hiszen ő volt az, aki a '89-es Eat The Heat album idején a legendás német csapat frontján állt. Habár a lemez nem lett sikeres, a szakma mégis nagyra értékeli azóta is, az amerikai énekes számára pedig megadta a lehetőséget, hogy megalapozza hírnevét a műfajban. David számtalan zenekarban és stúdióprojektben megfordult azóta, amelyek közül a Bangalore Choir örvend a legnagyobb kultusznak a dallamos rock kedvelőinek körében, de készített két lemezt a Bonfire énekeseként, dolgozott a Sircle Of Silence tagjaként, valamint jó néhány szólóanyagot is elkövetett az évek során. A meglehetősen termékeny frontember mostanában ismét a Bangalore Choir ügyeit helyezte előtérbe karrierjében, legutóbbi munkája, a beszédes című Rapid Fire Succession – On Target, Pt. II pedig a tavalyi év egyik legkomolyabb teljesítménye volt dallamos hard rock fronton. Erről a kiváló anyagról beszélgettünk vele, de természetesen pár múltbéli sztori sem maradhatott ki az interjúból.
Az interjú előtt említetted, hogy egy ideje már Olaszországban élsz. Hogyan kerültél oda?
Természetesen egy nő miatt... (nevet) 2013-ban ismerkedtünk meg Amerikában, egy évvel később feleségül vettem, azóta pedig Olaszországban élünk.
Könnyen alkalmazkodtál az olasz életvitelhez? Milyen az élet arrafelé?
Szeretek itt lenni, de néha azért hiányzik Amerika, elsősorban Montana. Persze minden országnak megvan a maga előnye és hátránya, nincs olyan hely, ahol minden tökéletes, de amíg boldogan tudod élni az életedet, addig nem lehet baj. Én pedig boldog embernek mondhatom magam! Szerencsés alkat vagyok, mert könnyen tudok alkalmazkodni mindenhez, de ha tehetem, akkor a vidéki létet, a hatalmas nyílt tereket választom. A nagyvárosi nyüzsgés és a zsúfoltság nem nekem való.
Térjünk rá a Bangalore Choir ügyeire, annál is inkább, mert pár hónapja egy gyilkos új anyaggal tértetek vissza. Minek köszönhető a mostani látványos feltámadás?
Tudod, az On Target album óta készítettem pár Bangalore Choir-lemezt, de az igazat megvallva, néhány valóban jó dal mellett mindegyik tele volt töltelékkel. Nem szépítem, ez volt a helyzet. Sokáig próbálkoztam azzal, hogy összehozom az eredeti felállást, de az egykori társaim az idők folyamán annyira belefáradtak ebbe az életformába, hogy eszük ágában sem volt visszatérni a zeneiparba. Így végül nélkülük állítottam talpra a Bangalore Choirt, de sokáig nem voltam képes kialakítani azt a zenei közeget, amit újra elképzeltem a banda számára. Aztán bő egy évvel ezelőtt történt valami, ami fordulatot hozott: életemben először koncertezhettem Franciaországban, ami baromi vicces annak tükrében, hogy évtizedek óta turnézom Európában. A bulik alkalmával elővettem öt-hat dalt az On Target albumról, a közönség reakciója pedig megdöbbentett. Elámultam, hogy az európai emberek mennyire képben vannak a Bangalore Choirt illetően. Nem túlzok, kívülről fújták a régi dalokat. E felismerés hatására átbillent bennem valami. Évek óta figyelem a zenei biznisz megváltozott működési mechanizmusát, és azt vettem észre, hogy a márkaépítés jelenleg a legfontosabb. Nyilvánvalóan szólóművészként is könnyen lehetőséghez jutok, koncertezhetek mindenfelé, mert az emberek tudják, ki vagyok, ismerik a múltamat, de akkor is létezik egy plafon, amit nem törhetek át egymagam. Egy szólistának ebben a műfajban behatároltak a lehetőségei. Ezért szükség van egy olyan névre, ami erősebb identitást ad, nagyobb a közönség érzelmi kötődése hozzá. Ha ez megvan, akkor kinyílik egy ajtó, és egyre több lehetőséged lesz. Így aztán útban hazafelé Olaszországba felhívtam a menedzsmentemet, és felvázoltam nekik az ötletemet a Bangalore Choir újbóli felépítéséről. Teljes mértékben egyetértettek azzal, hogy ebben komoly lehetőségek rejlenek. A következő lépést a háttér megteremtése jelentette. A kérdés csupán annyi volt, hogy maradjak-e ott, ahol voltam, vagy nézzek új kiadó után? Három-négy lemeztársaság is jelezte érdeklődését, végül pedig azt mondtam, hogy a Bravewords Records mellé teszem le a garast. Ismertem ott pár embert, tudtam, hogy jó munkát végeznek, úgyhogy felhívtam a cég fejét, Giles Laveryt (aki a Warlord nevű US metal csapat énekese, de jelenleg az Alcatrazz frontembere is – a szerk.), és előadtam neki az elképzelésemet arról, hogy a Bangalore Choir nevének segítségével miként tervezek visszakanyarodni az On Target világához. Maximálisan támogatott, innen pedig már könnyű volt mozgásba lendíteni a gépezetet. Felhívtam legfőbb szövetségesemet, Andy Susemihl gitárost, akivel neki is álltunk a dalszerzésnek.
A saját neved alatt megjelent utóbbi lemezanyagokon végig kitartottál az európai stílusú heavy metal mellett, ennek tükrében érdekes a fordulat, hogy most ismét a dallamos hard rock mellett törtél lándzsát...
Magától értetődő volt, hogy ezúttal milyen irányt veszünk, és ebben egy felismerés is segített: rájöttem, hogy elsősorban nem metálénekes vagyok. A hard rock és a blues az én igazi terepem. Ettől függetlenül szeretem a legutóbbi szólólemezemet, ami Baptized By Fire cmmel jött ki 2024-ben. A tábor is jól fogadta, Németországban kimondottan nagy sikert aratott. A tényen azonban ez sem változtat, a legtöbben a bluesos élű hard rock kapcsán ismerik a nevemet, és az sem elhanyagolható szempont, hogy abban a stílusban érzem magam legotthonosabban.
A dalszerzésnek hogy álltatok neki?
Azzal kezdtem, hogy elővettem az On Target albumot. Meghallgattam párszor, miközben azon töprengtem, hogyan kellene feleleveníteni azt a hangulatot, mi lenne a helyes út? Annyira régen volt 1992, azért az ilyesmi nem olyan egyszerű. A legtöbb ember arra sem emlékszik, mit evett reggelire, az On Target ezzel szemben több mint harminc éve született. Megpróbáltam visszagondolni arra az időszakra, hogy mi minden történt akkor, és mi jelentette a fő motivációt: nem sokkal korábban rúgtak ki az Acceptből, úgyhogy rendkívüli módon dolgozott bennem a bizonyítási vágy. Bevetettem magam Los Angelesbe, ahol akkoriban mindenki ismert, tele voltam ambíciókkal, nagyon meg akartam mutatni, hogy mit tudok. Elszánt módon küzdöttem, hogy sikerüljön áttörni, végül pedig a multikiadós szerződéssel elértem, amit akartam. Nyilvánvalóan nagyon máshol volt az akkori energiaszint, mint a mostani. Fel kellett mérni, hogy hogyan állunk ezzel, így aztán Andyvel adtunk pár koncertet Bangalore Choir néven, azokat a dalokat játszva. Andy így jobban bele tudta ásni magát a témákba, minek hála gyorsan megértette, mit is szeretnék. Az első próbálkozásunk mindazonáltal kudarcot vallott. Összeraktunk négy vagy öt témát, de nem működtek. Mondtam is, hogy „Andy, a közelében sem vagyunk annak, ahol lennünk kellene." Ő maga is érezte ezt, ezért azt tanácsoltam neki, hogy mélyedjen el az On Target olyan sarokpontjaiban, mint az Angel In Black, a Slippin' Away és a Freight Train Rollin'. Meg is tette, aztán nem sokkal később előállt a Driver's Seat riffjével. Csak annyit mondtam neki, hogy ez az, megérkeztünk. Feltoltam az éneket hozzá, és akkor már biztos voltam benne, hogy jó nyomon vagyunk. Következőnek a Bullet Train érkezett, attól kezdve pedig teljesen elkapott a gépszíj minket: úgy dolgoztunk Andyvel, mint a megszállottak. Elképesztően erős kölcsönhatások alakultak ki közöttünk, valósággal szárnyra kapott a kreativitásunk.
Az összes dalt ketten írtátok?
Nem vagyok az a fickó, aki minden dicsőséget maga akar learatni. A szövegek és az énekdallamok jöttek tőlem, a zenei rész elsősorban Andyt dicséri, de a másik gitáros, Mario Percudani is remek szerzeményekkel járult hozzá a végeredményhez. Az ő tollából származik a Love And War, az I'm Headed For és az l Never Meant To, továbbá a produkciós teendőket is kézben tartotta. Sosem voltam olyasvalaki, aki mások érdemeit kisajátítja. A lemezeimhez én is hozzáteszem a magam részét, de nem gondolom, hogy ennyire tehetséges társak nélkül képes lennék leszállítani egy olyan jó anyagot, mint ez a mostani, érted? Nem vagyok túl jó gitáros, inkább a zongora a hangszerem, de a jó riffeket ösztönösen érzem, és egyből tudok énekelni rájuk. A riffgyártást ezúttal is meghagytam Andynek, Mariónak és a többieknek, akik szerepeltek az anyagon, mert tudták, hogy milyen gitáralapokra van szüksége a hangomnak.
A Rapid Fire Succession roppant ambiciózus a maga tizenhat dalával és 66 perces játékidejével. Ugyanakkor nem biztos, hogy ilyesmire vevők manapság a hallgatók. Mit gondolsz erről?
Van ebben valami, ugyanakkor a fizikai formátumokat előnyben részesítő hallgatók igenis adnak időt a kiadványoknak. Persze az ő számuk napról napra csökken. A legszomorúbb a mai zeneipari szemléletben a gyorséttermi mentalitás: akár a McDonald's, és annak is a drive-thru részlege... Instant módon fogyasztható, de felejthető és felesleges. Tényleg a McDonald's analógiáját tudom a legkönnyebben felhozni, ahova betérsz, megrendeled a menüt, és már indulsz is tovább. Az első kanyarnál már a sült krumplit falod a zacskóból, majd jön a hamburger, és mire hazaérsz, elgondolkozol: mit is kaptam a McDonald'stól? Eldobható gyorskaját, ami ugyan kényelmes volt, de már el is felejtetted. A mai zenék ugyanilyenek: egyszer használatosak. És akkor vissza is térnék az eredeti kérdéshez: valóban, a tizenhat dal nem kevés, de azt tudni kell, hogy összesen huszonhatot fejeztünk be. Magam is éreztem, hogy ezzel akár túl is lőhetek a célon, ezért kikértem Giles Lavery véleményét. Ő viszont megnyugtatott, hogy ne aggódjak, a Bangalore Choir hívei imádni fogják ezt a nagy dózist is, mert jók a dalok, abban pedig egyetértettünk, hogy akár elmehetünk egy olyan nagyszabású koncepció felé, amit Jim Steinman honosított meg Meat Loaf lemezein. Tulajdonképpen csak egyetlen negatív kritikával találkoztam eddig az album hosszát illetően, ezt leszámítva mindenki nagyon lelkes és támogató a szaksajtóban. Ezt látva egyre biztosabbnak tűnik, hogy lesz folytatás, mégpedig az imént említett elgondolás szerint. Ez a tervem, és akár két további anyagot is el tudok képzelni. Ami a streaming-szolgáltatást illeti, nagyon hasznosnak az ilyen felületek bizonyos funkciói, mert értékes információval látnak el. Az analízis sok mindent elárul a különböző területek hallgatói szokásairól: látom, hogy mely országok számítanak erős bázisnak, illetve azt is, hogy mely dalok hol a legnépszerűbbek. Érdekes a dalok popularitásának földrajzi megoszlása, mert nagyon eltérő tendenciát mutat: az egyik országban ez a két dal a legmenőbb, a másikban másik kettő, és így tovább. Ez sokat elárul a piacról. Ami a felhasználói oldalt illeti, megértem, hogy az ilyen felületek miért népszerűek, de azért látom az árnyoldalait is. A modern technológia hosszú távon nem fogja a zene érdekeit szolgálni, mégis muszáj asszimilálódni hozzá. Nem tehetünk mást, a világ ebbe az irányba megy.
Nagyon tetszik a lemez rendkívüli kiegyensúlyozottsága, és ebben is hozza az On Target szintjét: egyfelől ott vannak a hajmetál.korszakot idéző dallamos rocktémák, másrész bőven akadnak súlyosabb pillanatok is, melyek akár az Accept repertoárjába is beférnének, a végeredmény mégis egységes és felismerhető.
Nagy figyelmet fordítottam arra, hogy a Rapid Fire Succession ne olyan legyen, mint a mostanában megjelenő anyagok zöme. Semmilyen szempontból. A mintát nekem a '70-es évek, illetve a '80-as évek elejének zenéi jelentik, a valódi énekesek és a természetes dobhangzás kora nálam az etalon. A mai metálbandák számomra totál megkülönböztethetetlenek, mind ugyanúgy szól, részben annak a szintetikus, kvantált dobsoundnak köszönhetően, amit mindenki használ. Ennek a csapdáját mindenképpen el akartam kerülni. Normál esetben Andy szokta keverni és maszterelni az anyagainkat, de most úgy éreztem, hogy szükségünk van egy külső fülre, aki friss ötletekkel képes az albumot az On Targethez méltó megszólalásúvá tenni. Így került a képbe Thomas Mergler hangmérnök, aki fenomenális munkát végzett. Ami a dalokat illeti, ezt illetően is igyekeztem elkerülni, hogy szűk keretek közé kerüljek. Ott van például a szerelmes dalok kérdése: mindenki szereti az igazán őszinte lírai szerzeményeket, csak ritkán hallani már ilyeneket. Az I Never Meant To dalt a saját válásom ihlette, ami úgy tizenöt évvel ezelőtt zajlott le, elég csúnya körülmények között. Gondolhatod: a gyerekek az anyjukkal maradtak, a két család pedig alaposan belement a sárdobálásba. A lányaim ma már jóval nagyobbak, mint akkor voltak, mégis szükségét éreztem kiírni magamból azt, amit annak idején nem tudtam elmondani nekik telefonon, vagy nem tudtam leírni levélben. Soha nem akartam rossz benyomást tenni rájuk apaként és emberként, erről szól ez a téma. Nagyon személyes hangvételű dal, és már a lányaim is hallották. Amikor befejeztük a keverését, megmutattam nekik, a nagyobbik pedig elsírta magát. Azonnal megértette az üzenetét. A Love And War címe önmagáért beszél, a szerelem néha tényleg olyan, akár a csatatér. A How Does It Feel az Angel In Blackre utal vissza, arról szól, amin a szakítás után mindkét fél keresztül megy. A Swimming With The Sharks karrierje punkrock-témaként indult még a covid alatt: egy svájci projekthez írtuk, és jó köröket futott az ottani rádióknál. Aztán amikor nekiálltunk ennek a lemeznek, Giles megkérdezte, hogy emlékszem-e még a dalra. Arra gondolt, hogy esetleg átdolgozhatnánk hard rockos felfogásban. Eszem ágában sem volt megcsinálni, eleve rossz ötletnek tűnt, de Giles addig erősködött, amíg adtam neki egy esélyt. Legalább négyszer nekifutottam, mire végül megtaláltam azt a tónust, ami illett hozzá, majd a turnégitárosaim, Diego Pires és Eric Juris felruházták azokkal a riffekkel, melyek a végleges verzióban hallhatóak. Én magam is meglepődtem, hogy mit hoztunk ki az alaptémából, az pedig kimondottan bizarr, hogy a németek mennyire ráharaptak erre a dalra: a rockrádiók állandóan nyomják, holott erre pont nem számítottam, bár igaz ami igaz, fogós egy darab lett. Olyan, mint a Sammy Hagar-féle Van Halen volt a '80-as évek végén, ugyanaz a felszabadultság, jókedv és pozitív életérzés köszön vissza belőle. Az a jó ebben a lemezanyagban, hogy mindenki számára tartogat valamit.
Ezt a The Light ballada is megerősíti, ami egy Lynyrd Skynyrd-jellegű, southern-ízű szerzemény...
Oklahomából származom, ez a magyarázat. A nagyszüleim neveltek fel, egy farmon éltünk a semmi közepén. A nagyapám egy olajtársaságnál dolgozott, de szarvasmarhákkal is foglakozott, szóval valódi cowboy volt. Nagyanyám állandóan George Jones-, Johnny Cash- és Charley Pride-lemezeket hallgatott otthon, reggeltől estig szólt a zene nálunk, én pedig úgy szívtam magamba a dalokat, mint a friss levegőt. A szöveg erről a vidéki srácról szól, aki a tükör előtt állva arról álmodozik, hogy eljut Kaliforniába és ott felfedezik a tehetségét. Belekóstol a sztárságba, majd a szíve visszahúzza abba a poros kisvárosba, ahová tartozik. A The Allman Brothers Band, a Lynyrd Skynyrd és Tom Petty nagy hatással voltak rám, ide mutatnak vissza a The Light gyökerei. Amikor készült a dal, azt mondtam Andynek, hogy tegyünk bele slide gitárt is, ami aztán remekül kiemelte a refrént.
Megcsináltátok a The Prisoner új verzióját az Accept veled készült Eat The Heat lemezéről. Ennek az átdolgozásnak mi a története?
Nem az én ötletem volt. A The Prisoner az egyik olyan dal, amit a legkevésbé kedvelek az Eat The Heatről. Tudom, hogy a rajongók nagy becsben tartják, de az album hangzásával a mai napig nem sikerült megbarátkoznom. Ebben az esetben is Giles volt az, aki megpróbált rávenni, hogy tegyük fel a lemezre. Először azt mondtam neki, hogy szó sem lehet róla. Úgy voltam vele, ha már mindenképpen Accept, akkor legyen inkább a Hellhammer, de addig puhított, hogy végül kötélnek álltam, egy feltétellel: elhagyjuk belőle a billentyűs témákat és a többi felesleges sallangot, és úgy vesszük fel, ahogy eredetileg is kellett volna, azaz gitárcentrikus formában. Így aztán ez is helyet kapott a korongon, és megdöbbentően jó reakciókat váltott ki bizonyos területeken, legfőképpen Franciaországban szeretik a rádiók. Őszintén, erre nem számítottam.
Az új album az énektémák tekintetében is felnő az On Targethez, ugyanolyan fogósak a dallamok, a hangod pedig nem vesztett az erejéből az évtizedek alatt. Tudatosan óvod a hangszálaidat?
Most már igen. Nem iszom és nem dohányzom, de nem volt ez mindig így. Hét évvel ezelőtt tettem le a poharat, és őszinte leszek, akkor már elég mélyre süllyedtem az alkoholizmusba. Ha akkor nem világosodom meg, és folytatom az ivást, akkor ma már nem lennék képes lemezeket készíteni, főleg olyanokat nem, mint ez a mostani. Egyetlen rossz szokásom maradt, amitől nem tudok, vagy nem akarok megszabadulni: a szivar rágcsálása, ezt magad is láthatod. Sosem gyújtom meg, de szeretem a dohány ízét, ezért csinálom. Egyébként köszönöm a dicséretet, nagyon jól esett, örülök hogy tetszenek az énektémák. Azt vallom, hogy a hangszalagokat ugyanúgy formában kell tartani, mint a többi izmot. Az évek előrehaladtával minden izom veszít a tónusából, ezért még jobban oda kell figyelni erre. Minden nap gyakorlom a technikákat legalább egy órát, a YouTube tele van olyan videókkal, amelyek hasznosak egy énekes számára. Turné előtt különösen lényeges a torok karbantartása. Ha nem hozod formába magad, akkor sokkal nagyobb eséllyel támadnak meg a különböző vírusok. Ahogy a gitárosok is folyamatosan gyakorolnak, hogy ne veszítsenek a manuális képességeikből, úgy egy énekesnek is szüksége van arra, hogy a torkában lévő inak és izmok megfelelő állapotba kerüljenek. Ezért lehet és kell is tenni. Persze szerencse is kell ahhoz, hogy valaki meg tudja őrizni a hangját idősebb korára is. Nekem sokat segített az is, hogy rengeteget jártam énekórákra, tanultam operaénekeseknél, valamit saját magamat is képeztem. Dieter Dierks szintúgy sokat segített abban, hogy tudatosabb és jobb legyek. Az Eat The Heat készítése alatt mindig azt hajtogatta, hogy „megvan a hangterjedelmed, csak azt nem tudod, hogy használd ki. Az én feladatom az, hogy erre rávezesselek." Nyilván akkor még csak 27 éves fiatalember voltam, és előtte csak helyi klubokban énekeltem feldolgozásokat. És amikor a hét minden napján órákon keresztül nyomod a legkülönbözőbb stílusú rocknótákat a Judas Priesttől Ronnie James Dión át a Loverboy-ig, az nem segíti, hogy kialakuljon a saját identitásod. Az ember egy ilyen szituációban mindenkinek a kedvében akar járni, hogy a következő nap is hívják énekelni, és biztosítani tudja a megélhetését. Aztán később én magam is beleestem abba a csapdába, hogy azt hittem, én vagyok David Coverdale! (nevet) A 2000-es évek legelején volt egy elég erőteljes Whitesnake-fázisom, utólag visszahallgatva az akkori munkáimat pedig csak hüledeztem, hogy mégis mi a poklot képzeltem magamról?! Nyilvánvalóan nem vagyok David Coverdale. David Reece vagyok, mégis ráálltam a whitesnake-es, zepes vonalra. Szerencsére aztán átlendültem ezen a korszakon és megtaláltam a saját utamat.
Ha már szóba került az előbb az Eat The Heat, mit gondolsz, miért bukott meg az a lemez annak idején?
Mert nem jó irányba ment, és nem úgy vezették fel, ahogy kellett volna. Egyértelműen túlproducelt anyag lett, és nem tett jót neki az sem, hogy túlzásba vittük rajta a Simmons nevű elektronikus dobcucc használatát. Ugyancsak nagy ostobaság volt a Generation Clash dallal felvezetni a lemezt: nem lett volna szabad elriasztani a régi rajongókat vele. A Hellhammer, a D-Train, vagy az X-T-C sokkal inkább megfelelt volna első kislemeznek. Utána már óvatosan lehetett volna az új irányvonalat képviselő témák, a Generation Clash, a Mistreated vagy éppen a The Prisoner felé nyitni, de ezt akkor senki nem gondolta át. Ha így csináltuk volna, akkor olyan üzenete lett volna az albumnak, hogy „srácok, továbbra is heavy metalt játszunk, de próbálunk előre tekinteni, szóval van itt még más is, ami esetleg kedvetekre való lehet."
Nemrég Wolf Hoffmannal is beszélgettem az Eat The Heatről, és ő is hasonló véleményt fogalmazott meg, leginkább a hangzást illetően...
Tudni kell, hogy Dieter Dierks pont az Eat The Heat előtt fejezte be a Scorpions Savage Amusement albumát. Az volt az utolsó közös munkájuk, kifutott a szerződése, így aztán Dieternek szüksége volt egy következő komoly névre a portfóliójához, hogy a karrierje lendületben maradjon. Nem lett volna ezzel baj, de abban az időben az összes producer meg volt veszve a Mutt Lange-féle fényesre polírozott gigahangzásért, és ez alól ő sem volt kivétel. A zenei rendezők kollektíve le akarták másolni Mutt teljesítményét. Az Eat The Heat ennek a gondolkodásmódnak esett áldozatul, ugyanis a Def Leppard megszólalása nem illett az Accepthez. Azt a hangzásképet ráadásul csak Mutt Lange volt képes tökéletesen megcsinálni, ezért van az, hogy leginkább az általa készített albumok, például a Hysteria hangzása állta ki az idő próbáját abból az érából.
Ha nem bánod, akkor elevenítsük fel a Bangalore Choir kultikus On Target albumát is 1992-ből. Hogyan is indult a sztori?
A szerződést a Giant kiadóval 1990-ben kötöttem, bár akkoriban már azt pusmogták a szakmában, hogy változni fog a széljárás. Emlékszem, a '90-es évek legelején jártunk, épp New Yorkban tartózkodtam valami üzleti ügyből kifolyólag. Valaki éppen a Pearl Jam albumát csomagolta, miközben megjegyezte, hogy ez lesz a következő befutó, majd meglátom. Nem igazán figyeltem rá, eleve a név is elég furcsa csengésű volt. Szerintem a kiadók is későn kapcsoltak, nem voltak tudatában annak, hogy mi fortyog a felszín alatt. Akkoriban még nyugodt szívvel szerződtették az előző éra képviselőit, ami meg is látszott a felhozatalon, mert 1992-ben még rengeteg kiváló dallamos hard rock album jelent meg. Aztán hirtelen vége lett mindennek. Eltelt úgy három hónap, és a lemeztársaságok kivágtak mindekit: „végeztünk veletek, a rock halott, menjetek vissza a régi munkahelyetekre, itt már nincs számotokra hely." Felfoghatatlan volt. Több mint egymillió dollárt öltek bele a Bangalore Choirba, az On Target a lemezfelvétellel a videoklipekkel és a turnés promócióval nagyjából ennyibe került nekik. De erre is csak azt mondták, hogy ne aggódjak, a költségeket majd leírják veszteségként, inkább azzal foglalkozzam, hogy munkát találjak magamnak. Azzal viszont nem voltam tisztában, hogy a grunge Európában még nem robbant be akkor olyan mértékben, mint Amerikában. Az On Target teljesen jól fogyott Európában és Nagy-Britanniában, miközben én otthon azt hittem, hogy vége a karrieremnek. Emlékszem, éppen valami barbecue-partin voltam, és ott álltam a konyhában Stephen Pearcy-vel, Jani Lane-nel, és még pár hasonló kaliberű arccal. A Ratt úgy 10 millió eladott lemezen volt túl, a Warrant is zsinórban szállította a multiplatina korongokat, ezzel szemben senki nem állt szóba velük a szakmából. Azon morfondíroztunk, hogy mit kéne tenni? Írjunk grunge-albumokat, hogy relevánsak maradhassunk? Végül sokan ezt a megoldást választották, de a valódi grunge-rajongók átláttak a szitán: tudták, hogy ez nem őszinte, úgyhogy nem is adtak nekik esélyt. Komolyan sokkoló volt az az időszak, rendkívül fájdalmas emlék ma is.
Pedig komoly potenciál volt az On Targetben, amit Max Norman csúcsproducer segítségével zeneileg mindenképpen ki is aknáztatok...
Amikor Los Angelesbe mentem, tele voltam bizonyítási vággyal. Meg akartam mutatni, hogy az Accept nélkül is viszem valamire, megérdemelten kerültem oda, ahova. Összeraktam a bandát, egy hónap alatt adtunk kilenc koncertet, utána pedig az összes multi az ajtómon kopogtatott. A Warner ajánlatát fogadtam el, a menedzserem pedig Stevie Nicks személyi asszisztense lett. Stevie ügyeit is a Howard Kaufman vezette H.K. Management intézte, de a Heart és a Whitesnake is velük dolgozott. A Warner égisze alatt akkor jött létre a Giant Records, amit Irving Azoff vezetett, szóval úgy éreztem, jobb helyen nem is lehetnék. Max Norman egyike volt azon tíz producernek, akik közül választani lehetett, és ha jól emlékszem, azért lett ő az emberünk, mert jobb áron dolgozott, mint a többiek. Max szakértelmét nem lehet kétségbe vonni, az On Targeten is hozta a minőséget, de az akkori gitáros, Curt Mitchell nem volt teljesen elégedett a keveréssel. Persze ezen felbátorodva a többiek is elkezdtek panaszkodni, egy ez meg az nem tetszik, így én voltam az, akinek közölnie kellett a kiadóval, hogy a zenekar nem elégedett a megszólalással, szeretnék újrakeverni a korongot. A Giantnél persze azt gondolták, hogy elment az eszünk, és kategorikusan kijelentették, hogy szó sem lehet további költséges stúdiós mutatványokról. Végül kiharcoltuk, hogy a Queensryche lemezeiről ismert Jimbo Barton négy dalt átkeverhessen, de a 25 ezer dollárt nem adták oda rá. Jimbo fantasztikus munkát végzett, végre Curt Mitchell is megnyugodott, ezzel viszont az a helyzet állt elő, hogy az anyag felemás lett, a kontraszt a kétféle mix között nyilvánvaló volt. Persze nem azt akarom mondani, hogy a Max Norman-féle hangzás rossz volt, egyszerűen csak másképp szólt, mint Jimbo munkája. A költségtakarékosság mellett Max pedigréje is amellett szólt, hogy őt alkalmazzuk. Mindenki tudta, hogy Ozzyval és Randy Rhoadsszal mire jutott, de a legtöbbet az nyomta a latba, hogy a Lynch Mob Wicked Sensation albumát is ő készítette. A Lynch Mob is a H.K. Managementhez tartozott, és a cégnél úgy vélték, ha George-nak megfelelt Norman, akkor nekünk is jó lesz.
Az albumon szerepelt egy olyan dal, a Doin' The Dance, amit Jon Bon Jovi és Aldo Nova írtak közösen. Velük hogyan akadtatok össze?
A menedzsmentnél ismerték Jont, aki akkor éppen a Blaze Of Glory albumon dolgozott Los Angelesben, közben pedig Aldo Nova karrierjét is igyekezett újra mozgásba lendíteni. Az A&M stúdióban demóztak, úgyhogy kapcsolatba léptem velük. A dal eredeti címe Dance Of The Dead volt, és egyből éreztem, hogy ebből ki tudnánk hozni valamit, ami illene hozzánk. Curt is nagyon támogatta az ötletet, a menedzsment pedig azzal jött, hogy promóciós szempontból is előnyös lehet, ha Jon Bon Jovi valamilyen formában szerepel a korongon. Végül aztán a lemezcég nem erősített rá erre a témára a médiában, mert addigra már mindent elborított a grunge-hullám, Jon nevének említése pedig nagyjából az antikrisztuséval ért fel az alternatív zenék híveinek körében, szóval olyan sokra azért nem mentünk ezzel a kapcsolattal! (nevet)
